A bőröndöm kereke hangosan kattog a reptér csempéin, mintha mindenkinek tudnia kéne, hogy elhúzok innen.
Három hónapra! New Yorkba! Apámhoz, bocs, Richardhoz!
Akivel kb. annyit beszéltem az elmúlt években, mint egy kávéfőzővel.
A szemeim mögött még ég a harag, de az arcomon ott a smink, a mosoly, a királylányjelmez.
A lányok már ott várnak a bejáratnál: Chloe neonpink manikűrrel integet, Mel egy starbucksos pohár mögé bújik, Aria pedig… nos, Aria úgy néz ki, mint aki egy TikTok Fashion Weekről esett be.
– Na végre, Whitlow, azt hittük, kihagysz minket a drámából! – nevet Chloe, de közben odalép és megölel.
– Ugyan már, dráma, én? Soha! – villantom rájuk a legjobb „mintha semmi se történt volna” mosolyom. – Csak egy kis kiruccanás az East Coastra. Talán még híres is leszek.
– Csak nehogy valami Gossip Girl-szerű balhéba keveredj ott is! – szúrja be Mel félig viccesen, félig totál komolyan.
– Please, én vagyok a balhé – dobom rá félvállról, de a gyomrom már megint összeugrik.
Cameron neve azóta sem hagyta el a csoportchatet. A sztori, a rendőrök, a kórház… azóta valahogy mindannyian máshogy nézünk egymásra. Mintha rájöttünk volna, hogy ez a játék tényleg veszélyes.
Aria közelebb lép.
– Ne tartsd bent, oké? Ha valami nem oké ott, szólj! Legalább nekünk. Akkor is, ha csak üzenet vagy emoji.
Bólintok. De nem fogok írni. Legalábbis nem arról, ami tényleg bennem van.
– New York túlél, én meg leuralom. Win-win! – mondom, és megpróbálom úgy nézni őket, hogy ne lássák: az utóbbi három hét alatt valami bennem végleg elmozdult.
Anyám a háttérben áll. Nem jön közelebb, és szerencsére nem is próbál szentimentális lenni, igazából sosem volt az.
Amikor mellé sétálok, csak ennyit mond:
– A jegyed a telefonodon van. Richard várni fog a reptéren.
– Wow, anyu! Már Richard?
– Nem vicces, Claire! – fáradt a hangja. Nem dühös, csak… elhasznált.
– Köszi, hogy kiépítetted az utat a száműzetésbe.
– Ez nem száműzetés. Ez egy kis idő. Nekem is! Neked is! És… lehet, hogy Richard jobban tud most figyelni rád, mint én.
Nem válaszolok, mert különben tényleg valami kijönne a számon, amit megbánnék.
A hangosbemondó bemondja a járatszámot.
A bőrönd csattog. Megint.
– Whitlow, ne feledd: te vagy a sztár! Ne hagyd, hogy valami nyomott művészlélek New Yorkban lesírja a koronát a fejedről – adja tanácsát Chloe.
– És ne állj szóba senkivel, akinek túl jó a haja! Az gyanús… – tipik Mel-féle tanács, imádom a csajt.
– És ha valaki rád akar mászni, rúgd tökön! Instant! – Aria sem maradhat ki.
Nevetek. Nem szívből, de úgy, hogy hihető legyen.
– Imádlak titeket, de most megyek világhírűvé válni, vagy legalább egy jeges lattéra a JFK-re.
Megölelem őket, egyesével, gyorsan, mielőtt valamelyik elbőgné magát – vagy én.
Aztán elindulok.
Az anyám nem ölel meg. Csak néz, és én nem nézek vissza rá, mert még mindig dühös vagyok – már csak rá! És az utolsó gondolatom, miközben eltűnök a biztonsági kapu mögött:
Ebben a városban mindenki eljátszotta a szerepét. Most New York következik.
És ott sem fogom levenni a maszkot, mert ha nem látnak belém, nem tudnak összetörni.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
4 óra 55 perc.
Ennyi idő kellett, hogy teljesen más életbe zuhanjak bele. Vagy legalábbis másik időzónába.
A hajam a fejem tetejére tűzve, kapucni a fejemen, AirPods a fülemben, arcomon a „ne szólj hozzám, még ha égek is” tekintet.
Goody Grace, Scumbag, full hangerőn, loopolva. Aztán 10 Years. Ez a hangulatom most… valahol a „nem kérek senkiből” és a „csak bámulni akarom a felhőket” között lebeg.
Senki nem ül mellettem. Ami jó, pedig a gép majdnem zsúfolt, de nekem jutott ez az apró magányzseb. Meg se próbálok aludni. Amúgy sem alszom jól mostanában, konkrétan a buli óta.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Végre megérkezünk.
A levegő párásabb itt. Már a repülőgépből kiszállva érzem, hogy New York más. Nem csak a klíma. Az egész levegője más: sűrűbb, gyorsabb. Mintha mindenki sietne valahová, de közben már elkésett volna.
A poggyászom percek alatt megjön. Kicsit csalódott is vagyok – gondoltam, legalább addig kitalálom, hogyan ne ordítsam le az apám – bocsánat, Richard – fejét az első percben. És akkor megpillantom.
Richard Whitlow, negyvenöt éves építész, ugyanolyan világosbarna haj, mint nekem volt a szőkítés előtt, tökéletesen belőve.
Fehér póló, szürke ing kabátként nyitva, sötét farmer. Elegáns, de semmi túlzás, lazán tolja.
És még mindig jól néz ki. Az a pasi, akire az emberek ránéznek, és azt hiszik, „ó, biztos ügyvéd vagy építész”.
Ja, pont az! Építész! Meg családfeladó, de azt nem írja rá a névjegyére.
– Claire – kimondja a nevemet, mintha nem lenne benne semmi feszültség.
Pedig szikrázik a levegő.
Én csak biccentek, nem ölelek, nem mosolygok.
Színjáték off!
– Jól nézel ki – próbálkozik. – Nagylány lettél!
– Kösz. Te meg… ugyanaz vagy!
Fintorog, de nem konfrontatív.
– Kéne, hogy bántson ez a mondat?
– Felőlem? – vállat vonok. – Nem, de úgyis tudod, mit jelent.
Indulunk kifelé. A parkolóban egy fekete Tesla Model 3 vár ránk.
Természetesen, mi más? Minimalista, menő, távolságtartó. Pont, mint ő.
– Milyen volt az út? – próbálkozik kommunikálni.
– Mint bármelyik repülés, ahol egyedül vagy, és senki nem kérdezi meg, hogy kéred-e a mogyorót.
– Hívtalak párszor… Még a héten is.
– Láttam – egyszerű, nyers válasz. Nem fogok bocsánatot kérni, amiért nem vettem fel.
Vagyis… direkt nyomtam ki. De az más!
– Nehéz… nem is tudom… beszélgetni, ha mindig elutasítasz.
– Nehéz beszélgetni valakivel, aki négy éve nem tudta eldönteni, hogy akar-e beszélgetni.
Csönd a kocsiban is, a lelkemben is. A hűvös légkondi zaja hallatszik csak, meg a külvilág dübörgése a nyitott ablakrésen.
Végül ő szólal meg először, miközben kifordulunk a reptérről:
– Nem így képzeltem az első találkozásunkat négy év után. Főleg nem egy kórházi hívás után.
– Szóval anya mesélt! Nagyszerű!
– Anya… sokat mesélt, tudod, mi beszélünk azért. És aggódik! Te meg nem segítesz neki ebben.
Elég cinikusan nevetek fel erre.
– Ja! Mert mindent én teszek tönkre, mi? Én vagyok a baj. Nem az, hogy egyikőtök se vállalja, hogy a dolgok szarok. Nem, én lettem az, aki balhés!
Nem néz rám, továbbra is csak vezet, de a keze megfeszül a kormányon.
És érzem, hogy nem mondana ellent, de nem is kér bocsánatot.
– Nem foglak sajnálni, Claire – mondja végül. – De megpróbálom, hogy legyen három hónapunk, ami nem egy komplett katasztrófa.
– Három hónap túl sok! És túl kevés is ahhoz, hogy érdekeljen.
– Akkor kezdjük ott, hogy legalább nem utáljuk egymást reggeli közben.
Nem válaszolok, mert még nem tudom, hogy utálom-e. De az biztos, hogy nem bízom benne.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
737 Park Avenue.
A Park Avenue és az East 71. utca sarka.
Húsz emelet, Art Deco, ami annyit jelent, hogy minden full elegáns meg letisztult, de közben azért baromi drága is.
Richard szerint „időtlen”. Szerintem meg csak azt jelzi, hogy mennyire szeret villogni azzal, amit elért. Legalábbis kívülről. Belül nem sok minden működik benne. Mármint Richardban, nem az épületben.
A lobby olyan, mint egy múzeum, ahol nem szabad hangosan lélegezni se. Márványpadló, hatalmas tükrök meg az a csend, ami csak a pénzes emberek között létezik. 24/7 portaszolgálat, persze. Mert nem tudják kinyitni saját maguknak az ajtót sem, ugye?
– Claire, ez itt Michael – bök a portás felé Richard. Ő meg mosolyog, olyan „üdv az elrontott életed új fejezetében” stílusban.
– Üdvözlöm, kisasszony.
Kisasszony. Oké. Köszike.
Bólintok. Nem jegyzem meg a nevét. Három hónapra minek?
Richard vált vele pár szót, valami időjárásról, meg hogy hány csomag jött a héten. Teljesen lényegtelen small talk, amit csak azok nyomnak, akik nem tudnak semmi érdemlegeset mondani egymásnak.
Én addig elmerülök a márványpadló mintáiban, mint egy nagyon unatkozó pszichológusgyakornok.
Aztán… jön valaki.
Kb. velem egyidős srác. Vékony, nem az a sportos típus, de nem is nyomi. Csak… más.
Barna, kócos haja van, olyan, amit egy anyuka biztos fél perc alatt rendbe fésülne egy nyálas ujjmozdulattal.
Szemüveges. De nem divatból, hanem a „látnom kell a táblát” típusból.
Farmer, Converse, egy halványzöld póló valami random zenekarral. Nem ciki, csak nagyon… átlagos.
Ha nem néznék rá, még helyes is lehetne. De túl sok benne az „unalmas srác a szomszédból” energia.
– Jó napot, Mr. Whitlow, Michael! – köszön Richardnak, aztán a portásnak is.
Majd felém néz, kicsit megtorpan, mint aki nem tudja, illik-e bármit mondani nekem.
Nem szól, csak bólint. Még ez is túl sok.
Aztán elindul a liftek felé. Nem siet, de nem is húzza az időt.
Oké. Legalább nem csak vénemberek laknak itt. Vagy… remélem.
Mert ha a szociális életem mostantól a márványpadlós lobby és a szemüveges srác közé szorul, akkor esküszöm, visszakérem a kórházat.
A lift pont akkor csukódik be, amikor odaérnénk. Persze, nehogy megvárj!
A másik pont akkor ér le üresen, szóval abba szállunk, és Richard megnyom egy gombot. Penthouse, huszadik. Mert hát hova máshova, igaz?
Közben oldalra pillant rám: – Nem szólt hozzád… Fura… Általában beszédesebb.
– Talán mert látja, hogy épp most adták be a kamaszlányodat nyári letétre – motyogom, de egy fokkal hangosabban. Direkt!
Nem válaszol. Csak sóhajt. Klasszikus Richard-féle „mit is vártam tőled, Claire” sóhaj, még abból az időből, amikor legalább telefonon beszéltünk.
A lift némán suhan felfelé. Olyan csend van, hogy hallani, ahogy a gondolataim egyenként beállnak sorba:
Mit keresek itt?
Miért épp hozzád kellett jönnöm?
Miért nem kért senki bocsánatot?
Egyébként is, már majdnem felnőtt vagyok!
A lift kinyílik.
És bumm!
A lakás… nos. Hatalmas! Minimalista! Hideg!
Első benyomásra minden fekete-fehér, és üveg meg fém, mintha egy Apple Store randizott volna egy menő művészeti galériával.
Balra egy nyitott konyha, ami szerintem soha nem látott rendes kaját. Előtte étkezőasztal hat székkel – túl sok, most már két emberre.
Jobbra nappali, padlótól a mennyezetig érő ablakokkal, kilátással Manhattan tetejére.
A kanapé dizájnos és színes – az egyetlen értékelhető színes tárgy, de látszik, hogy soha senki nem fekszik el rajta úgy, mint egy normális ember.
Richard ledobja az irodai kulcscsomóját egy tálcára az ajtó mellett.
– Ez a tiéd – nyújt felém egy kis kártyát.
Kulcskártya. Nem kulcs. Kártya. Mert itt ilyen az élet.
– Kösz! – elveszem, és a farzsebembe süllyesztem, aztán elindulok.
Valami vendégszoba felé terel. A „nagy háló” az övé, duh.
Az enyém egy kisebb szoba, de így is nagyobb, mint az otthoni. Kétszemélyes ágy, halvány levendula ágytakaró, óriási ablak, egy íróasztal és egy külön fürdő. Próbálom már most gyűlölni ezt az egész szobát meg Richardot is, de jobban kell próbálkoznom.
Rám néz, mielőtt magamra hagyna.
– Ha bármi kell, szólj. Tudom, hogy nem ideális ez az egész. Azt is tudom, hogy elég sok hívásomat kinyomtad az elmúlt hónapokban.
– Nem volt kedvem hallgatni, hogy sajnálod, hogy elmentél… – mondom halkan. Még engem is meglep, hogy kimondom.
Richard bólint.
– Nem is ezt mondtam volna.
Na tessék. Most akkor kezdjek el agyalni azon, mit mondott volna?
Mert egyáltalán nem akarom tudni, vagy mégis? Megőrjít!
Inkább becsukom az ajtót. Lerogyok az ágyra.
Manhattan fényei beszűrődnek a sötétítő résein.
Leveszem a cipőmet, és csak fekszem.
Pittyen a telefonom.
Chloe
Sikeresen túlélted a landolást, Miss Manhattan?
Visszaírok:
„Élek. Még.”
Aztán felrakom a Goody Grace-playlistem, és csak bámulom a plafont.
