Hangos sikoltással ébredt Hanna ágyában.
Csak egy rémálom volt – suttogta lehunyt szemei alatt, zakatoló szívvel.
Nem merte azonnal kinyitni. Leszorította szemét még pár pillanatra, hátha az változtat bármit. Hátha, amikor kinyitja szemét, újra szobájának a kellemes, homokszínét látja, a könyvespolcait, az íróasztalát.
De mikor végül kinyitotta szemét, a fehér paplanon nem látta a redőnyön átszűrődő fényt, ami kis foltokat rajzolt otthon lábára. Ahogy felnézett, nem látta az íróasztalát ágya mellett, sem a könyvespolcát.
Csak meszeletlen, hidegszürke kőfalat. Elnehezedett szíve mellkasában visszafogott ütemein.
Szóval nem csak egy álom volt a tegnap este.
Egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy megpróbálna visszaaludni, és hátha, ha újra felébred, már otthon, ágyában lesz.
De elhesegette a gondolatot. Nem akart újabb csalódást érezni.
Inkább kikelt az ágyból. Corvina nem volt sehol, így nem tudott neki segíteni levetkőzni. Mire nagy nehezen kiszenvedte testét az izzadságtól rátapadt anyagokból, már csak bedőlt az ágyba, és mély, álomtalan álomba merült.
Hálás volt, hogy nem álmodott semmit, nem kínozta képzelete még több rémálommal. Az előző esti bál elég is volt.
Egy szikrányi boldogságot érzett szívében, mikor meglátta a méretes kádat. megengedte a meleg vizet, és a kád mellé készített rózsaillatú habfürdővel édesítette a forró vizet.
Fogai összekoccantak, ahogy bemászott a habok közé.
Egyedül a forró víz érintésére igyekezett koncentrálni. Minden más érzelmet elcsomagolni, és elásni mélyre.
Nem volt értelme éreznie, nem tehetett semmit, ami változtatna helyzetén.
Kizárta Lucifert, meleg kezének érintését. Kizárta a vörös, lángoló szemeket, ahogy fürkészték, tetőtől talpáig méregették őt.
Megfojtotta az illata, ahogy újra orrában érezte a tömjén ismetős illatát, füle belefájdult, ahogy újra visszhangként hallotta szavait fülében.
Sokkal több közös van bennünk, mint gondolnád.
Víz alá merült a kádban.
Mintha oda nem követhetnék gondolatai. Nem hallana semmit, nem látna semmit. Nem érezne semmit.
Semmi közös nincs bennük Luciferrel.
Ő hűséges. Kitart Istene mellett. Lehet, hogy nem térdel le senki előtt, de Isten előtt mindig. Egyedül az ő hatalma előtt, most és mindörökké.
Ez az ígérete, amit soha nem fog megszegni.
Egy pillanatra még a víz alatt maradt. Majd feljött.
Bőrét alaposan dörzsölni kezdte a kikészített levendulaszappannal. Legszívesebben addig dörzsölte volna a testét, míg minden bőrfelületet lekapar, amit Lucifer érintett rajta.
Fogai vacogni kezdtek, olyan hideg lett hirtelen a víz. Túl gyorsan kezdett kihűlni, mintha nem akarná, hogy sokáig áztassa ki fejéből gondolatait.
Összerezzent, mikor kopogást hallott az ajtó túloldaláról.
Kiszállt a kádból, gyorsan maga köré tekerte a törölközőt, lábáról még csepegett a víz, mikor kikiabált:
— Ki az?
Az ajtó túloldaláról ismerős hang csengett fel
— A nővéred, aki nem hagyja, hogy kihagyd a nap legfontosabb étkezését. Kinyitnád? Tele a kezem.
Rebeka. Hanna felsóhajtott megkönnyebbülésében. Egy porcikája sem kívánta újra Lucifer játszmáját, vagy más démont. De még Corvina fontoskodását és mély, idegesítő sóhajait sem.
— Megyek! — kiáltotta válaszolva, ahogy magára terítette a fürdőszobában felakasztott köntösét.
Fogai még mindig vacogtak, ahogy ajtót nyitott nővérének.
Rebeka egy fatálcával a kezében lépett be a szobába. Egy-egy pohár narancslé, pár croissant, mellette vaj, lekvár és felvágottak voltak rá pakolva. Meg két kis tányér neki és húgának.
— Köszönöm szépen — mosolyodott el Hanna.
Kirázta a hideg. Szólnia kéne Corvinának, hogy tegyen a tűzre.
De Rebeka már nyúlt is a fáért
— Hú, nálam ehhez képest szauna van! — kiáltotta, rátéve egy farönköt a kandalló lángjait megetetve.
— A kád vize is nagyon hamar kihűlt, azt hittem csak attól fázok ennyire — dörzsölte meg karjait, melegítve magát. — Adjak egy pulóvert? — kérdezte.
— Kicsi szoba, hamar felmelegszik – vonta a vállát nővére. — Együnk inkább, farkaséhes vagyok.
Rebeka levágta magát Hanna ágyára, a tálca egyik oldalára.
— Szerencsés. Nekem alig van étvágyam — panaszkodott Hanna, nővérével szemben leülve az ágyra.
Rebeka lekvárral kente meg az egyik croissant-t.
— Pedig nagyon jó a kaja, nem gondoltam volna, komolyan, hogy a Pokolban ilyen jó.
— Ne felejtsd el, hogy mi csak vendégek vagyunk – felelte Hanna, belekortyolva a narancslevébe
— Attól még én élvezem — vonta meg Rebeka a vállát.
— Hát, én egy cseppet sem — rázta a fejét Hanna – Nem is értem mit keresek itt.
Rebeka felnézett rá.
— Nem tudom mi alapján választottak ki minket. As mindig azt mondja, hogy mágia alapján mennek itt a dolgok, ha valami olyat kérdezek, amire magamtól nem jönnék rá.
— Mágia? — kérdezett vissza Hanna, szemöldökét felvonva.
— Aha — bólintott Rebeka — Jó nagy hülyeség – tette hozzá
Hanna lesütötte szemét, tekintete egy pillanatra elidőzött megkent kiflijén.
— Fekete mágia? — kérdezte maga elé meredve – Nem elég, hogy folyamatosan alkudozni meg manipulálni akarnak, még boszorkányságokat is bevetnek?
— Őszintén, én azt se tudom, mit higyek el ezeknek meg mit nem – ingatta a fejét Rebeka. — Érted, ilyennel takarózni, hogy valami mágia, mert nem akarják hogy tudjuk. Kicsit nekem átlátszó. Persze ettől nem fogom tudni, hogy akkor amúgy mi, de akkor is.
Hanna nem mondott semmit. Számára teljesen logikusnak tűnt. A Mennyben igazság és csodák vannak, a Pokolban alkudozás és fekete mágia.
— Jobban vagy amúgy, tegnap óta? — kérdezte Rebeka, húga tekintetét keresve, beleharapott a lekváros croissantába.
— Igen — vágta rá Hanna, gondolkodás nélkül.
Hogyan lenne jobban?
— Gyönyörűen táncoltál Luciferrel. Még sose láttalak ilyen szépnek — dicsérte nővére
Mint egy nyíl, hasított egyenesen Hanna szívébe a mondat. A legkevésbé sem akarta, hogy nővére eszébe juttassa.
— Épp ez a baj — bólintott keserűen Hanna – Ez nem nekem való. Én nem vagyok ide való.
— Ezt, hogy érted? – kérdezte Rebeka teli szájjal
— Fel lehet öltöztetni, mint egy porcelán babát, ki lehet sminkelni, mint egy hercegnőt. Megfoghatom a kezét egy hercegnek, táncolhatok vele. De attól nem lesz belőlem hercegnő.
— Királynőnek tűntél, Hanna. Nem hercegnőnek. S ne mondd, hogy nem érezted magadon! Mert az arcodon teljesen ez látszott, mikor nem hajoltál meg.
— Nem amiatt nem hajoltam meg, mert királynőnek érezném magam — rázta a fejét Hanna.
Rebeka nagyot nyelt. Válaszra nyitotta a száját, de elakadt a szava, nem mondott semmit.
Hanna folytatta:
— De mesélj, milyen volt a parti, amíg nem voltam ott — arcára mosolyt erőltetve
— Hááát… — kezdte Rebeka, elhúzva az á betűket, orra alatt sunyi mosoly ragyogott fel.
Hanna arcán őszintére vált a mosoly.
— Semmi olyan nem volt – tagadta hirtelen, kezeit védekezően felemelve – A saját ágyamban ébredtem reggel, és teljesen egyedül. Rajtam volt a hálóingem is– biztosította húgát, aki alig bírta visszafogni nevetését.
Hanna bólintott, hogy meséljen még, mert az ő szája tele volt.
— Hát na. Jól táncol — felelte kurtán. — Meg jól is… csókol. — tette hozzá, elpirulva.
— Csókolóztatok?! — rezzent össze Hanna. — De hát mióta ismered?
— Öhm, összesen egy hete – forgatta meg a szemeit Rebeka – De basszus annyira vonzó! Most komolyan, tudod, van a pasiknak az a tipikus, olyan nézése…
— Nem — rázta a fejét Hanna kuncogva
— Jaj, dehogynem! — pirított rá Rebeka — Szóval mikor úgy néz valaki, én nem tudok mit csinálni. Meg amúgy is, két-három pohár bor után voltam. Őszintén büszke vagyok magamra, hogy vissza tudtam fogni magam és megálltunk tényleg egy csóknál — hadarta.
— Értem — préselte össze ajkait Hanna. — Mindenesetre örülök, hogy jól érezted magad.
— Ne csipkelődj! — kontrázott rá Rebeka. — Téged is randira hívtak ide!
— Bálba hívtak — javította ki Hanna.
— Ugyanaz — rázta a fejét nővére. — Párral jöttél te is, mint én, szóval egy szavad sem lehet. Téged is csábítottak ide – döntötte oldalra fejét, arcán még mindig rókamosollyal.
Hannának ebben igazat kellett adnia, bólogatott.
— Akivel az erkélyen találkoztam, őt egy influencer-eseményre hívták – terelte a témát inkább.
— Igen, egy másik lányt is – bólintott Rebeka. — Valaki mást egy versenyre, nem szépségverseny, hanem valami vetélkedő, vagy nem tudom ezt, hogy szokták hívni, na mindegy. Meg egy másik lányt is randevúra, mint minket.
— Engem bálba — javította ki ismét Hanna nővérét.
— Tök mindegy — vágta rá Rebeka.
Egy pillanatra csend állt be köztük. Lassan elfogyott minden a tányérról. Hanna büszke volt magára, hogy sikerült legyűrnie néhány falat ételt a torkán.
— Köszönöm a reggelit – mondta, nővérére mosolyogva.
— Nincs mit – vonta a lány meg a vállát.
Egyszer csak kiszökött Hanna száján a kérdés, azelőtt, hogy megállíthatta volna
— Mit tervezel a… démon pároddal?
Rebeka félrenyelte az utolsó korty narancslevét.
— Tegnap smátoltatok. – magyarázta Hanna — Mit akarsz tőle?
— Tegnap láttam életemben először — jelentette ki Rebeka, mintha ez válasz lenne két sor köhögés között.
Hanna szemöldökei felszaladtak, várva a továbbiakat.
— Nem tudom! Azt sem tudom, ő mit akar tőlem… mármint oké, itt ez a verseny, meg próbák… de ha ez letelik, nem tudom. Nem is gondolkodok inkább ilyeneken csak élvezem. Egy hét ismertség után nem leszek a felesége — hátradőlt az ágyon. Még köhögött egy utolsót — Majd meglátjuk.
Hanna mélyet sóhajtott, Rebeka példáját követve ő is hanyatt dőlt. Bár étvágya alig volt, jól esett teli gyomrának érzése, ahogy végignyúlt az ágyon.
— Csak lenne már vége ennek az egésznek — mondta, Rebeka felé fordulva — Hazamehetnénk, és menne minden tovább, mint ahogy eddig volt.
Rebeka ránézett, mintha mondani akarna valamit, de Hanna gyorsabb volt.
— Nem keressük meg inkább a kiutat? Biztos van valahol egy kapu, amin ki lehet menni.
Hasára fordult, és karjaival támasztotta meg magát.
Rebeka szeme hirtelen elsötétült.
— El akarsz menni?
— Miért akarnék maradni? — kérdezett vissza húga
— Azt mondták, okkal vagyunk itt – — válaszolta Rebeka, húga arcát fürkészve. — Hogy egyikünk lesz a Pokol Királynője. Hogy halhatatlanságot kapunk. Örök fiatalság, szépség, örök élet — emelte tekintetét a plafonra — Csodálatos lenne. Csak gondolj bele! Soha nem kéne azon aggódnod, hogy kifutsz az időből! Azt tehetnéd, amit csak akarsz, akkor, és addig, amíg akarod! Lehetnél festő, költő, körbe utazhatnád a világot! Látnád, ahogy változik a világ, ahogy a történelem megtörténik! S mindig lenne egy biztos pont, ahová vissza tudnál jönni.
— De a Pokol Királynője lennél — fehéredett el Hanna arca.
Rebeka megvonta a vállát
— Most meg pénzügyi tanácsadó vagyok. Kit érdekel?
Hanna nem akart hinni füleinek.
— Nem szeretném, ha a nővérem lenne a Pokol Királynője — rázta a fejét, az üres tálcára meredve. Mégis, hogy gondolja ezt Rebeka?
— Jaj, hugi, nem mindegy az neked? — nevetette el magát Rebeka. — Szerintem menő lenne.
Hanna fülében érezte a szíve dobogását.
— Szerinted mi lesz az első próba? – kérdezte inkább, terelve a témát, nyugtatva idegeit.
— Nem tudom – vonta meg a vállát Rebeka. — Félsz?
— Nem – felelte Hanna egyszerűen. — Ha meghalok, innen csak jobb helyre tudok kerülni.
Rebekából mély sóhaj szakadt fel
— Vajon mi történt velünk otthon? – kérdezte.
— Engem elütött egy autó. Pontosan nem tudom, hogy meghaltam-e, de az biztos, hogy beütöttem a fejem.
— Hogyan? — kérdezte Rebeka, fejét rázva.
— Egy kisfiúnak próbáltam segíteni, elvesztette a szüleit — Hanna keze ökölbe szorult.
Rebeka a kandalló tüzére kapta tekintetét. Abban a pillanatban, mintha valaki elzárta volna a levegőt előle, alábbhagyott a lángok addig élénk tánca.
— Annyira te vagy — húzta keserű mosolyra a száját Rebeka. — Nekem As tett valamit a kávémba egy randin. Elájultam, és itt ébredtem, egy kádban. Egy idegen, fura lény mosta a végtagjaimat, hirtelen azt hittem, valami hullaházban vagyok és a koporsóba készítenek elő.
— Jaj ne – kapta szája elé a kezét Hanna. Arcizmai olyan erősen rándultak össze, mintha citromba harapott volna. — Borzalmas lehetett.
— Ki is küldtem, ahogy megláttam — nevetett Rebeka – mondtam neki, egyedül is el tudok készülni, nem kell hozzá segítség. Azt mondta jó, de hallottam, hogy valamit még motyogott az orra alatt az a némber. Te hogy bírtad?
— Nehezen — sóhajtott Hanna. — Ezek a mély sóhajai, kezdem én is átvenni tőle — kuncogott.
— Jaj, ne is mondd! Hát ilyenekkel engem amúgy is, világból ki lehet kergetni! — hüledezett. — Egy hős vagy, hogy ezt kibírtad.
— Nem igazán voltam még magamnál — vonta meg Hanna a vállát. — De azt mondta, nem haltunk meg.
— Szerinted hihetünk neki? — húzta össze Rebeka szemeit – Nekem eléggé úgy tűnik, hogy ide az ember csak úgy kerülhet, ha már véget ért a földi pályafutása.
Hanna egy pillanatra elgondolkodott. Lehet, hogy Corvina tényleg hazudott volna? Hogy megnyugtassa?
Egy pillanatra összekötötte a két gondolatot. Hazudna neki ilyet bárki is, hogy nem halt meg, azért, hogy megnyugtassa?
— Remélem, a valóságban nem mindketten élet-halál közt lebegünk valahol — húzta el nővére a száját –, valamelyik intenzív osztályon, Anya meg a kezét tördeli, hogy mi lesz velünk.
Hanna arca ismét keserű mosolyra húzódott.
— Lehet majd az egyik próbában őket is fel fogják használni. Manipulálnak majd velük, vagy zsarolnak – ingatta fejét.
Csak fohászkodni tudott, hogy ne legyen igaz.
— Mi hasznuk lenne belőle — vonogatta a vállát Rebeka.
— Mi hasznuk van ebből az egészből? — kérdezett vissza Hanna. – Amellett, hogy szórakoznak rajtunk?
Rebeka tekintetén áthaladt egy árnyék.
— Okkal vagyunk itt, Hanna. Ezt ne felejtsd el – nézett mélyen húga szemébe. – De most mennem kell – szedte össze tálcáikat – Ezt még vissza kell vinnem, mielőtt késő lenne. Meg neked is ideje felöltöznöd – tette hozzá, Hanna köntösére bökve szemével.
— Köszönöm még egyszer! Megmentettél! – szólt még utána Hanna, ahogy nővére a tálcával a kezében az ajtóhoz igyekezett.
