Mintha körhintán ült volna. Forgott a folyosó, forgott körbe-körbe. Fájt, ahogy a körmével a hideg kőbe markolt. Fejét nekidöntötte, szemét leszorította.
Szívében már ott érezte a szúró érzést. Nem, a tüdejében. Csak beszorult a levegő. Megfordult, hátát vetette a kőfalnak. Hajába túrt, ahogy mély levegőt vett.
A méreg.
Fogalma sincs, mennyi ideje van hátra. Fogalma sincs, mikor lesz a következő próba. Fogalma sincs, hogyan fékezhetné meg a vérében a mérget.
Mert már megitta. Már talán fel is szívódott szervezetében.
Képtelen volt másra gondolni, képtelen volt mást tenni, csak aggódni. Pontosan azt, ami megölheti.
Asmodeus.
Segíthet neki a démon. Eltereli figyelmét. Eddig mindig sikerült neki, ha csak pár pillanatra is, kizökkenti a gondolataiból.
S jelenleg minden pillanat számított.
El kell terelnie gondolatait, addig, amíg lehet. Addig, amíg el nem kezdődik a harmadik próba. Majdnem legurult a lépcsőn, olyan sebesen szelte a fokokat.
— A helyedben nem próbálkoznék — énekelte mögötte Karolina. Odafordult a lányhoz, aki épp felé tartott, lassú, kimért, elnyújtott léptekkel.
— Mi? — húzta össze szemeit
— Adrenalin, Rebeka. Az adrenalin aktiválja a mérget — ért a lány mellé. Nekidőlt a kőfalnak vállával, összefonta melle előtt karjait.
— Hogy tehettétek?! — fújtatott Rebeka.
Karolina megvonta vállait. — Senki nem tiltotta meg.
— Te voltál az, ugye? — húzta össze szemeit. — Te árultad el Hannát?
Karolina nevetett. — Abbahagyhatod a színészkedést. Most már mindegy.
Rebeka szeme kikerekedett. Még mindig azt hiszi, ő volt az. Még mindig azt hiszi róla, elárulta a saját húgát. A testvérét.
— Esküszöm, hogy nem én voltam — nézett mélyen szemeibe, ahogy próbálta rendezni lélegzetvételeit.
— Talán ezt már soha nem tudjuk meg — kapta el szemeit Karolina, a Rebeka melletti tükör arany keretére nézett. — De hamarosan vége a Sabbath-nak, s megkezdőthet a próba. Én már nagyon várom.
— Még az időt sem tudom, mennyi — ingatta a fejét Rebeka.
— Nem csak az ágyban jók ezek a démonok — dalolta Karolina — Tudnak igazán hasznosak is lenni.
— Mi van?
— A démonok alakították ki ezt a világot, ezt a rendet. S ha megkérdezed őket, válaszolnak, tudod. Sőt, még mesélnek is, akármit kérdezel.
Hangja, mint a fegyver éles pengéjén végigkúszó fény, mikor visszaveri a nap fényét.
Szeme Rebeka nyakára tévedt, oda, ahol a gyémánt nyakék volt –Szép nyaklánc.
— Köszönöm — vicsorgott Rebeka. Mintha tűk szurkálnák mellkasát.
A méreg.
— Sajnálom, hogy így alakult, Rebeka — csücsörített Karolina, megjátszva pitijét.
— Dugd fel magadnak a sajnálatod — vakkantotta Rebeka, majd Asmodeus ajtaját kinyitotta, bement rajta, majd egy jó erős csattanással bevágta maga mögött.
Egy kígyó.
Még csak nem is kopogott — döbbent rá. Talán ezzel ő is átlépett egy határt, de azok után, hogy Asmodeus mennyi határt lépett át, ez ehanyagolható volt.
— AS! — kiáltotta, ahogy szétnézett a lakosztályban, keresve a démont.
Tisztaság és rend volt a démon lakosztályában, A bárpult mögött az üvegek falán táncolt a fény, a vörös falakat a díszes, nehéz fekete függönyök most is nagyrészt takarták.
Rebekának a gyomrában csapkodni kezdtek a pillangók, ahogy odalépett a vaskos csipkefüggönyhöz. Remegő kézzel nyúlt volna, hogy megnézze, mi van mögé rejtve, mikor egy köhintést hallott a háta mögül.
— Rebeka! — hallotta As dallamos hangját. — Minek köszönhetem, hogy itt vagy?
Rebeka összerezzent, és abban a pillanatban fordult meg. Válaszra nyitotta száját, de elakadt. Elmondja neki az igazságot?
A gondolatokból azonban hamar felébredt. Egyik kezét szája elé kapta, másikkal térdeire görnyedt, ökledezni kezdett.
— Hol a mosdó? — kérdezte rekedt hangon, ahogy küzdött a torkába felszökő sav marásával.
Asmodeus abban a pillanatban lépett mögé, egyik kezét dereka köré fonva.
— Gyere — mondta, hangja gyengéd maradt, nyugodt. Végigsimított Rebeka átizzadt ingjén. — Mi történt?
— Semmi — tiltakozott Rebeka, kitépve magát a démon karjaiból — Csak mondd meg, hol van — kérte, de elkésett.
Térdre bukott, majd a hűvös, fekete márványra ürítette gyomra tartalmát.
Asmodeus morgását hallotta, ahogy felnézett, de szemeibe könnyek szöktek, csak homályosan látott. Nagyot nyelt, visszafogva a következő hullámot, ami már gyülekezett torkában.
Asmodeus a bárpult melletti csaphoz sietett, és egy pohár vizet hozott a lánynak. A lány mellé lépett egy fürge lépéssel, és felé nyújtotta a poharát.
— Feltakarítom — szabadkozott a lány.
— Majd elintézik — rázta a fejét As. — Ma amúgy sem szabad.
— Azért ez csak kivételt élvez — vonta fel Rebeka szemöldökeit. De újra érezte torkába, hogy összegyűlik a sav. — De tényleg hol a mosdó?
Asmodeus állkapcsa megfeszült, majd lehajolt, a lány dereka és combja alá vezette karját, majd mellkasához szorítva emelte fel a hányásának pocsolyájából.
A hálószobát elválasztó vörös függöny simítását érezte Rebeka a lábain, ahogy alhaladtak mellette, majd egy ajtó csukódását hallotta. Szemét még mindig csillagoktól szeplős sötétség takarta el, erőtlenül, ernyedten nehezedett As karjaira.
Rebeka újra hideget és keményet érzett feneke alatt, háta mögött. A kádba emelte. Két kezével markolt a szélébe. Legalább két személyes volt, mert válla felett tudott csak megkapaszkodni. Lassacskán tisztulni kezdett látása, és észrevette, hogy nem is csak egy fürdőkád volt, hanem egy jakuzzi, masszírozó funkciókkal, több kisebb, vizet sugárzó csappal.
— Gondoltam ez kényelmesebb, mint a budit ölelni — dorombolt a démon, majd közelebb hajolt, hogy kigombolja Rebeka hányástól és izzadtságtól nedves és büdös ingjét.
— Majd én — nyúlt remegő kezeivel, de As nem hagyta.
Csak most vette észre, mennyire fázott. Remegett, egész testében.
Mint Hannánál…
Hanna…
Miatta volt ez az egész.
Letépte magáról a démon kezeit, ahogy ülésből térdre emelkedett, és újabb öklendezésbe kezdett. Asmodeus reflex gyorsasággal emelt elé egy vödröt, de Rebeka gyomrában már nem volt semmi. Belemarkolt körmeivel, szorongatta, ahogy újabb és újabb dühös hullám, görcsös öklendezés rázta meg egész testét.
Remegett, fázott, szemeit érezte hogy kidüllednek, torkát marta a mostmár üres, sárgás epe. Köhögött, zihált, alig kapott levegőt. Majd, hogy visszafogja a feltörő ingert, fogait összeszorította, olyan erősen, hogy belefájdultak a fogai.
Ki kell zárnom. Nem szabad éreznem.
Egyszer már sikerült. Miután édesanyja majdnem… megtette. Egy teljes évig, semmit nem érzett. Nem érzett sem szomorúságot, sem örömöt. Még éhséget sem.
Asmodeus újra közelebb húzódott. Mostmár hagyta. A démon gombról gombra haladt, ahogy kiszabadította lenvászon ingjéből. Rebeka hátán végigfutott a hideg, mikor a nadrágot is levette róla.
Szégyenlőskedhetett volna, de belátta, már semmire nem menne vele.
Legalább az emlékek hulláma elmosta a jelenből.
A múltba sodorta. Már nem is emlékezett igazán, milyen régen volt. Milyen régen volt, hogy édesanyja fel akarta adni. Hogy édesanyja összes energiáját felemésztette két kiskamasz kislánya.
Egyedül nevelte őket, miután az ő édesapja rájött, hogy anyja félrelépett.
Az anyja soha nem mondott el Rebekának erről semmit. Egyszer megkérdezte édesapját, még kicsiként. Akkor az apja azt mondta, hogy az anyjuk már másvalakibe szerelmes.
De Rebeka soha nem látta anyja új szerelmét.
Szóval valószínű csak egy egy éjszakára tartott a szerelem.
Gyomra újra összeszorult. Az űr, ami maradt benne, haragosan morgott.
Megérdemelte. Megérdemelte anyja tettei következményét. Hisz az apja annyira szerette őt. Az, ahogy ránézett, az, ahogy keze midig a szerelme kezét kereste. Ha pedig együtt voltak, soha nem ment távolabb, mint ameddig az anyja vanília- és virágillata elért.
S mikor elment, úgy érezte, már soha, senki nem fogja úgy szeretni. Tudta, édesapa első szerelme az anyja volt, de élete szerelme a kislánya lett.
Édesanyja rengeteg áldozatot hozott, ő mégsem tudott megbocsátani neki.
S azért sem tudott neki megbocsátani, hogy fel akarta adni. Hanna egész életében miatta érezte, hogy egy hiba. Hogy egy félrelépés, s meg se kellett volna születnie. Talán igaz, talán nem. Rebeka sosem tudta végső soron eldönteni, jobb vagy rosszabb lenne az élete, ha Hanna nem lenne.
S mikor már kikopott volna szívéből a harag foltja, édesanyja akkor törte össze végleg szívét, mikor életével s halálával akart bűntudatot kelteni bennük, a lányaiban, mindössze, mert megszülettek.
Akkor megszűnt számára a világ összessége. Élete a rutinból állt. Reggel felkelt, elment iskolába. Hazajött, evett, tanult másnapra, majd aludt. Nem szólt senkihez, nem szólt hozzá sem senki. Egy barátnője volt, a padtársa, de vele is csak a tanárokról, a másnapi dolgozatról, vagy néha könyvekről beszélgettek.
A könyvek.
A könyvek tanították meg újra érezni. A könyvekben, mikor olvasott fantasztikus világokban élő hősökről. Akár félistenek voltak, akár egyszerű emberek, ők is megengedték maguknak, hogy érezzenek. Ők is szerelmesek voltak. Csalódtak. De felálltak, és újra próbálkoztak.
Nem adták fel.
A könyvek mentették meg szívét, mielőtt az teljesen jéggé fagyott volna.
— Mesélj nekem egy történetet — nézett Asmodeusra.
A démon mindössze egy értetlen grimasszal tudott reagálni.
Megnyitotta a csapot, forró vízzel töltötte meg a meztelen lány körül a kádat. Kellemes, vanília- és orchideaillatú habfürdő készült.
Asmodeus egy pillanatra a konyhasarokhoz sietett. Rebeka mély lélegzeteket vett, próbálta kiűzni a gondolatokat. Próbált a víz érintésére koncentrálni, a nedves hajára, ahogy csupasz hátára tapad. Újra és újra megmosta arcát, masszírozta homlokát szemöldökei felett.
Majd Asmodeus pár perccel később egy bögre gőzölgő, forró teával tért vissza.
Rebeka pár pillanat alatt kiitta. A meleg simogatta, nyugtatta üres, morgón követelőző gyomrát.
— Tereld el a figyelmem — hadarta Rebeka, ahogy melle előtt összefonta karjait, hogy takarja magát. — Bármivel. Csak mondj valamit, ami elveszi a figyelmem.
— Inkább neked kéne elmondanod, mi ez — mutatott szemével körbe As.
Rebeka ujjai újra vödör peremére szorultak, amit azóta is ölében tartott. Nagyot nyelt, fejét felemelve, hogy As is lássa. De ez már játék volt inkább. Nem akart beszélni róla.
Rajta az már nem segít.
— Mit szeretnél hallani? — kérdezte Asmodeus, értve a célzást.
Rebeka lejjebb engedte a vödröt kezében. Asmodeus arcát aggodalom ráncolta, szemeivel fürkészte a lány arcát. Rebeka érezte, hogy ég szeme alatt bőre. Szeme még mindig száraznak érződött, könnyezett.
— Bármit — lehelte Rebeka erőtlenül.
— Miért nem mesélsz te valamit? — kapta vissza a labdát a lány.
— Te régebb óta élsz. Van valami hobbid? Ki a legjobb barátod itt a Pandemoniumban?
Asmodeus nevetés és morgás közötti hanggal válaszolt.
— Nem nevezném barátságnak. — vett egy mély levegőt — Inkább szövetségek és alkuk vannak itt.
— Nem szórakoztok? Elképesztően unalmas lehet egy örökkévalóságon keresztül csak dolgozni, meg alkudozni és szövetkezni. Mi abban a jó? — játszotta el Rebeka, hogy egynől jobban van.
Asmodeus kivillantotta fogait mosolyában.
— Azt nem mondtam, hogy nem szoktunk szórakozni.
Ujjaival végigsimított Rebeka karján. Érintése hűvös volt a fürdővíz melegéhez képest. Rebeka gerincén végigfutot a hideg, ahogy As mutató- és középsőujja vállától a csuklójáig szaladt.
Sóhaj szakadt fel mellkasából. Igen, pont erre van szüksége.
Lehunyta szemeit.
— Hogyan fogjuk ünnepelni, mikor királynővé koronáznak? — kérdezte.
S szemhéján megjelent egy kép.
Alig várom, hogy a széttárt lábaid közt térdelhessek — visszhangoztak elméjében As szavai, amiket aznap reggel mondott.
— Hol fogsz előttem térdelni? — nyitotta ki szemeit. Arca égett, de most már a vágytól, nem a szégyentől.
Asmodeus keze őrjîtő lassúsággal vándorolt vissza Rebeka karján, a vállára, majd kulcscsontjára, és nyakán is végigvezette, hüvelykujját álla alá emelte. Rebeka csak szemét emelte fel, hogy ránézzen.
— A Trónodon fogsz ülni Rebeka, miközben én addig kényeztetlek, hogy azt is elfelejted, hogy valaha egy ember voltál.
— Mert mivé fogok válni? — Rebeka levegővétel helyett kérdezte.
— Királynővé.
— De…
— A hatalomnak ára van — As kezei Rebeka álla vonalán futottak végig, majd hajába vezette ujjait — A halandó lényed talán egész áldozat lesz érte. Talán nem.
— A halandó lényem?
— Úgy fújja majd el a szél hamvait, mint a port. De a lelked halhatatlan, Rebeka, s az alma erejéből újjászületsz. Királynőként, aki tűzből és jégből született.
Rebeka hátán újra és újra végigfutott a hideg. Képtelen volt nyelni, levegőt venni, de akár csak gondolni. Asmodeus szeme felizzott.
— Halhatatlan, gyönyörű és magasságos leszel, Rebeka. A Pokol összes lelke térdet hajt majd előtted, a Végítélet napjáig.
— Ez nem kockázatos?
— A halandó életed olyan nehéz lenne feladni, örök hatalomért?
— Ezt senki nem mondta, hogy fizetni kell érte.
— Ebben a világban sem jár semmi sem ingyen.
De Rebeka tudta. Pontosan tudta, hisz megtanulhatta már. Mindennek, amit kapott, ára volt. A teste.
S megint ugyanarra a témára kanyarították vissza gondolatai: Hannára.
Rebeka nem volt hülye, soha nem is gondolta magát annak. Szépen lassan összeállt a kirakós, hogy miért pont Hanna lenne a tökéletes királynő: félig angyal, ezért ha meghal, a halandó része hal meg, és az angyal része marad meg. S Lucifer addig megtöri, hogy ő is egy legyen a bukott angyalok közt.
— Te tudod, hogy ki Hanna apja?
Asmodeus némán bólintott. Arca mosolyra húzodott, mely sok mindent rejtett.
— Azt hittem, már te is rájöttél — mondta.
Rebeka szemöldöke összeszaladt.
Asmodeus ekkor felemelte kezét. Hópelyhek hulltak alá ujjaira. Jégvirágok nőttek tenyeréből, amiken megcsillant a csillár fénye.
Rebeka biztos volt benne, hogy ha nem a kádban van, összeesik. Abban is biztos volt, hogyha lett volna még valami a gyomrában, az is kijött volna belőle. Egész teste megdermedt, feje, mintha víz alá bukott volna, nyomás alatt érezte.
Nem, nem nem…
Hanna Asmodeus lánya.
Rebeka nem bírta tovább. Minden elsötétült.
