Saint
Június 8. hétfő 20:47
Az emberi hangok többsége felesleges zaj, amit valakinek el kell halkítania. Gyermekként tehetetlen voltam ellene. De felnőttem.
Egy antikváriumban nézegettem a könyveket, amikor felfigyeltem rá. Szerettem ezt a boltot, mert egészen késő estig nyitva tartott. Mindig zárás előtt fél órával estem be, amikor már alig lézengtek. Ám ezúttal valaki megzavarta a nyugodt böngészést. Az eladó egy harsány hangú férfit próbált lecsendesíteni, egyre kevesebb sikerrel.
– Ne nézz madárnak, öreg – csattant fel a férfi a pultnál. Magas volt, méregdrága sötét öltönyben és elegáns szövetkabátban feszített, egész megjelenéséből áradt az arrogancia. Gesztikulálás közben kabátujja alól megcsillant a csuklóján egy arany Rolex. Jobb tenyerét mereven rányomta az előtte fekvő könyvre.
Lassan oldalra húzódtam, hogy tisztán lássam mindkettejüket.
– Egy szétesőben lévő papírkupacért nem fogok ennyit fizetni – folytatta a férfi emelt hangon. – Hagyd a dumát, öreg, mindketten tudjuk, hogy ez a hulladék senki másnak nem kell.
Az idős antikvárius megszeppent. Ujjai idegesen babrálták a pult szélét, de az idegen csak mondta a magáét.
Egész közel léptem, és alaposan megnéztem a könyvet.
– A kötés eredeti – szólaltam meg óvatosan. – Ritkaság a XVIII. századból. Ez nem hulladék.
A férfi oldalra fordult, kissé leereszkedően végigmért, majd elhúzta a száját.
– Mi van? – lépett közelebb.
Megrándult a szám széle, de nem mozdultam.
– Egy antikváriumban vagyunk – mondtam. – Próbáljon meg ember módjára viselkedni.
– Hát te meg ki a faszom vagy? – hajolt pofátlanul az arcomba.
Mély levegőt vettem, oldalról kikerültem, miközben benyúltam a zakóm belső zsebébe. A pultra tettem a könyv eredeti árát készpénzben.
– Ennyi elég lesz? – kérdeztem.
Az idős tulajdonos tágra nyílt szemmel nézte a bankjegyeket. A vevő arckifejezése egy másodperc alatt váltott fölényeskedésből éktelen dühbe.
– Ne szórakozz velem! – hangja remegett az indulattól. – Én találtam, én fogom elvinni, nem pedig egy jöttment okostojás!
Mielőtt megszólalhattam volna, a férfi dühösen a saját tárcájáért nyúlt, kirántotta a bankjegyeket és hozzávágta az öreghez. Megragadta a kötetet, és harciasan a szemembe nézett:
– És most takarodj az utamból!
Szó nélkül álltam félre. A férfi vállal meglökve az ajtót kiviharzott az üzletből. A csengő akkorát rándult, hogy belesajdult a fejem.
A tulajdonos még mindig remegő kézzel tolta vissza felém a pénzem.
– Én… nagyon köszönöm, hogy segíteni próbált, uram – suttogta halkan. – De nem kellett volna. Ez a férfi veszélyes.
– Inkább csak hangos – jegyeztem meg, miközben visszacsúsztattam a bankókat a zsebembe. Nem maradtam tovább, friss levegőre vágytam.
Amint kiléptem az ajtón a hűvös, esőáztatta utcára, azonnal megéreztem a figyelő tekintetét. A férfi nem ment messzire. Alig tíz lépésnyire állt a járdán, hanyagul a falnak dőlve. Csak engem várt. Nem ültem autóba, pedig a kocsim alig egy utcával arrébb parkolt.
Ránéztem. Találkozott a tekintetünk. Megrebbent a szemem, hirtelen elfordultam, és elindultam a csendesebb mellékutcák irányába. Összébb húztam magam és felgyorsítottam a lépteim. Épp, mint a gyengék, amikor megijednek. A hátam mögött meghallottam a cipője csattogását a nedves aszfalton.
Ráharapott a csalira.
Vadászni készült.
Még nem is sejtette, hogy valójában ő a préda.
