Az ajtó ismerős nyikorgását hallotta Lucifer, mikor becsukódott az ajtó mögötte. Évezredek óta nyikorog lakosztályának faajtaja. Hasznosnak találta ezt a tulajdonságát, jelezte a látogatók érkezését, még a hívatlanokét is.
A látogatások, mindesetre, akár hívva, akár hívatlanul is, nem voltak gyakoriak jégvermében.
A legtöbb démonnal a trónteremben tárgyalt. A fontosabb döntések mindig ott születtek, a fontos beszélgetéseket ott bonyolították le.
Ott született a döntés is, pár órával ezelőtt, hogy megrendezik a harmadik próbát.
Annak ellenére, hogy egyetlen alkalmas győztese itt sincs, hogy részt vegye rajta. Lucifer bele sem mert teljesen gondolni, mit jelent ez a többi lányra nézve, vagy éppen mit jelent ez őrá nézve.
Mágiájával meggyújtotta a kandalló tüzét, majd egy gyertyát is, ami a munkaasztalán szolgált világításul. Leült az asztalhoz, karjaival rá könyökölt. Ujjaival megdörzsölte szemeit.
Zúgott a feje a fájdalomtól.
Pár nap, és királynőt választ mellé a Pandemonium. Ha talál alkalmas jelöltet erre a szerepre. Ha nem, akkor az Isten irgalmazzon most az egyszer az összes lánynak, aki itt volt.
Ha neki nem is, legalább a szeretett embereinek irgalmazzon.
S irgalmazzon Vértesi Hannának is, aki szembeszegült az Úr akaratával.
A kandalló lángja felkapott a farönkökön, ahogy lehunyt szemein lejátszódott egy emlékkép. Talán elbóbiskolt, talán már annyira fáradt volt, hogy elsodorták a gondolatok, érzelmek hullámai.
Az égből zuhant alá.
Ő, a Fényhozó. A. legfényesebben ragyogó csillag, az Úr harcosa, aki elhozta a szent fényt.
Az embereknek éppúgy imádnia és dicsőítenie kellett volna őt, mint Istent. De Isten azt mondta, neki az emberek szolgálata lesz a feladata.
Az embereké.
Ezek az egyszerű lények. Porból és sárból gyúrt testek, akikbe az úr lelket lehelt. Miért kéne őket neki szolgálnia? Neki, aki tűzből teremtettett, mennyei, szent tűzből?
Még zuhanásában is ragyogott. Hajnalcsillagként szelte át a sötét eget ő, a Fényhozó. Szárnyai lángja kaptak, tehetetlen volt. Egyik tolláról másikra terjedtek a lángok, s nem maradt belőle csak hamu.
Lángoló, forró üstökösét mohón nyelte el a poros föld, egészen a bolygó közepéig fúródott.
Ez volt az a nap, mikor az eget millió csillag szelte át, meteorokként. Ez volt az a nap, mikor a föld középpontja jéggé fagyott, hogy börtönébe zárja a fellázadt angyalt.
Hogy megbüntesse őt, aki nem volt hajlandó fejet hajtani Ura akarata felett.
Lucifer pedig nevetett.
Nevetett, mikor arannyal vont zöld szemében lángok kaptak fel. Nevetett, mikor aranyként ragyogó szőke haja, olyan fekete lett, mint a csillagtalan éjszaka.
Kezeit kitárta. Már nem volt szárnya, ami felragyogott a sötétben. Mindössze lángnyelvek kaptak fel két tenyeréből. Lángoszlopként kaptak fel a föld felszínéig.
Mély levegőt vett. Szabadjára engedte a tüzet.
Lángoljon. Faljon fel mindent, ami az ő Urának valaha fontos volt.
Az volt az a nap, mikor a nagy kontinens összes fája lángra kapott. Sárga hamu maradt csak ősi fáiból, mit később az ember homoknak nevezett el. A felperzselt föld, amit az ember sivatagnak nevezett el.
Az Úr pedig esőt küldött, hogy megfékezze őt. Hogy megmentse szeretett Édenét, benne szeretett embereit.
Lucifer pedig csak állt, kihúzott háttal. A hűvös eső lemosta hátáról a vért, hűsítette égett bőrét. De szíve még mindig zakatolt, ereiben lángolt a tűz.
Szabadság.
Szárnyaival és vérével fizetett a szabadságáért. Oh, de milyen kicsiny ár volt ez a szabad akaratért!
Karjait széttárva, fejét hátraszegte, és élvezte az esőt, ahogy bőrét áztatta. Senki nem parancsolhatta neki, hogy húzódjon menedékbe a villámok elől.
Majd villámok szelték át a haragos, fekete eget, ahogy sorra zuhantak alá testvérei, barátai. Angyalok, akikkel egyetértettek abban, hogy a szabadságért érdemes fellázadni. Hogy szükség van tudásra és józanságra. Senki nem bízhat vakon, nem hagyhatja, hogy valaki más irányítsa.
Angyalok voltak, akik nem hajtottak többé térdet más akarata előtt.
S Lucifer kész volt arra, hogy az embereket is meggyőzze erről. Hogy tudniuk kell, érteniük kell a miérteket.
Mert Isten a tüzet meg tudta fékezni, de a gondolatok erejét nem. Ő megmutatja majd az Úrnak, hogy szeretett emberei nem olyan tökéletesek, mint ő azt hiszi róluk. Nem érdemlik meg azt, hogy a menny seregi szolgálják őket.
S azt fogja felhasználni, amit az Úr legmélyebb szeretetéből adott az embereinek. Szabad akaratukból fogják megtenni. Kezükbe fogják venni sorsukat. Saját életük felett maguk akarnak majd uralkodni. Ebben kell segítenie az embert.
Akkor is, ha az Úr szemében ez bűn volt. Engedetlenség.
Az ember épp úgy el fog bukni, mint ők angyalok. Mert egyetlen ember sem jó lelke mélyén.
Végigfutott a hátán a hideg, megrázta vállait. Kipislogta szeméből a homályosságot, amit a fejfájás okozott.
Hanna — jutott eszébe. — Hanna is, el fog bukni.
Mennyiszer mondta magáról imáiban, hogy lelke mélyén tudja, rossz ember. Tudja, szíve fekete, haraggal telt. Tudja, hogy miket tett, miközben azt hazudta magának, jól cselekszik.
— Ember. Esendő – suttogta egy hang. Egy ismerős hang. — Miért nem hagyod, hogy hűséges maradjon Atyjához?
Fel sem kellett néznie, hogy tudja, ki az.
— Mit keresel itt, Gabriel?
— Az Úr küldött — szólt a válasz.
Lucifer felnézett Gabrielre. Arany loknik, rajtuk aranyból font babérkoszorú. Gyermekies, tiszta arc, fehér tóga. Inkább szép, vékony mint erős testalkat. Szárnyai is, arányosabban kisebbek voltak, nem olyan, már a szemnek kellemetlenül szélesek és erősek, mit Mihályé.
— Miért? – kérdezte.
A kandalló tüze üstökösként szaladt végig a gyémánton. Megmunkált, faragott tüskék voltak. Mint egy rózsakoszorú, ami az ég felé nőtt, de soha nem hozott virágot.
A koronájának a párja.
Az Úr elfogadta Hannát a Pokol Királynőjeként. Mellkasában maradt a következő lélegzete. Hanna. Királynője.
— Őt illeti, igaz? — kérdezte Lucifer, alaposan ügyelve arra, hogy ne remegjen meg hangja, miközben kiengedte tüdejéből a levegőt.
— Igen. — Gabriel hangja érzelmektől mentes volt.
Lucifer biztos volt benne, hogy az arkangyal hallja heves szívdobogását. Majd kiugrott mellkasából.
Gabriel olyan könnyedén fogta a koronát. Mintha nem lenne súlya. Tekintete egyik gyémánttövisről a másikra siklott.
Gyönyörű.
Elkapta tekintetét róla, a kandalló tüzébe nézett. Mintha egy gyönyörű ékszer elég lenne Hannának, hogy elfogadja a vele járó hatalmat. Hátradőlt székében, összefonta karjait maga előtt.
— Ha nem fogadja el? — újra Gabrielre nézett. Mint egy kőszobor, olyan mozdulatlanul állt, kezében tartva a gyémántkoronát. — Mit tegyek?
Kényszerítsem? — olvashatta ki az arkangyal is féloldalas tekintetéből, felhúzott szemöldökéből kimondatlan kérdését.
Mert ez már nem csak a Pokolról szólt. Ez már nem csak arról szólt, hogy Királynőt kerestek.
Ez már Hannáról is szólt. A sorsáról, az életéről. Mert igaza volt Rebekának, Hannának csak egy élete van. Egyetlen esélye, egyetlen sorsa.
Újra a kandalló tüzére meredt. Mennyiszer mondta már ezeknek a lángoknak gondolatait. Érezték őt, még ha nem is válaszoltak. Meghallgatták.
– Ha nem hozom a Pokolba, soha nem esik rajta seb, hogy kiderüljön róla, ki ő – felállt az asztaltól. — De még mindig harcol. Még mindig ott a fal. Csak lyukat tudtam ütni rajta.
Gabriel válla megfeszült.
— Mi, égi seregek nem avatkozunk bele az emberek életébe. Szabad akaratuk van — hangzott a diplomatikus válasz.
Lucifer csak fújtatott. Az asztalra tenyerelt. Fejét lehajtva kuncogott. Szemeivel azonban felnézett az arkangyalra.
— Hát persze — csettintett a nyelvével. — Ti maradtok pártatlanok és tökéletesek.
Újra kiegyenesedett, tett néhány lépést a kandalló előtt. Mint az elméjében a gondolatok, olyan összpontosult, erőltetett fegyelemmel lobogott a tűz a kandallóban.
— Neked sem lenne szabad — préselte ki a szavakat Gabriel összeszorított állkapcsán.
Lucifer hátraszegett fejjel nevetett fel. A jégfalak visszaverték visszhangját a lakosztályában.
Egyenesen Gabriel szemeibe nézett — Nekem már nem parancsol senki.
Az arkangyal szárnyai megrezzentek.
— Adjam oda én a lánynak, vagy legalább ennyit rád bízhatok? — kérdezte, de elárulta magát azzal, hogy még a hangsúlyt is kivasalta a hangjából, nem csak az érzelmeket.
Lucifer megállt, szembe fordult az angyallal. Tekintetét végig futtatta az angyal szárnyán. Az övé egyszerűbb is volt, mint Mihályé, semmi arany és felesleges cicoma. Egyszerű fehér tollak alkották. Bár az arany babérkoszorú aranyszőke hajában kárpótolta ezt az egyszerűséget.
— Ennyi év után nem bízol meg bennem, testvér? — kacérkodott Lucifer. Az utolsó szót szinte kiköpte száján. Széttárta karjait — Pár évezreddel ezelőtt még vállt vállnak vetve harcoltunk! — homlokához kapta fejét, megjátszva realizációját — Jaj, várj csak, nem… te már akkor is gyáva voltál a harchoz. A karod még mindig olyan gyenge, hogy egy tőrt sem tudsz megtartani?
Gabriel szemei szikrákat szórtak. Szárnyát kitárta, majd összehúzta. Lucifer ajka félmosolyra húzódott. Pontosan tudta, ez mit jelent. Az arcát könnyű kontrollálni, de a szárnyak minden apró érzelmet megmutatnak.
— Más feladatot szánt nekem az Úr! Én hűségesen szolgálom — rázta a fejét.
Lucifer mosolya még szélesebbre húzódott. Csuklóit megforgatta, ujjait behajlította, majd kifeszítette újra.– Hűség… — ingatta fejét Lucifer. — Így is lehet hívni. De én tudom — mutatott ujjával az arkangyalra — valójában csak gyáva vagy.
Megvonta a vállát, ahogy maga mellé ejtette karját. Újabb lusta lépések a kandalló előtt.
Gabriel ádámcsutkája remegett, ahogy nyelt egyet, szemével követve a démonok urának mozdulatait.
Szánalmas — gondolta Lucifer. — Szánalmas és gyáva.
— Mit művelsz? – Gabriel hangjából kezdett eltűnni minden határozottság.
— Semmit — vágta rá egyszerűen Lucifer, megállítva lépteit. Felé fordult — Van még valami, ami miatt jöttél?
— Ami azt illeti, igen — húzta ki a hátát Gabriel. Arany babérkoszorúját megigazította fején ujjaival, annak ellenére, hogy egy centit sem mozdult el.
— Ki vele — utasította a démon, mintha sietne, mintha nem állna rendelkezésükre a világ összes ideje.
Mert igen, van valaki, akinek nem is áll rendelkezésére a világ összes ideje. Akinek meg vannak számlálva napjai a földön. Aki most is szenved minden egyes percben, mert a sötétség és a fény, mert a mágia és a közömbösség háborút vív lelkében. Akiben angyal és ember vér harcol és keveredik minden pillanatban.
S már olyannyira a szakadék szélén van, hogy csak egy lépés, és a mélybe zuhan. Vagy egy lökés.
— Miért a lány? — kérdezte Gabriel. Arannyal vont zöld szeme Lucifer arcát fürkészte — Miért Királynő? S miért pont ő a királynő?
Lucifer tekintete egy pillanatra találkozott Gabrielével. Azok a megvetéssel telt zöld szemek. Mintha hirtelen elhagyná többi érzékszerve. Mozdulatlanná dermedt. Minden izma megfeszült, görcsösen szegezte a földhöz, oda, ahol állt.
Ugyanígy nézett rá Hanna is. Ugyanígy nézett rá Mihály is.
De Mihály, vagy Gabriel tekintete más volt, mint Hannáé. Szíve olyan mélyen süllyedt mellkasába, hogy minden levegőt kiszorított tüdejéből.
Nem engedhette az arkangyalnak, hogy észrevegye. Újra Gabriel szemeibe nézett, kihúzott háttal, felszegett állal. Ezúttal állta tekintetét.
— Kérdezd meg attól – tért ki a válasz elől – Aki mindent lát, aki mindent hall, mindent jobban tud nálunk.
— Miért kérdezzem meg, ha te is tudod? — húzta fel Gabriel szemöldökeit.
Kezdett ő is kiesni a pártatlan, érzelemmentes tárgyalófél szerepéből.
— Miért mondanám el neked? — kuncogott Lucifer — Mivel tartoznék neked?
— Te is tudod, hogy nem alkudozni jöttem.
— Itt nincs hatalmad, angyal. A helyedben vigyáznék a számra.
— Örülj annak hogy életben hagyott.
Életben hagyott… Visszhangot vetettek a szavak Lucifer gondolataiban.
Igen, talán meghagyta életét. Talán kegyelemnek tűnt, de valójában a démonok ura tudta, ez nem kegyelem. Egy olyan élet ez, melyet élni nagyobb büntetés, mint a halál.
Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nem fogja fel a föld eséséből. Ha addig zuhan, míg elnyeli a sötétség. Míg nincs többé talaj, nincs többé tér, melyen átesik.
Az a csendes elmúlás, ami neki soha nem jár ki.
— Te választottad ezt a sorsot — törte meg a csendet Gabriel.
— Ahogy Hanna is, igaz? — szegte fel állát Lucifer, felvonva vállát — Azért küldte neki a koronát — bökött szemével rá, amit Gabriel még mindig a kezében szorongatott.
— Azzal a feltétellel adom oda — bólintott lassan Gabriel — Hogy az ő akarata fog dönteni. Ha visszautasítja, tiszteletben tartod a döntését és visszaküldöd a koronát annak, aki küldte.
Lucifer összefonta karjait mellkasa előtt. — Jó. — egyezett bele.
— Mivel tudod biztosítani szavad?
Mint a hideg zuhany, érték a szavak. Szeme homloka tetejére szaladt, szeme kikerekedett.
— Biztosítsam a szavam? — kérdezett vissza, mintha nem értette volna jól.
Mégis mit gondol, kivel beszél, hol van?
— A birodalmamban vagy. Miért kéne biztosítanom a szavam?
— Hogy higgyek neked, áruló.
Gabriel összerezzent, mikor Lucifer mellett a kandallóban addig rendezett tűz felkapott.
— Minek neveztél? — vicsorogta a démonok ura.
Gabriel hátratántorodott. Szárnyait hátra húzta maga mögé. De Lucifer nem lépett előrébb, egy lépést sem tett. Nem kellett neki. Két kezét felemelte maga mellé. Szemeit Gabrielre szögezte. Arcára nézett, majd hevesen emelkedő és süllyedő mellkasára. Oda, ahol a tüdeje zihált, oda, ahol szíve zakatolt.
Két kezét védekezően emelte maga mellé, jobbjában még mindig a koronát tartotta. Mintha csak egy játékszer lett volna, amit gyerekzsúron tesznek az ünnepelt kislány fejére. A hatalom, ami Hannát illette, az arkangyal szemében talán tényleg ennyit is ért.
De neki nem. Neki otthona volt ez a hely. S Hanna… Hanna is ide tartozott. Hozzá. Mellé, a trónra. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, tudta.
Az Éjszaka Királynője, a Sötétség Úrnője.
— Minek neveztél a saját birodalmamban? – kérdezte ismét. Ujjai bizseregtek a feltörő mágiától. Egy lépés, és átlépi a határt. Egy gondolat, és leomlik a gát, amivel addig visszafogta. Csak egy lélegzetvétel, és minden lángba borul.
Állta az arkangyal tekintetét. Ereiben ott lobogott a láng szakadatlan, de muszáj volt visszafognia. Nem bánthatja az arkangyalt, mert fegyvertelen.
De ő a szavakat, mintha dobókésekként vetette volna felé. És Isten hírnökének pontosan ez volt a fegyvere. Az információkat, a szavakat használta fegyveréül.
Lucifer ereiben pedig feszítette a tűz. Szüntelen dübörgött szívében a láng, égette. Szétáradt testében. Ha nem engedi ki, belülről égeti ki testét.
— Áruló vagy, Lucifer. Mindig is az maradsz – mondta Gabriel.
Mintha csak fújta, fújta volna a tüzet, hogy egyre csak lángoljon. Tudta. Ismerte Lucifert annyira, hogy tudja, milyen mágiája van. S azt is, a tűz előbb-utóbb mindent felemészt. Nem lehet kioltani, nem lehet megfékezni.
Ha akadályt vet elé, az akadállyal együtt éget fel mindent.
Ha pedig nem hatol át az akadályon, hamuvá éget mindent, ami mögötte van. Őt. A vérében tomboló jég kiégeti ereit, majd szerveit, végül pedig nem marad semmi belőle, csak hamu. Akár a szárnyaiból, miközben alábukott.
— Menj el, mielőtt nem késő — figyelmeztette zihálva Lucifer, ahogy érezte, veri hátát a hideg verejték. Már nem sokáig bírja.
Mert ha ő lángokba borul, utána a tűz tovább terjed. S az irgalom a Pokolban nem ismert fogalom.
— Kérlek, Gabriel. — lihegte. Fogait olyan erősen szorította össze, hogy belefájdult állkapcsa, összeszorított öklén forró, fekete vér csorgott le, ahogy tenyerébe vájt. — Menj innét! — kiáltott.
Mert abban a pillanatban átszakadt a gát, haragját lángcsóvaként lőtte az arkangyal felé torkából.
Legalábbis oda, ahol még egy pillanattal előbb állt. Eltűnt. Időben
A jégfal felszisszent, az égbe gőzfelhő szállt.
Szerencséd volt — suttogta maga elé Lucifer.
Mély levegőt vett, benn tartotta pár másodpercig, majd újra kifújta. Torka mart, még orrában is érezte a forró levegőt, ami felcsapott tüdejéből. Majd el kell mennie Azazelhez valamiért, ami csillapítja a fájdalmat, begyógyítja az égést. Legalább ennyivel megúszta.
Ha csak egy pillanattal tovább fogja vissza magába a lángokat, felperzseli tüdejét a tűz.
Körbenézett a szobában, ide-oda kapkodta tekintetét. A koronát kereste. Hanna koronáját kereste.
Sehol nem volt. Elvitte Gabriel.
Nem bízott benne, hogy tiszteletben tartaná Hanna döntését. Nem bízott benne, hogy nem játszik majd piszkosan Hannával szemben.
De évezredek óta, talán tényleg Hanna volt az egyetlen lélek, akit nem magának akart, hanem maga mellé.
S évezredek óta Hanna volt az egyetlen lélek, akit féltett.
Láng lobbant újra ereiben. Mintha most a szívét égetné. Mintha már nyaldosnák a lángok, mielőtt belekapnak.
Az asztalhoz ült, ahogy rákönyökölt, ujjai hajába túrtak. Fejbőrén érezte, mennyire forróak ujjai. Belemarkolt hajába, majd koronájárt nyúlt.
Már nem volt ott senki, levehette.
Kezében tartotta maga elé, tekintete végigsiklott a csiszolatlan gyémánttöviseken.
Még ezt a koronát, s a hatalmat, amit jelentett, de a Pokol összes lelkét is képes lett volna feláldozni, hogy jóvá tegye hibáját.
Hogy megmentse Hannát.
Mégsem tudott tenni semmit. Csak várni. Várni addig, míg a lány önként adja fel a harcot saját maga ellen. Mikor majd megtörik. Mikor majd hagyja, hogy a sötétség feleméssze.
De addig, míg harcolt a démoni lénye ellen, addig nem tehetett semmit.
De nem vesztette el bizalmát Hannában.
Tudta, a sötétség mindig kell a fényhez. S Hanna volt az éj. Ő pedig a hajnalcsillag, mely csak az ő égboltján ragyogatott fel.
✴︎
Hanna úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Zuhant.
Szárnyak suhogásának ismerős hangját hallotta, mikor feleszmélt. Utoljára azelőtt hallotta ezt a hangot, mielőtt felébredt volna a kórházi szobájában. Rémálomból ébredt szíve zakatolt.
Az éj olyan halk volt, hogy hallotta, ahogy az érkező bőrsaruba bújtatott lábai a padlón földet értek. Könnyező, száraz szemeit összehúzta, hogy élesebben lásson. Kipislogta az álmos homályosságot belőlük.
Fehér leplet viselő alak. Feljebb siklott tekintete, és aranyszőke hajjal keretezett, gyermeki arcot látott. Zöld szemeket, amik melegséget árasztottak.
Tényleg minden angyal szeme zöld.
— Ne félj, Hanna — A hang akár az énekszó, akár a harangjáték.
— Nem félek — felelte Hanna egyszerűen. Valóban nem félt. Szíve lassabbra vette ütemeit, légzése rendezetté vált pillanatokon belül. — Ki vagy te?
— Gábriel vagyok, a hírnök — mutatkozott be az angyal. Gábriel arkangyal. — Üzenetet hoztam neked.
— Milyen üzenetet?
— Vissza kell menned az Alvilágba.
— Miért? — hangja megremegett.
Amiért elfogadta a Sátánnal a táncot? Nem a csak a táncot, de a segítségét is? Vagy a mágiája miatt? Azért, mert boszorkány?
— Tudsz róla? — kérdezte tapinatosan. Már majdnem folytatta, mikor Gabriel közbeszólt.
— Mihály elmondta — bólintott. — Nem a te hibád.
Szívveréseinek üteme felgyorsult. Nagyot nyelt.
— De ezt a döntést akkor is meg kell hoznod —folytatta az arkangyal — Hogy elfogadod-e a sorsot, amit Isten neked szán.
A sorsot, amit Isten neki szán. — visszhangzottak Hannában a szavak. Fordult egyet a szoba körülütte. Érezte, hogy arca fehérre vált, ahogy elhagyja minden vér.
— Milyen sorsot? — kérdezte. Hangja halk maradt, akár egy kósza visszhang, amit csak a falak vertek vissza.
Gabriel mélyen a lány szemeibe nézett.
Hanna még sosem látott ilyen szép szemeket. Olívazöld, arany gyűrűvel övezett. Mint az őszi, sárguló levelek, mint az olívaolaj, amit az első keresztények felszenteltek szent olajukká.
Történelem, legenda, és Isteni hit állt előtte.
S feladatot szánt neki.
Ki lehetne ő, hogy visszautasítja? Hogy megkérdőjelezze?
Gábriel, mintha hallaná gondolatait, mintha fürkészne fejében, mintha arra várna, mit gondol még, háta mögé nyúlt.
Hanna nem látta, honnan, de előhúzott valamit.
— Isten küldte — szólt Gabriel, s Hanna felé nyújtotta.
Gyémánton csillant meg az utcalámpa odakintről beszűrődő fénye. A korona.
A korona, amit látott a Pokolban, az igazság tükrében, a saját fején. Annak a párja, amit Lucifer fekete hajában látott.
— Légy a Pokol Királynője, Vértesi Hanna. — Csak ennyit mondott az aranyként ragyogó arkangyal, s felé nyújtotta a gyémántkoronát.
Az ő koronáját.
