— Áldjon meg benneteket a Jóisten az Atya, a fiú, és a Szentlélek nevében — vetett keresztet az atya az oltár mögött a szentmise végén. Advent negyedik vasárnapja volt, Aranyvasárnap.
— Mindörökké, Amen. — válaszolt a padsorok közt álló tömeg. Majd az orgona mély, dicsőítő hangja zendült fel, mely Hanna füleit kissé most is bántotta.
Gyermekkora óta jár templomba. Akkor még nagymamája kísérte el minden vasárnap este, és az utolsó sorok valamelyikében foglaltak helyet. Bár mindig megnyugtatta a gondolat, hogy Isten házában van, csontjai reszketni kezdtek, mikor a monumentális hangszer mély dübörgését hallotta, majd harsány, éles sípjait. Volt benne valami magasztos, valami fenséges. Dicsőítő, mégis térdre kényszerítő magasságosság. Épp, mint Isten hatalma.
Most már, fiatal felnőttként egyedül járt templomba. Nagymamája vasárnap este csak a vacsora főzésével tudott foglalkozni. Időskorára teljesen lerokkant, bottal járt, de még azzal is csak bizonytalanul. Így, ha nem volt muszáj, inkább el sem hagyta otthonát.
Hanna családjának többi tagja, már aki maradt számára belőle, édesanyja és húga, semmilyen érdeklődést nem mutatott a vallási élet iránt. Sőt, édesanyja mindig arra hivatkozott, hogy őt ez a „szeressünk mindenkit” duma különösen felidegesíti, ezért a templom vagy az egyház közelébe se akart menni.
Nála öt évvel idősebb testvérét, Rebekát pedig inkább a spirituális, energiákkal és önismerettel kapcsolatos irányzatok kötötték le, amik Hannából váltottak ki hasonló érzéseket. Borsózott a háta, ha arra gondolt, hogy ahelyett, hogy egy nehezebb szituációban elmormogjon egy fohászt az égbe, Istennek és az angyaloknak, képzeletben a sarkára álljon, és a befolyásolhatatlant manifesztációval meg ásványokkal próbálja irányítása alá vonni, Isten támogatása helyett és nélkül.
A mise után, ahogy Hanna hazafelé sétált a harangszó ritmusára lépdelve, már a jövő heti teendőin gondolkodott. Egy óra lelki pihenést megengedett magának a templom freskókkal, és aranyozott szobrokkal díszített falai közt, de sajnos többre nem futotta. Kereken húsz éves volt, és ez épp az a kor, amikor egy fiatal lány minden kirakatüveg visszatükröződésében megnézi magát, hogy elég jól néz-e ki az aznapi öltözete, ami most csak egy hosszú, barna gyapjúkabát és egy tejszínű sál volt. Felpillantott arcára, hajára, elég szorosan van-e hátrafésülve aranyszőke, hosszú haja a copfjába. Mikor felszállt a villamosra, azt is ellenőrizte a telefonja kamerájában, piros szájfénye nem kenődött-e el ajkán, és a zöld szeme alatt a sötét karikákat elfedi-e a vastag korrektorréteg.
Ahogy hazaért, táskáját és kabátját beakasztotta a szekrénybe a kis előszobában, majd bement a konyhába. Éppen vacsorához készült a családja.
Nem voltunk soha gazdagok, megdolgoztunk azért, amink van – visszhangoztak nagymamája szavai a gondolataiban, ahogy végignézett a konyhán. Nem volt túlcicomázva semmi sem, csak egy hosszú konyhaszekrény a zúgó hűtő mellett a fehér csempére erősítve, meg a hamis márvány konyhapult, tele karcolásokkal. Egyszerű fa bútoraik voltak, az asztalnál négy szék, bár csak hármat használtak. A szülei elváltak, mikor alig hároméves volt Hanna, és édesapjával azóta teljesen megszakadt a kapcsolata hármuknak.
Még a beszélgetéseikben sem jött fel gyakran, mi történt, mi miatt ment tönkre szülei házzassága. Hanna pedig soha nem erőltette a tabutémát. Gyermekként mindig azt hallotta, majd, ha elég idős lesz, elmondják, mert gyerekként ezt még úgyse értené. Felnőttként pedig már úgy érezte, nincs szüksége magyarázatokra. Elfogadta.
Vér szerinti édesapja helyett kapott egy Atyát az égben, aki sokkal jobban szereti, mint egy földi édesapa valaha is tudná. S neki csak ez számított.
Gondolataiba merülve kihúzta az ebédlőasztalhoz tartozó széket, hogy leüljön rá, de abban a pillanatban megjelent nővére az ajtóban. Az ajtófélfának dőlt, és húgát méregette, aki épp a radiátorhoz húzódott a székkel, hogy felmelegítse a templomban és a hazaúton átfagyott testrészeit.
— Szia — köszönt oda neki — vacsorázhatunk?
— Aha, persze — fordult oda hozzá, majd hirtelen fel is állt, hogy megnézze, mi a vacsora. — Szia — tette hozzá bocsánatkérő pillantással, mikor eszébe jutott, hogy el is felejtett visszaköszönni.
— Hagyd csak, majd szedek neked — ajánlotta fel és legyintett neki, hogy üljön le.
Rebeka hosszú hajfonatát hátradobta keskeny válla mögé. Az ő haja egy árnyalattal világosabb volt Hannáénál. A lámpafényben aranyszínű lett, mint a napfényben ragyogó búzamező nyáron. Magas és vékony termete természetes módon tette elegánssá.
Hanna mindig irigyelte nővére alakját. Rebeka nőiessége nem ment vékonysága rovására, Hanna hozzá képest kimondottan laposnak látta magát, mikor tükörbe nézett. Persze bolondultak is nővéréért a férfiak, minden ujjára tudott volna egyet húzni, ha akart volna, mégsem engedett szinte soha olyan közel magához egyetlen férfit sem, hogy a szívét is lássa, ne csak dekoltázsára lihegjen.
— Kaptál egy levelet — szólalt meg Rebeka csilingelő hangon, ahogy letette elé, és vele szembe magának a gőzölgő, aranylóan kavargó húslevest, de állva maradt, hogy megkapja húga figyelmét még egy pillanatra.
— A hangsúlyodból azt sejtem, nem az egyetemtől — válaszolta húga, ahogy belekanalazott a levesbe.
— Nem tudom – felelte Rebeka játszi sejtelmességgel — nincs rajta címzett. Szóval — elnyújtva a szót levágta magát vele szembe a székre, — ha már olyan önző vagy hogy hamarabb nekiállsz enni, mint hogy megvárj vele, ki vele, ki a titkos hódolód?! — a mondat végén úgy felvitte a hangsúlyt, hogy Hanna majdnem arcába prüszkölte a húslevest.
— Te beleolvastál?! — kapta fel a vizet
— Dehogy — emeli fel Rebeka a két kezét védekezően. — Ott van az a pulton, bontatlanul — majd felcsillant a szeme, mint aki csak most realizált valamit — Na de ezek szerint van valami titkos hódoló?
— Utoljára az óvodában volt — rázta a fejét Hanna, homlokát ráncolva— szóval jó régi vágyak kelhettek benne újra életre
Sóhaj szakadt fel mellkasából. Próbált a lehető leginkább nyugodtnak mutatni magát, de valójában alig bírt a fenekén ülni, míg bekanalazta a levest. Nem is szólalt meg egyikük sem ezután.
Ki írhatott neki levelet? A mai világban, amikor már az emberek nem írnak leveleket? Majdnem elpirult a gondolatba, hogy mennyire romantikus egy olyan udvarló, aki kézzel ír levelet kiszemelt hölgyének. De lenyelte mosolyát, és vörösödő arcát is elrejtette sminkje. Nem szabad, hogy okot adjon Rebekának gúnyolódásra.
Lenyelte az utolsó kanállal, de még a torka is befájdult, akkora falatot gyűrt le utolsóként, majd odalépett a konyhapulthoz egyetlen hatalmas lépéssel és az első késsel, ami a keze ügyébe került, felvágta, vagyis inkább feltépte a levél borítékját.
Egy alaposan összehajtogatott papíros volt benne. Ahogy kirántotta a borítékból, egy cetli landolt lába előtt a földön. Rejtett még egy szalagot is a boríték. Hanna nem törődött a leesett cetlivel, majd lehajol érte, ha elolvasta a levelet.
Remegő kézzel hajtogatta szét a levelet és olvasta. A kézzel írt szavak a bézs papíron elegánsan dőltek jobbra, hívógatóan, mintha azt suttogták volna Hanna szemeinek, hogy olvassa el őket, tetszeni fog neki, amit tudtára fognak adni.
Rebeka nem bírt megmaradni mellette, lábujjhegyre emelkedve, néhány centivel alacsonyabb húga vállán át pillantva olvasta a levelet vele együtt.
Tisztelt Vértesi Kisasszony!
Örömmel hívlak meg kísérőmként a Hajnalcsillag Bálra.
A Bálra, mely az év leghosszabb éjszakáját ünnepli. A borítékban találsz egy szalagot, kérem, a szalag színének megfelelő öltözékben tiszteld meg jelenléteddel az estélyt.
A téli napforduló éjjelén napnyugtakor, azaz tizenöt óra ötven perckor kérem, jelenj meg a házad előtt és várj, míg az érted küldött fuvar megérkezik.
Várom, hogy megismerjem Kegyed.
Üdvözlettel,
Fényhozó
Rebeka lehajolt cetliért. A papíros fekete volt, a széleit csipke díszítette. Mindössze a teljes neve szerepelt rajta, ezüst tintával, kézzel írva. Vértesi Hanna.
Hanna már ujjai közé csavarta a szalagot, amíg elolvasta a levelet. Most alaposabban szemügyre vette. Sötétkék, pont olyan színe volt, mint amit Hanna mindig akkor kevert ki festékből, mikor az éjszakai égboltot akarta lefesteni. Szinte már fekete volt, egy leheletnyi kék árnyalattal.
Hanna néhány pillantásig csak a kezében tartott papírosokra és a szalagra meredt, ujjai közt simogatva, szorongatva.
Nem értette. A levélre siklott újra a tekintete a szalagokról. A kézírás… nem kalligráfia volt, valami sokkal szebb. Életében nem látott még ilyen szép betűket. Hogyan tudna egy férfi ilyen szépen írni? Biztos nem átlagos, hétköznapi férfi. A gondolatra mostmár elmosolyodott, nem bírta visszartani szende kis boldogságát.
Egy úriember bálba hívta.
— Hahaha — nevetett fel Rebeka, mire Hanna megdermedt. — Sose gondoltam volna, hogy a szomszéd gyerekek ilyen kreatívak . Ez mégis micsoda?! Hajnalcsillag meg téli napforduló. Találtak valami vicces könyvet a szüleik polcán, vagy suliban tanultak valami hülyeséget? —Húgára nézett, egy pillanatra elcsendesedett. Szemöldöke felszaladt homloka közepére — Vagy te találtál valami hülye bulit a neten? Ez is olyan, mint azok a fantasy bulik, ahol beöltöznek tündéreknek, meg minden, csak karácsonyi kiadásban?
— Életemben nem hallottam még erről — rázta a fejét húga, aki nem szórakozott ilyen jól. Teljesen összezavarodott, nem tudja, mit gondoljon— Téli napforduló… — gondolkodott hangosan — de hát az honap van, december 21-én. Ki küldene ma egy meghívót egy holnapi bulira? Főleg úgy, hogy még ruha is kell rá, aminek a színét előre megadják. Nagyon fura.
— Nem gondolnám, hogy ez egy valódi meghívó. Szerintem csak vicc az egész. — Rebeka szeméből egyértelműen látszott, hogy még azt se akarja elhinni, hogy húga esetleg elgondolkodott azon, hogy mindez valódi lehet.
Hanna megnézte még egyszer a borítékot. Még bélyeg sem volt rajta, cím sem. Se feladó, de teljesen kiírt címzés sem. Csak egy név, az ő neve. Vértesi Hanna.
— Nem postán jött. Vasárnap van. Vasárnap nincs posta. Nem láttál senkit, aki bedobhatta, nem hallottál semmit? Vajon a szomszédok is kaphattak? Nem kérdezzük meg őket, ők láttak-e valakit? Megnézhetnénk a kamerák felvételeit is, a lépcsőházban be van kamerázva a postaládák része szerintem— Kattogtak a fogaskerekek Hanna agyában
— Hugi, felejtsd el ezt az egészet, egy rossz vicc. Ugyanolyan, mint a telefonbetyárkodás, csak nem olyan vicces.
— Valaki tudja a nevemet, a címemet, még ha nem is valós, akkor is zaklatás, hogy bedob egy nekem címzett, írt levelet, és arra kér, hogy egy bizonyos időpontban egy bizonyos helyen legyek. Méghozzá a ház elő — Hanna nem adta fel. Meg akarta érteni, mi történt, ki tette, ki írta ezt a levelet.
— Ne gondold ennyire túl. Mondom, biztos csak a szomszéd kislányok. De az is lehet, hogy valaki random idióta. Mindenesetre ebben az időpontban inkább ne menj sehova, maradjunk biztonságban, te is és én is. — bólintott. Majd hozzátette — Mellesleg, a nevünk ki van írva a postaládára, valószínű onnan olvasta el és írta rájuk. Meg a címzett helyére a levélre. Ez csak valami hülye, aki szórakozik velünk.
— Miért tenne ilyet bárki is? — értetlenkedett továbbra is Hanna.
Nővére azonban olyan pillantást vetett rá, amiből azonnal rájött, nem szabadna ilyen naivan bíznia abban, hogy bárki valóban meg akarná őt hívni egy bába.
— Miért ne? Hagyjuk inkább ezt— nevetett könnyedén, majd egy legyintéssel otthagyta nővérét a konyhában. — Ma este te mosogatsz, Hamupipőke — szólt vissza. — Ha szeretnéd, szórok neked lencsét a kandallónkba, hátha megjelenik a tökhintó — gúnyolódott.
— Nincs is kályhánk — kiáltotta vissza Hanna ingerülten
— Ahogy a tökhintó se fog érted jönni — kontrázott rá nővére a szobája ajtajának túloldaláról.
Hanna válaszul csak felhorkant nővére gúnyolódására. Szokás szerint szívta a vérét, nevetett rajta.
Csörögtek a tányérok és poharak, ahogy elmosogatta a vacsora után maradt szennyest. Gondolatai folyamatosan a meghívó körül kavarogtak, keresték a kapaszkodót, hogy mi miatt lehet mégis igaz.
Miután végzett a néhány tányérral es edénnyel, kezébe vette a levelet, és a boríték további tartalmát, és szobájába ment. Lassú léptei közben újra elolvasta a levelet, mintha valami bizonyítékot keresne rajta, hogy valóban létező bálra kapott meghívást, egy valódi úriembertől.
Letusolt, és kikészítette másnapi ruháit az iskolába és munkába. Akárhogy bírta, nem bírta kiverni a fejéből a meghívót.
Azt akarta, hogy igaz legyen.
Mert egy valóra vált álom lenne, ha igaz lenne. Egy bál, vonósnégyessel, tisztekkel, nemesekkel, tánccal és frissítőkkel. A kosztümös filmek villantak előtte, ahogy lehunyta szemeit. Látta a ruhák fodrozódásait, a díszes hajakat, az ékszereken megcsillanó, káprázó fényt.
Felsóhajtott, ahogy szíve összeszorult. Mennyire szeretett volna egyszer valóban egy ilyen eseményen részt venni! Egy herceggel táncolni, pukedlizni, mikor kezet csókol neki. Táncolni, miközben udvarias, de mégis komisz kis bókokat suttog a fülébe, mely kettejük kis titkává válik.
De nem lehetett.
A meghívó csak egy ugratás volt. Egy vicc.
S neki muszáj volt visszatérnie a maga valóságába, mert másnap várta az egyetem, majd a munkahelye.
