Azt hittem, legalább vasárnap lehet egy kis nyugalmam ebben a toronyházba csomagolt apakomplexusban, de ahogy kinyitom a szemem, már hallom is a kulcsok csörgését, meg valami mély hangú telefonbeszélgetést a nappaliból. Kirángatom magam a fehér takaró alól, amit olyan fullos, steril módon hajtogatott be valami háziangyal – mert hogy ez nem Richard műve volt, abban biztos vagyok –, és kislattyogok a nappaliba.
Ott áll Richard a bejárati ajtónál, fél kézzel a kilincsen, a másikkal meg épp a telefonját nyomkodja, mint valami fontos bankár a Wall Streeten. Csak ugye ő elvileg építész. Vasárnap reggel nyolckor. Na persze!
– Várj! – mondom, és karba tett kézzel megállok az ajtókeretnél. – Komolyan most mész el?
Felnéz rám, mintha most kapcsolna, hogy ja, tényleg, van egy gyerekem.
– Egy kis dolgom van – feleli, aztán végigsimítja a zakója ujját. – De estére visszaérek, vacsoránál beszélünk, rendben?
– Aha, mert az olyan intim lesz, majd a Michelin-csillagos sznob étteremben, ahol a pincér többet kérdez tőlem, mint te egész nyáron fogsz – mondom, és csak egy kicsit túlzok. Vagyis dehogyis. Egyáltalán nem túlzok!
Richard biccent. Nem kér bocsánatot, nem mondja, hogy „jaj, ne haragudj, Claire, tényleg bunkó dolog, hogy még csak tegnap érkeztél meg ide, és máris magadra hagylak, de nekem, az elfoglalt és érzelmileg félig elérhetetlen építésznek, muszáj mennem.” Nem! Csak előkap a pénztárcájából két százdollárost, és odateszi az üveg kávézóasztalra.
– Menj, nézz körül a városban! Vegyél valamit! Ismerd meg a környéket! – a hangja laza. Akárcsak azt mondaná: „Vegyél egy lattét és nézz be egy múzeumba, kis hobbit.”
Nézem a pénzt, és érzem, hogy ha meg tudna szólalni, biztosan ezt mondaná: Hello Claire, bocs, hogy az apád nem tudja kimondani, hogy „fontos vagy nekem”, itt van helyette a papírszívem.
– Wow. Két százas! Ennyiért már majdnem tudok venni egy kapcsolatot apámmal a Hudson Yardson – morgom. Aztán lehuppanok a kanapéra, és feltúrom a hajamat, mert full össze van tapadva hátul. Igen, így néz ki a reggeli menő csaj identitásom.
– Este hat – mondja még Richard, mielőtt kilépne. – Legyél kész. Van egy hely, amit szeretném, ha látnál.
– Ha ez a hely nem egy másik családod, akkor már most jobb, mint amire számítottam – dünnyögöm, de addigra már csukódik is mögötte az ajtó.
A lakás csendes, steril, de mégis kibaszottul szép lenne, csak éppen ez most kb. olyan… mint amikor valaki egy IKEA-katalógusban akarja felnevelni a gyerekét, csak épp elfelejti, hogy a gyerek nem dekoráció.
A két százas ott hever előttem. Lehet, hogy tényleg elmegyek vásárolni. Veszek valami teljesen értelmetlent, amit Richard sosem ért majd meg. Mint például egy neonrózsaszín övtáska vagy egy háromujjas kesztyű. Legalább én jól szórakozom majd, míg ő rajzokat mutogat valami sznob ügyfelének.
Még negyedóra múlva is csak bámulom az asztalkára ledobott pénzt. Szóval Richard, a biológiai apám, aki az elmúlt gyakorlatilag négy évben úgy tett, mintha nem léteznék, mert személyesen derogált neki felkeresni engem, csak néha felhívott telefonon, most eltűnik vasárnap reggel nyolckor, és hátrahagy nekem kétszáz dollárt, mint valami bűntudat-bankautomata. És én? Hát… én éhes vagyok. Basszus! Ez szar!
Kicsoszogok a konyhába, ami kb. olyan, mint egy menő főzőshow díszlete. Tiszta fémes csillogás, márvány, meg valami külön dizájnos kávéfőző, ami tuti többe került, mint az anyám egész konyhája, de a hűtő… hát az konkrétan sír. Vagyis, ha lenne lelke, zokogna. Egyetlen behűtött üveg pezsgő áll benne. Dom Pérignon. Komolyan? Ez kajának számít? Kétlem, hogy a buborékokon kívül sok tápértéke lenne, bár ki tudja, ha egyedül vagy New Yorkban és tizenhét éves vagy, lehet, hogy a pezsgő az új pirítós.
Megnyitom a FaceTime-ot. Chloe.
– Mi van veled, Miss Upper East Side? – veszi fel, a háttérben Mel és Aria vihognak. Persze, együtt vannak. Nélkülem. Nice! Gyors fejszámolás: ott még csak hajnali öt van. Cool!
– Üres a hűtő! Csak pezsgő van. Komolyan, mintha Richard inkább egyedül inná ki az életét, mint hogy főzzön magának egy rántottát.
– Mennyire üres?
– Mint a lelkem, Chloe. Mint egy Zara polc Black Friday után. – Leülök a konyhapulthoz, a lábamat felhúzva. – Szerintem nem is lakik itt rendesen. Ez csak valami… menekülőbunker. Vagy rejtekhely. Vagy… egy titkos élet díszlete.
– Aha, szóval akkor nézd meg a hálóját is! – Chloe hangja kisördög üzemmódban van. – Hátha találsz valami extra bizarr cuccot. Mondjuk egy rejtett szaunát. Vagy bőrszíjakat. Vagy… egy életnagyságú babát. – kuncogás.
– Chloe! Most már rettegek.
– Menj! Nézd meg! FaceTime-on itt vagyunk tanúknak, ha valami pszichohorrorba keveredsz!
– Oké. De ha megtalálom a „Fifty Shades of Richard”-titokszobát, esküszöm, hozzád költözöm.
Ahogy elindulok a folyosón, a lábam alatt hangtalanul süpped a drága szőnyeg. Tényleg, ez a lakás olyan, mint egy múzeum, ahol minden „túl tökéletes” ahhoz, hogy valaha valaki tényleg itt éljen. Elhaladok néhány falikép mellett – fekete-fehér városfotók, elvileg menők, valójában meg tök unalmasak.
Aztán ott a szoba. Az ő szobája. Benyitok.
Nincs semmi rejtett bőrmaszk. Nincsenek láncok. Se sötét oldalszekrényből előbújó démoni vibrátorok.
Hanem… Képek!
Egyik a falon rólam és anyáról – még a tengerparton készült, talán hatéves voltam, kis csíkos fürdőruhában. Egy másik kép egy karácsonyról, amin Richard is ott van, még mielőtt… hát, mielőtt lelépett. A fotelben pedig – és erre konkrétan lefagyok – ott ül Barnabás. A macim. Az, amit hatévesen húztam mindenhová magammal, amíg az egyik szülinapomon el nem tűnt. Azt hittem, anyám kidobta.
– Találtál valami freakshow-t? – kérdezi Chloe a telefonból.
– Találtam valamit. De… másmilyet… – odalépek Barnabáshoz, megfogom a fülét. Poros, de itt van. Velem. Nála.
– Mi az?
– A múltam – mondom, és hirtelen olyan furcsa, émelyítő érzés lesz a gyomromban. – Richard… tényleg megtartotta ezeket. Úristen… lehet, hogy mégsem pszichopata. Csak… elég béna abban, hogy kimutassa, törődik? – leülök az ágy szélére, még mindig a macit fogva.
– Na jóóóó, ez már túl sok nekem, ilyen emo cuccba ne menjünk bele! – vihog.
– Idióta vagy! – mondom, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el kicsit. – De most tényleg! Olyan furcsa érzés ez az egész, mintha… mintha egy idegen lakásban találnád meg magad. Vagy nem is tudom!
– Szerintem tök szép, hogy még megvannak a cuccaid nála. Lehet, hogy ez a saját kis „hiányzol” módja – kotnyeleskedik bele Aria, aztán halkan hozzáteszi: – Meg lehet, hogy azért nincs kajája, mert nem szokott vendége lenni, aki fontos neki.
– Vagy csak egy férfi, aki négy évig tonhalkonzerven élt és a munkáját dugta – morgom, miközben visszateszem Barnabást a fotelbe.
– Az is lehet! – Chloe vihog újra. – Na de most komolyan: ha már ott vagy, legalább nézd meg, milyen helyekre lehet menni New Yorkban vásárolni. Kösd le magad. Hiányzol, csajszi!
Totálisan igaza van, mint mindig, ezért ő hármójuk közül a BFF.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
A lift halkan zúg lefelé, én meg a tükörben nézem magam, hogy még egyszer rápillantsak a sminkemre. Tökéletes! Kontúrom on point, pilláim mintha kis műszempilla-tündérek lennének. A fekete napszemüveget csak a hajamba tűztem, hadd lássa mindenki, hogy nem is próbálom elrejteni magam.
A tizenhetedik emeleten kling, és ahogy kinyílik az ajtó, megjelenik a tegnapi srác. Ugyanaz a nulla stílus. Most egy szürke kapucnis hoodie, amin valami régi rockbanda logója van – vagy focicsapat? nem tudom, nem is érdekel –, meg fekete farmer, és… istenem, a cipője konkrétan le van taposva hátul.
A fejhallgatójából üvölt valami zajos zene, valami lázadó fiúbandás semmi. És akkor rám néz. Vagyis… átnéz rajtam. Csak biccent. Biccent!
– Szia! – szólalok meg, és próbálok annyi passzív-agressziót beletolni ebbe az egyszavas köszönésbe, amennyit csak tudok.
Semmi válasz. Csak egy minimális „hallottam, de leszarom” félmosoly.
– Úgy látom, te vagy itt a társasági élet lelke – folytatom. – Vagy csak reggel nem beszélsz, mint egy vámpír?
Lassan félretolja az egyik füléről a fülest.
– Bocsi, mit mondtál?
Tényleg? Tényleg?!
– Azt kérdeztem, hol lehet itt a közelben valami értelmes reggelit kapni. Mert ha a cél az volt, hogy éhen haljak a Park Avenue tetején, akkor jó úton vagyunk.
Félrebiccenti a fejét, rám néz, de még mindig ilyen „nem érdekel, de válaszolok, mert anyám így nevelt” stílusban:
– A 72. utca sarkán van egy kávézó. Zöld napellenző, tele mamikkal, de jó a latte. Néha croissant is van, ha nem fogynak el tízre.
– Hát ez… felvillanyozó volt – forgatom meg a szemem.
Aztán újra visszarakja a fejhallgatót. Vége a shownak.
A lift csilingel, és mire kinyílik az ajtó teljesen, már ki is sétált, én meg ott maradok a parfümillatommal meg a túl nagy táskámmal, amit egyébként nem volt erőm átpakolni.
– El ne ájuljak a lelkesedésedtől! – mormogom az orrom alatt, és elindulok a zöld napellenzős mamikávézó felé, ahol nyilván még a kávé is judgemental lesz.
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
A papírpohár alján már csak langyos, tejes kávémaradék lötyög, ahogy kilépek a kávézóból. A kezembe simul a zöld-fehér logós pohár, mintha még kapaszkodnék valamibe, ami ismerős. De minden más… minden más idegen.
A forgalom zúg, a fények máshogy csillannak, mint Kaliforniában. A levegő is sűrűbb. A város súlya nyomhatja meg ismét vagy az én lelkemé.
A zsebemben ott lapul a kétszáz dollár. Richard pénze. Neki talán csak apró, nekem meg egy üzenet: egy üres gesztus, valami pótlék – mintha két százassal ki lehetne váltani hét évnyi távolmaradást – akkor hagyott el minket, a tizedik születésnapom után pár héttel.
Nem mintha számítottam volna valamire. De azért mégis…
Szóval el fogom költeni. Minden centjét. Csak hogy lássa! Csak hogy tudja, hogy nem játszhatja ezt el velem olyan könnyen, nem vagyok valami ideiglenes tárgy, amit három hónapra idepakoltak!
❤️🔥❤️🔥❤️🔥
Általában ilyenkor Chloe már visítva küldözgetné a linkeket, Mel beírná a kódot egy kuponhoz, amit valami titkos appon talált, Aria meg… nos, ő valami túl drága és teljesen haszontalan szatén izét nyomna be, amit mindannyian kiröhögnénk. És én azt mondanám: „utáááálom, adj linket!”, mert ez volt köztünk a kód a „szeretlek” és a „szükségem van rád” helyett.
Most viszont nincsenek itt, egyikük sem.
És a videóhívás Chloe-nak… hiba volt! Már akkor tudtam, amikor megnyílt a FaceTime-ablak, és megláttam őket. A hajnali fény L.A.-ben, Ariánál meleg volt és rózsaszín, mint a filteres emlékek. Ők pedig ragyogtak, fáradtan, kicsit izzadtan, glitterrel a szemük alatt. Egy másik világban. Egy másik életben. Egy olyan éjszaka után, amit nekem nem adatott meg átélni.
Azt mondták, hiányzom. De egyikük sem nézett úgy rám, mint aki tényleg érezte volna. Nem fogom újra hívni őket, ma nem! Ma csak magam vagyok.
Az igazi Claire, aki néha túl sokat érez, túl gyorsan gondolkodik, és nem tudja, mit csinál, csak azt, hogy nem akarja ezt így!
A kirakatüvegek visszanéznek rám. Az árak sem zavarnak ma… Ma csak az számít, hogy elköltsem azt a kétszázat, amit valaki szerint elégnek érzett helyettem. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, mit akarok. Vagy hogy érzem magam.
Veszek valamit! Bármit! Csak hogy legyen mit hordani, amikor visszaöltöm az álarcom, mert most muszáj lesz. Érzem, hogy New York nem nekem való, de nem fogok benne elveszni. Még akkor sem, ha épp nagyon is elveszettnek érzem magam.
