Eltűnt. Gabriel eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott, ahol az előbb még beragyogta az egész szobát fénye.
A gyémántkorona tucat tüskéje tucat csillagként ragyogott az utcáról beszűrődő lámpa- és holdfényben. Ott hevert íróasztalán, egyetemi jegyzetei mellett.
Mennyire nem illett ebbe a szobába. Mennyire nem illet oda, a földi egyszerűségbe ez az isteni, égi ajándék.
Kimászott az ágyból, s pár hosszú lépéssel az asztalhoz ment. Meg kellett érintenie, hogy elhiggye, igazi.
Kövér vércsepp buggyant ki ujjbegyén, ahogy végigsimított a gyémánton. Olyan éles volt, hogy rá se nyomta, de végigvágta a hideg drágakő.
Csípte az éjszaka hideg levegője, ami a nyitott ablakból szökött be.
A fájdalomból tudta, hogy nem álmodik.
Lábai megremegtek. Legszívesebben térdre bukott volna. Könyörgött volna, hogy az Úr mondja meg, mit tegyen, elfogadja-e az őt illető hatalmat.
Menny és Pokol. Fény es Sötétség. Angyal és ördög úrnője lesz ő. S első, alázatos szolgálóleánya.
Nem vagyok méltó. — suttogta síri hangon egy gondolata.
De az Úr angyala mondta neki pont, hogy ez a feladata. S ki ő, hogy ezt visszautasíthatta?
De miért?
De hogy teremthette őt az Úr a Pokol Királynőjévé? Hogyan hagyhatta hogy lelke megszülessen, ennyi haraggal, ennyi feketeséggel a szívében?
Születhet valaki gonosznak? Születhet valaki rossznak?
Az az Isten, aki mindent jónak teremtett, aki mindent tisztának teremtett, hogyan hagyhatta, hogy megszülessen egy ilyen lélek? Már a fogantatása is bűn volt.
Vajon minden bűnből született gyermek ezt érzi?
Vajon minden bűnből született gyermek a szülei bűnét mossa lelkéből egész életében?
Le se tudta venni szemeit a koronájáról.
Légy a Pokol Királynője, Vértesi Hanna. — visszhangzott gondolataiban.
Sokkal több bennünk a közös, mint gondolnál — válaszolt rá Lucifer hangja.
A koronáért nyúlt.
Súlya meglepően nehéz volt. S meglepően hideg a tapintása. Mintha a kinti, januári hideg fagya fonná körbe a gyémántokat ezüsttel.
Az ő jege is már rajzolt néhány jégvirágot a gyémántok köré, ahol ujjai hozzáértek.
Szembefordult a gardróbszekrényére erősített tükörrel. Két kezével emelte a koronát, a hajába tűzte.
S abban a pillanatban, ahogy meglátta a sötét szobába besütő hold fényében tükörképét, jég és tűz kelt táncra szívében, szívéből áradt szét, erein keresztül egész testében.
Ott állt, egyszerű hálóingben. De a hold ezüst fénye újra, talán erősebben, mint azelőtt, s ezer színben ragyogott a tucat gyémánton. Tekintete lejjebb szaladt, saját szemeibe nézett bele. Zöld szeme ragyogott.
Olyan fénnyel ragyogott, mint Gabrielé. S mint Mihályé.
Mosolyra húzódott ajka. Piszok rossz humora van Atyjának az égben, állapította meg mindig.
Majd megérezte homloka felett a korona súlyát. Emlékeztette, feladata van.
Egy hatalom, amit ő soha nem kért. Egy feladat, aminek súlyát az örökkévalóságig fogja hordozni.
Vissza kell mennie a Pokolba.
Nem volt más választása.
Újra a koronára tévedt a tükörben tekintete, majd ezüst tincseire. Szinte teljesen megőszült. Bőre sápadt volt. Talán a félelemtől, talán a kimerültségtől. Talán a vérében feltámadt mágiától.
Talán káprázott a szeme, azóta nézte már a tükörben farkasszemet saját képével, talán a tükör változott meg valóban. De esküdni mert volna, hogy nem önmaga nézett vissza rá.
Ugyanaz a Királynőt látta magával szemben, akit az igazmondó tükörben, a Pokolban.
Bárcsak…, bárcsak valami vásári bohóckodás lett volna. Bárcsak igaza lett volna András atyának, mikor bolondnak nézte.
De itt, a földön, a hálószobájában, újra ott látta a tükörben a Pokol Királynőjét. Csillagfoltos, éjsötét ruhában, hófehér haj, s mint a Hold a millió csillag tengerén, ragyogott a Korona fején.
Lélegzete tüdejében maradt. Hideg volt a levegő, hideg volt azóta, hogy a Pokolból kiszabadult, mert csak akkor érezte álmát nyugodtnak, ha az ablak nyitva van. Ha érzi az éjszaka illatát.
Az éjszaka illata… — lehunyta szemét. Hogy fog tudni visszatérni Luciferhez?
Kezében ekkor valami hűvöset érzett. Ujjai ökölbe szorultak, s mintha…
Szeme felpattant, tekintete egyből kezére siklott.
Egy tőr, jégből.
Az élet a vérben van. — emlékezett az ószövetségi áldozat felajánlás szövegeire.
Az ő áldozatának ideje is eljött. Az ő vérére szomjazik a Pokol. Ahogy szomjazik a Menny is. S ahogy szomjazik a korona is, hogy megadhassa a hatalmát neki.
Ez az ára.
Még egyszer, utoljára, mélyen beszívta szobájának hidegét. Még egyszer, utoljára végigsimított mellkasán. Kulcscsontjának, vállának kemény csontjain, majd nyakának érzékeny bőrén.
A nyakában haladó ér hevesen lüktetett. Bőre forró volt zúzmara csipkézte ujjainak.
Legyen meg a Te akaratod. — suttogta maga elé.
S mielőtt még keze is megremeghetett volna, mielőtt még a gondolatai figyelmeztethették volna, hogy fájni fog, egy mozdulattal elvágta saját torkát.
A jégpenge hűvös volt, a vére forró.
Nem érzett már semmit.
Szemei előtt ezüst csillagos égbolt képe jelent meg. S a csillagok elmesélték neki, mennyi boldog pillanata volt itt a földön.
Hogy nem csak harc és fájdalom járt neki.
A csillagok megmutatták, mennyit játszottak Rebekával, a kis favonattal a karácsonyfa alatt minden télen. A hóemberek, amiket építettek, a hóangyalok, amiket rajzoltak a hóba. Majd a homokba épített paloták, a kagylók, amikkel díszítették. Majd a kagylók, amikből fülbevalót, nyakláncot készítettek. A tenger zúgása, ahogy eljátszották, hogy sellők.
Az első biciklizés, az első jó jegy az iskolában. Az első verseny, amit megnyert, aranyéremmel.
Az édesanyja nevetése, örömkönnyei, mikor Anyák napján verset mondott neki.
Majd a pillanat, mikor barátnőivel a születésnapjait ünnepelték. Körbeülték a tortát, énekeltek. Majd még egy parti, de itt már fények, és árnyak, színek és ízek, illatok kavalkádja.
Szíve belefájdult a sok boldogságba, levegője elakadt. Elringatták a csillagok, altatót énekeltek, azt az altatót, amit édesanyja énekelt. Amire nem is emlékezett, mióta tudta a szövegét, de tudta. A dallamát is.
De édesanyja dúdolását felváltotta hamar a bulizene, a kántálás koncerteken, a dalszövegek, amiket annyiszor énekelt a csillagoknak, amiket a tábortűz körül elgitároztak a táborokban.
Majd a gitárt felváltotta a hegedű. A cselló.
A csillagok pedig újra a Pandemoniun báltermébe kísérték, s Lucifer hangján szólaltak meg:
— Ilyen érzés a szabadság.
