Elmúlt. Hanna arra ébredt, hogy a korábban egész testét átjáró hol lüktető, máshol szúró fájdalom elmúlt. Mintha elvágták volna.
— Vele sem lesz nehéz dolgunk, olyan szép, mint a nővére — hallott ki értelmes szavakat egy varjúkárogásnak tetsző hangból.
Talán hallucinál az agyrázkódás miatt, gondolta a lány.
Fülében még csengett a baleset emlékének zaja. A kiáltások, a dudaszó, az autó sikoltó fékezése, az utca szokásos morajlását törték meg. Ezek szerint sikerült időben megállnia a taxisnak? Vagy épp ellenkezőleg, és emiatt nem érez semmit?
Szívére emelte kezét. Mellkasa szaggatott légzésének ritmusára emelkedett és süllyedt. Bordái alatt heves dobogást érzett. Nem állt le a szíve.
Kipislogta szemeiből az ébredés utáni homályosságot és egy tollas fejű, madárcsőrű lényt pillantott meg, aki vele szemben állt, egyik kezét csípőre téve méregette. Másik kezében, amit szintén verébszínű tollak borítottak, a lány kezét fogta. A lény tollai lassan simítottak végig kézfején, hosszú ujjain, csiklandozták Hanna bőrét. Reflexszerűen kapta kezét a tollas tenyérből.
Azzal a lendülettel a fejéhez kapott, oda, ahol az aszfalt hidegét érezte még az előző pillanatban, mielőtt itt találta magát.
— Ne aggódj, a sérüléseid ide nem követtek — búgta a csőrös lény. Hangján hallatszott, mennyire erőlködik, hogy károgás helyett érthető, emberi beszédet hallasson, de ez már sokkal tisztább volt Hanna fülének, elcsendesedett benne a sikítások és autódudák zaja.
Hanna torka összeszorult, alig jött ki hang a torkán
— Hol vagyok? — szinte suttogta a szavakat még azután is, hogy megköszörülte torkát.
Nyakát félve mozdította meg, hogy körülnézzen. A szoba egyszerűen volt berendezve. Egy csontszínű, fényes selyempaplannal bevetett baldachinos ágy, fakerettel, s egy hozzá illő hatalmas, frissen lakkozott fa gardróbszekrény kapott helyet. A lakk csípős szagát szerencsére elnyomta a frissen aprított fa kellemes illata, a gyönyörű, kővel kirakott kandalló mellett lepakolva. A lángok tánca a ropogó fán igyekezte igazán otthonossá és meleggé tenni a szobát, de nem járt sok sikerrel. Hanna háta, karja libabőrös volt, egész testét rázta az ereiben áramló jéghideg kétségbeesés.
Összeszedte bátorságát, hogy feltegye a kérdést, ami folyamatosan fejében járkált fel-alá, választ várva. De mikor kinyitotta száját. mikor a madárszerű lény félbeszakította.
— Nem, nem haltál meg — rázta a fejét, válaszolva kimondatlan kétségére. — Corvina vagyok, örvendek. – nyújtotta felé kezét.
Hanna egy pillanatig hezitált, hogyan tudna kezet fogna a lénnyel, nehogy baja essen. Még a végén, ha idegességében túlságosan megszorítja, kitépi a tollakat.
Corvina erre fújtatott egyet, és most már mindkét kezét csípőre tette.
— Te minden bizonnyal Hanna vagy. — károgta fennhangon.
A szolgáló arca azonban hűvös maradt, szeméből sem tudott Hanna semmilyen érzelmet vagy információt kiolvasni, hogy félnie kell-e tőle.
— Honnan tudja a nevem? Mi ez az egész? — kérdezett vissza gyanakodva.
Hanna fel akart állni a székből, de lábai nem bírták még el a súlyát. Bár a sérülései látszólag begyógyultak, teste még mindig nem kapta vissza igazán erejét.
Felnyögött ahogy visszaesett a székre, gerincébe éles fájdalom hasított, ahogy nekiütődött a támlájának.
A szolgáló ismét csak fújtatott, majd egy grimasszal az arcán elfordult, s kotorászni kezdett a fésülködőasztalon. Csontnyelű, lósörényre emlékeztető szőrös sminkecsetekkel, hajkefékkel, s kagylóhéjakba töltött festékekkel és más pipereholmikkal volt tele pakolva.
— Veletek emberekkel mindig olyan kellemetlen ez az egész. — dünnyögte az orra alatt — Előzékenyek vagytok egymással, de ha valami olyannal találkoztok, ami nem a tifélétek, rögtön undokká váltok. Nem is értem, a Teremtő miért titeket áldott, vagy inkább, átkozott — horkantott fel — azzal, hogy uralkodhattok minden más felett. — visszafordult a lányhoz, hangja kedvessé, s dalolóvá vált. — Sötétkék szalagot kaptál, igaz, kedvesem?
— Igen. — bólintott Hanna, nagyot nyelve.
Végig járatta tekintetét a kőfalakon. Csak most vette észre, hogy a meszeletlen, hidegszürke kőre az ágy felett egy szőttest fogattak fel, mely egy bibliai jelentet ábrázolt. Fekete háttér előtt, középen egy zöld fa, melyen egy piros alma lógott, s két oldalán ruhátlan férfi és nő állt. A nő kezében éppen az almát fogta, a férfi tiltakozóan emelte karját, arcán rémülettel. Az asszony az almára meredt, nem is nézett a férfire, mintha ott se lenne. Az ág köré, melyen az alma ült, egy rubinzöld kígyó tekergett.
Hanna ölében nyugvó kezei ökölbe szorultak, szívverését hosszú, mély levegővétekkel próbálta szabályozni.
— Honnan tud a meghívóról? — kérdezte, minden erejével próbálta visszafogni a hangjában a remegést.
— Hiszen én dobtam be a postaládába — felelte Corvina egyszerűen, mintha egyértelmű tény lenne, miközben egy hajkefével lépett Hanna mögé.
Próbált elhajolni a szolgáló elől, de nem tudott olyan távolra kerülni, mint szeretett volna. Corvina kinyújtotta karját, s egy tincset választott le a lány szőke hajából.
— Mire céloz? Ki az a Fényhozó? — Szakadtak fel mellkasából a kérdések.
— Mindent meg fogsz tudni a maga idejében. De szerintem pontosan tudod, ki a Fényhozó, olyan buta lány nem lehetsz, ha annyit olvastál, amennyi könyv a szobádban volt — károgta, ahogy Hanna haját kezdte fésülni.
— A szobámban? — kérdezett vissza Hanna fennhangon.
Mit keresett ez a madár a szobájában? Vagy az ablakon keresztül láthatott be? De hát a harmadik emeleten laknak.
Corvina nem válaszolt semmit, az egyetlen zaj kettejük lélegzetvételei mellett a hajkefe siklása volt fejbőrén. Vékonyszálú haját hamar kifésülte.
— Ma gyönyörűnek kell lenned — szólt Corvina, mikor végzett. Az egyenes tincsek vállára omlottak, a szék támlája felett egyenesen a derekáig leértek
Hanna egy pillanatra belenézett a fésülködőasztal tükrébe. Arca fakó volt, színtelen. Smaragdzöld szemei alatt rózsásra pirultak orcái a félelemtől. Tekintete találkozott Corvina szemeivel a tükörben. A szolgáló szeme csillogott, mintha csak egy porcelánbabát látna, annak a haját fésülné copfba a tarkóján.
Egy alsó kontyba tűzte a szőke fürtöket, szabadon hagyva Hanna vállait. Szinte mindig leengedve hagyta a haját, épp nyitotta volna a száját, hogy nem maradhatna-e kiengedve, de ekkor Corvina vállára tette tollas kezét. — Olyan szép arcod van, miért bújsz mindig a hajad mögé?
— Nem bújok el — vágta rá tiltakozva Hanna, megrántva vállát, hogy jelezze, nem tetszik neki Corvina érintése.
A tollas szolgáló két vékony tincset hagyott szabadon az arca két oldalán, s begöndörítette őket. A két tincs kiemelte Hanna arcának vonalát, élet adott neki.
— Az arcod nem a mai szépségideál, persze. Nincs sem műszempillád, sem vastag szemöldököd — elemezte Corvina a lány arcának vonalait a tükörképet fürkészve— De az állad vonala, az orrod amilyen kis pisze, a szemed tisztasága — egyenesen belenézett mogyorószín, kerek szemeivel, egyenesen a pupilláiba zöld íriszei közepén, majd arcáról nyakára, vállára tévedt vizsgálódó tekintete — A hófehér bőröd… Az egész lényed olyan tiszta, olyan ártatlan. — felsóhajtott — Hibátlan.
Hannában újra fellángolt félelem. Meg akarják erőszakolni? Ezért rabolták el?
Corvina egy sötétkék szemhéjfestékkel megtöltött kagylócskát vett a kezébe, s egy ecsetet az asztalról — Hunyd le a szemed, emeljük ki azt a gyönyörű zöld tekintetet – mondta, majd hozzátette: — A mesehősöknek mindig zöld a szeme.
— Meg a zöldszemű szörnynek Shakespeare-nél — dünnyögte bosszúsan Hanna
— Te döntöd el, kinek tartod magad — felelte Corvina, nyugodt hangon. — Azzá válsz.
— Mintha a nővéremet hallanám — fújtatott Hanna.
— Nem vagytok jóban? — szaladtak fel Corvina szemöldökei homloka közepére.
— Dehogynem. Csak vannak dolgok, amikben nem értünk egyet.
— Például?
— Erről nem fogok beszélni, csak ránk tartozik — vágta rá Hanna, karjait összefonva mellkasa előtt.
— Persze megértem — emelte fel Corvina tollas karjait.– De most hunyd le a szemed — kérte ismét
Hanna torka összeszorult. Nem mert ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerülni.
— Kérem! Engedjen el innen! — suttogta hanna, tiltakozásképp nyitva tartva a szemét.
— Ígérem, hogy semmi bajod esik itt — válaszolta a tollas szolgáló, kedves hangon búgva. — Esküszöm. — tette hozzá.
— Esküszik? — Hanna nem tudta visszatartani gúnyos nevetését. Nem túlzottan nyugtatta meg egy madárszerű lény szava.
Corvina csak megrázta fejét, egy csőrét egy újabb, mély sóhaj hagyta el.
— Egy olyan helyen vagy, kislány, ahol egy eskünek valóban súlya van – felelte, hangjából ismét eltűnt a kedves dallam – de, ezt majd te is meglátod. Itt van csak igazán súlya, még a földön megkötött eskünek is!
Hannában mintha most szakadt volna el a türelem cérnája. Nem bírt tovább a helyén maradni, felpattant.
— Ha talán elárulná, hol vagyok, talán megérteném ezt is — kiáltott fel.
— Ülj vissza a helyedre, és hunyd le a két szép szemed vagy a fenekedbe csípek a csőrömmel! — pirított rá Corvina. — Nem mész innen sehova!
— Engedjen el innen! — válaszolta Hanna fennhangon. Szemét, torkát égette tehetetlenség érzése.
— Ha akarnálak se tudnálak, nem érted?! — tárta szét tollakkal fedett karjait Corvina. Így igazán úgy mutatott, mint egy veréb, aki éppen felszállni készül. — De megbízhatsz bennem, nem lesz semmi bajod. Nem fognak megölni téged, sem bántani. Addig, amíg te nem keresed a bajt, egy hajszálad sem fog görbülni. Ez csak egy bál. Egy tánc.
Hanna összerezzent, de engedelmeskedett. Talán tényleg túlreagálta. Visszaült, s lehunyta a szemét. Corvina két lépéssel ismét előtte termett. Ismét kedves hangon szólt a lányhoz:
— Köszönöm — Corvina hangján hallotta, hogy elmosolyodott. — Ha nem tiltakozol, annál hamarabb végzünk. — majd hozzátette: — S annál szebb leszel. Te leszel a legszebb, Hanna.
A sminkelés ezután csendben zajlott. Hanna szemhéjaira az éjszaka színei kerültek. Szinte feketébe hajlóan sötétkék, rajta ezüst csillámok, csillagokként ragyogtak a gyertyafényben. Tekintetének vonala fekete tussal lett kihúzva a szempillái mentén.
Majd a tollas szolgáló a gardróbszekrényhez ment, s kotorászni kezdett benne a fogasok közt.
— A Fényhozó bátorkodott ruhát is választani. — szólt ki a ruhák közül, majd ahogy visszafordult, kezében tartott fogason egy estélyi ruha lógott.
Hannának mindig is a gyengéi voltak a gyönyörű estélyi ruhák. Elmosolyodott, de nem akarta, hogy a szolgáló lássa örömét, s izgatottságát, ami félelmébe vegyült a ruha láttára. Köntösét az ágyra dobva állt fehérneműben a szolgáló elé, karjait felemelte a magasba. Várta, hogy Corvina ráadja ezt a gyönyörű ruhát.
— Gondoltam, hogy ez már tetszeni fog — húzódtak elégedett mosolyra Corvina ráncai csőre körül.
Miután a szolgáló alaposan szétterítette dereka körül a szoknyát, Hanna a széknek támaszkodott, hogy Corvina meghúzza rajta a ruha fűzőjét.
— Sokkal soványabb vagy, mint amilyennek látszol — károgta a madárlény közben.
Hanna érezte, hogy dereka köré szorul a ruha anyaga, de meglepetésére, egyenletesen tudott levegőt venni, még akkor is, mikor végzett Corvina és kiegyenesedhetett.
Pár lépéssel hátrált, hogy egész alakját láthassa a fésülködőasztal tükrében.
Ahogy megpillantotta tükörképét, teljes sminkben, kész frizurával, a kapott ruhában, elállt a szava.
— Ez… Gyönyörű. — fordult körbe Hanna, szeme felcsillant, mint egy kislánynak, aki épp most találta meg élete legszebb, leghercegnősebb ruháját.
Mint a napforduló éjszakája, olyan volt. A szoknya mély, sötétkék színe az éjszakai égboltra emlékeztette, organza anyagát ezüst pöttyözte szabálytalanul, mégis csillagképeket formázva. Hány éjszakát töltött a kertben nyári estéken, hogy gyönyörködjen ebben a képben!
Szívlakú dekoltázsa megmutatta Hanna széles, sporttól kidolgozott vállát és hátát, de nőiessé is tette, ahogy melleit a fűző megemelte vékony törzse felett. Kulcscsontjaira egy kis ezüst púdert kent Corvina, amitől szépen megcsillant rajtuk a fény, s nyakába egy medál nélküli, ezüst nyaklánc került még, kiegészítve a szoknya csillagjainak ragyogását.
Hanna belelépett a kikészített ezüst magassarkú cipőbe. Teljes volt a kép. Az Éjszaka Királynője, szállt a hasonlat gondolatai közé, s mellkasa elnehezedett egy pillanatra.
— Valóban gyönyörű vagy — bólintott a szolgáló elégedetten, szemében büszkeséggel. — Akárcsak a nővéred.
— Rebeka is itt van? — kérdezett vissza Hanna, felébredve a ruha okozta ámulatból — Őt is elra…
— Őt sem raboltuk el, magától jött — vágott a szavába. — Bár a bál helyett egy randira hívta őt a Fényhozó belső körének egyik tagja, de a randevút a Pande… —hirtelen csőre elé kapta a kezét — mármint, a palota falai közt is le lehet bonyolítani. — magyarázta.
Hanna visszakérdezett volna, hogy milyen palotát mondott a lény, de ebben a pillanatban kopogást hallott az ajtó felől.
— Áh, ez biztos ő lesz — sietett Corvina fontoskodva az ajtóhoz, hogy kinyissa.
