A Pokolban nem volt se nappal, se éjszaka. Még az éhség érzete is elhagyta, talán az egyetlen, amin keresztül érzékelni, mérni tudta volna az idő múlását.
S a sebek gyógyulásából.
Lucifernek igaza volt, a sebhelyek megmaradtak. Csak remélni tudta, hogy idővel majd halványodnak.
Csak remélni tudta, hogy a szívében tomboló vihar lecsendesül.
Nem merte elhagyni jégveremmé fagyott szobáját.
Dante szerint a Pokol legalsó bugyrában Lucifer van, jégbe fagyva. De egyre inkább azt érezte, neki is ez lesz a sorsa.
Egy angyal műve lehet?
Annyira romlott a lelke, amiért élvezte a táncot az Ördöggel, hogy ő is jégbe fagy, és az idők végezetéig ott marad?
Tehetetlenül.
Leláncolva. Jégbe fagyva.
Szívében ugyanúgy érezte az ürességet, mint gyomrában, napi egyszer, miután a lányok zajai elhaltak, elment enni valamit. De amint néhány falatnál többet nyelt le, felfordult a gyomra.
Nem érdemelte meg.
Nem engedhette magának, hogy jutalmat kapjon, amíg nem szabadult innen ki.
Ki kell szabadulnia.
Küzdenie kell. A kísértés ellen, Lucifer akarata ellen, a pokol ellen. Önmaga ellen.
Önmaga ellen, mert bűnt bűnre halmoz.
Isten megbocsát, ha megbánja, ha bocsánatot kér érte.
Gyónni akart. Megalázkodni. Letérdelni. Átadnia a sorsát Istennek, aki tudja, mit kell vele tennie. Aki a jó útra tereli majd őt. Aki őszintén, gyermekeként tereli az úton. Szeretetben.
Feloldozásra vágyott. S elégtételre.
A keresztre.
Arra a keresztre, amin a Sátán könnyített.
Amit nem engedhetett volna meg.
Ha könnyebb lett a keresztje, nincs szüksége energiára, hogy vigye. Nem érdemli az ételt.
De így, hogy nem evett, gondolkodni sem maradt ideje.
Így, hogy bezárkózott jégvermébe, nem tudta keresni a kijáratot sem.
Fáradt volt. Egész nap csak aludt. Más dolga végül is, nem volt a következő próbáig.
Néha zeneszót hallott, meg kopogást az ajtaján.
Talán egyszer valaki be is nyitott, de gyorsan lehunyta szemeit, és úgy tett, mintha aludna.
Nem sokkal később már a zár is befagyott.
