Szárnyai voltak. Az égen suhant, szabadon, mint egy madár. Teste könnyű volt a levegőben, akár egy tollpihe. Mintha a gravitáció sem kötötte volna többé a földhöz.
Otthona volt az egész világ.
Odafentről nézett alá. Az egész földkerekség még csak egyetlen nagy kert volt, ahogy a kontinensek egyesültek. Középen két nagy fa magasodott, az égig értek, egészen, amíg szemeivel ellátott. Két kövér alma függött rajtuk, egyik aranysárga, másik vörös, mint a frissen kibuggyant, forró vér.
Minden olyan volt, ahogy a Jóisten megteremtette: tiszta, szeplőtlen. Jó.
Nem szennyezte a világot a bűn.
Felemelte fejét. A sötétkék horizonton ezüst csillagok ragyogtak. Érezte őket. Ereiben érezte lüktető fényüket. Ő maga volt a fény: a Nap, a Hold, a csillagok. Ami kiszorította a sötétséget, a titkokat. Ami lehetőséget adott az életre.
Csak haladt előre, repült tovább, az óceán felé.
A víz tükröződésében szárnyakat látott. Ragyogó, tiszta fehér fényt verő szárnyakat, ahogy megcsillant fényük a víz hullámain. Nevetett, és fénye egyre csak erősebbé vált.
Mikor földet ért, behúzta maga mögé szárnyait. Végigsimított göndör fürtjein. Mezítláb volt. A lábujjai közt csiklandozták a fűszálak, ahogy a fák közt lépkedett. Már majdnem elnevette magát újra az érzéstől, mikor az egyik fa árnyékából valami különös hangot hallott.
— Ugye, milyen gyönyörű?
Értette, ahogy a Teremtőt értette. De ez más volt, ezt nem a szívével hallotta, nem az ereiben érezte. Ezt a fülén hallotta, mint a kürtök hívó szavát, mint a lovak nyerítését, mikor a mezőn vágtáznak.
— Igen – válaszolt neki egy vékonyabb hang.
Közelebb lépett, a fű közé rejtőzve.
Két új teremtmény – állapította meg. Meglepően hasonlítottak a Teremtőre. Különösen az, amelyiknek lapos volt a mellkasa.
Még egy lépést tett, hogy tisztábban ki tudja venni az alakokat, de lába alatt reccsent egy ág, mire oda kapta a fejét a lapos mellkasú teremtmény. Szemei elkerekedtek. Mellé lépett társa, akinek mellkasának domborulatait hosszú haja takarta.
— Ki vagy? Gyere közelebb! Meg akarlak ismerni! — hallotta a vékonyabb hangút.
A teremtmény a száján beszélt. A száján, az ajkaival, amivel enni szokás. Még sosem látott ilyet.
Kíváncsi volt. Eddig még senki nem volt ilyen. Eddig mindenki megkapta a feladatát a teremtőtől, s azt tette.
Talán nekik nem is volt dolguk?
— Ne féljetek — lépett elő a bokorból. Minél hátrább próbálta húzni hátán fénylő szárnyait, hogy ne ijessze el őket. — A Fényhozó vagyok — mondta. — Ti kik vagytok?
— Fényhozó, én Ádám vagyok — mondta. — Ő pedig a feleségem — mutatott maga mellé.
Hihetetlen volt a hasonlóság a Teremtő, és közte. Ugyanazok a formák, ugyanazok a vonalak.
— Mióta vagytok a teremtett világon? — szaladtak össze szemöldökei.
— Alig egy napja — felelt Ádám. — Mi vagyunk a Teremtés beteljesedése.
Beteljesedés? — visszhangzott a szó gondolataiban. De hisz ő volt az angyal, aki a fényt hozta. Ő volt az első őrző, az, aki vigyázott a fényre, ami a sötétséget elűzte a világból. Ő volt a Fény hordozója. A Fény hozója.
— Te mióta vagy itt? — hallotta a vékony hangú feleséget. Kimondottan szemrevaló látvány volt.
— A kezdetek óta — mormogta.
Ekkor megfordult, s otthagyta őket. Valami olyat érzett, amit eddig soha.
Valami forrót érzett testében szétáradni. Valami láthatatlan súly nehezedett mellkasára. Még sosem látott, még sosem érzett hasonlót.
Felébredt. Ahogy felült az ágyon, hátán érezte, hogy végigfolyik a jéghideg verejték.
Szúrást érzett a könyökének belső hajlatán. Az orra megtelt az alkohol és hipós fehérítőszappan bűzével.
Sötét volt, s a sötétzöldnek tetsző falakra
egy lámpafénye festett sárgás-zöldes négyzeteket ágyával szemben. Hallotta a körúti villamos morajlását. Ami azt jelentette, hogy többé már
nem a Pokolban volt.
Akkor is, ha egy kórházi szobában ébredt, és a könyökéből egy infúziós cső áll ki, mellette egy monitor pedig az életjeleit figyeli, pulzusa
ütemében csipog. Kiszabadult.
De kórházba került. Feje zúgni kezdett. Kezei ökölbe szorultak, körmei tenyerébe vájtak. Mély lélegzetet vett, érezte, mellkasában az élet csak pislákol, mint gyertya lángja a nyitott ablaknál.
Kifújta a levegőt, és azt suttogta magának,
Ez tényleg csak egy álom volt. Egy rémálom.
S addig ismételte magában, amíg el nem hitte maga is. Legalább addig, amíg el nem aludt. Majd holnap reggel gondolkodik erről. De most aludnia kell.
