Kelsey
Június 9. kedd 07:21
Huszonhat óra ébrenlét után a reggeli napfénytől úgy szúrt a fáradtságtól égő szemem, mintha homokot szórtak volna bele. Míg én az irodában zúgó fejjel a jelentést pötyögtem a kihallgatásról, addig a társam lepihent a kanapén, és már majdnem végeztem, amikor felébredt. Nézte egy pár percig, ahogy gépelek, majd megunta és felajánlotta, hogy hoz kávét.
– Ne gyere vissza, majd utánad megyek – motyogtam két mondat között.
Grant csak biccentett egyet, majd komótosan baktatva elindult a szemközti pékségbe.
Negyed órával később lecsaptam a laptopom tetejét, és követtem. Nem kellett átmennem a túloldalra, mire kiléptem a rendőrség kapuján, a társam már a szolgálati kocsi motorháztetőjének támaszkodva várt, az egyik kezében egy kávéval. Mellette egy papírzacskó díszelgett, és a gyomrom hangosan jelezte, hogy ideje reggelizni.
– Azt hittem, elaludtál a gép felett, kölyök – morogta Grant, ahogy átnyújtotta az italt. – Már majdnem megittam a tiédet is.
Szó nélkül vettem át a szokás szerint langyos kávét, és két nagy hajtással le is húztam. A keserű íz marta a torkomat, mégis jólesett.
– Hé, lassíts kicsit, Kels. Ez nem rövidital.
– Ugyan már. Nem látod, hogy rövid volt? – vigyorogtam, és összegyűrtem az üres műanyag poharat. Visszahúztam a vállamat és becéloztam az oszlop melletti kukát.
– Ha betalálsz, tiéd az utolsó lekváros fánk – jegyezte meg Grant egy félmosollyal az ajkán. – Ha mellé megy, én eszem meg, te csak nézed.
– Maradj már, öreg, éhes vagyok – motyogtam, és elhajítottam a poharat. Szép tiszta ívben szállt, és egy tompa koppanással landolt a célban. Grant elismerően horkantott egyet, és már nyújtotta is a még meleg, porcukros péksüteményt a mellette heverő papírzacskóból.
Persze az első harapásnál a málnaízű lekvár azonnal a kabátom ujján kötött ki. Legalábbis egy része. A nagyobbik. Káromkodva kezdtem kotorászni egy zsebkendő után, amikor egy kellemesen bársonyos férfihang megszólalt a közelemben:
– Úgy látom, a reggeli ma átvette az irányítást.
Felkaptam a fejem a mély hangra. Egy nagydarab férfi állt előttünk, zöld munkásingben, aminek a zsebe fölé hímezték sárga cérnával a feliratot: Vadvirág kertészet. Negyvenes lehetett, a haja szálkásan rövid, a szeme smaragdzöld. Nem volt tolakodó, mégis volt benne valami férfias magabiztosság.
– Tessék – lépett közelebb, és átnyújtott egy papírzsebkendőt.
– Kösz – dünnyögtem, miközben törölgettem a ragacsot. Megszokásból alaposan megnéztem a kezét, és azonnal feltűnt, milyen bőrkeményedéses, markáns lapáttenyere van.
A bütyköknél friss, pirosas vágásokkal.
– A szederbokor intézte el? – böktem a sérülések felé.
A férfi elmosolyodott.
– Rózsák voltak a bűnösök. A ballagási roham kíméletlen az emberrel – felelte, és meg sem próbálta elrejteni a kezét. Végigmért, majd egyenesen a szemembe nézett. – Caleb Quade vagyok.
– Kelsey Laurent, nyomozó. Ő pedig a társam, Grant Sullivan.
– Zsaruk – bólintott a férfi, miközben szája szegletében megbújt egy pimasz mosoly. – Gondolhattam volna a fánkból.
Bólintottam, de nem reagáltam. Túl sokszor hallottam már ezt a sztereotípiát, bár pont a mi esetünkben igaz volt. Granttel mindketten rajongtunk érte.
– Tudja, azzal a kis lekváros maszattal az arcán, inkább néz ki egyetemistának, Laurent nyomozó. Vagy mostanában így álcázzák magukat a profik?
Önkéntelenül az arcomhoz kaptam, és zavartan törölgetni kezdtem, miközben Grant mellettem elfojtott egy halk köhintést.
– Nem álcázom magam, Mr. Quade – válaszoltam hűvösen. – De az sosem baj, ha a gyanúsítottak is alábecsülnek. El is követik ezzel életük legnagyobb hibáját.
– Ó, én biztosan nem becsülném alá – hajolt egy kicsit közelebb, a hangja pedig egy mélyebb tónusra váltott. – Gondolom, maga szeret veszélyesen élni, Laurent nyomozó.
Bár nyersen beszélt, mégis olyan természetes flörttel csomagolta be a mondandóját, hogy a gyomron mélyén váratlanul megmozdult valami rég elfeledett érzés. Egy pillanatra leblokkoltam.
– A virágok viszont nem veszélyesek – tette hozzá könnyedén. – Ha egyszer megunja a hullahegyeket, ugorjon be a virágboltba. Mutatok magának valamit, ami biztos túléli az éjszakát.
Úgy tűnt, nem várt választ, mert bólintott Grant felé, és kényelmes lépésekkel elsétált egyenesen a furgonja felé. Annak az oldalán is nagybetűkkel ott virított a kertészet neve.
Amint a motor zúgása elenyészett a reggeli zajban, Grant komótosan felém fordult.
– Nos a kertész úr láthatóan nem csak a virágokat szeretné megöntözni… Mióta jönnek be neked a virágosok, kölyök? És főleg, mióta pirulsz el tőlük?
– Nem pirultam el, csak meleg van – vágtam rá gyorsan, miközben a fánk maradékát egyben bekaptam. – Amúgy is gyanúsan sok karmolás volt a kezén, még ha kertész is.
– Ne már, Kels! – horkant fel Grant. – A pasas két perc alatt leflörtölte a csillagokat is az égről neked, te meg már a körözési listán keresnéd. Kéne egy kicsit lazulnod… Gyere, hazadoblak. Rád fér egy meleg zuhany, meg egy hosszú alvás.
Álmosan motyogtam valamit, de még be sem csaptuk az autó ajtaját, amikor a műszerfalba épített rádió megszólalt. A diszpécser hangja betöltötte az utasteret:
– Hármas egység, vétel.
– Itt a hármas. Mondjad, Jen – dörmögte Grant.
– Srácok, változott a program – szólt a diszpécser recsegő hangja. – Riasztás érkezett a külvárosból, a Keleti részből. Mercier Street. Egy járókelő talált egy holttestet. Gyilkosságnak tűnik.
– Hármas, vettük, indulunk – mondta Grant és azonnal felpattintotta a szirénát. Menet közben vetett rám egy sanda oldalpillantást.
– Kiteszlek a kocsidnál, Kelsey. Több, mint egy napja talpon vagy.
– Épp, mint te, öreg.
– Én aludtam valamennyit, míg a jelentést írtad. Megcsinálom az első körös helyszínelést egyedül.
– Kizárt – jelentettem ki kategorikusan. Kihúztam magam az ülésben, és ellenálltam a kísértésnek, hogy megdörzsöljem álmosságtól égő szemem. Elöntött az adrenalin, mint mindig, ha új eset történt. – Jól vagyok, Grant.
– Úgy nézel ki, mint akin most hajtott át egy teherautó.
– Akkor legalább passzolok a tetthely hangulatához. Na, taposs bele!
Grant halkan káromkodott egyet, de nem vitatkozott tovább. Húsz perc múlva leparkoltunk és már a kordon felé sétáltunk. Az egyik fiatal járőr, Miller, sárga láthatósági kabátban sietett elénk.
– Sullivan, Laurent! A rádióban hallottuk, hogy ti jöttök… – biccentett felületesen, majd egy sötét kapualj felé mutatott. – Ott hever a holttest. A pékség hajnali áruszállítója szúrta ki. Azonnal lezártuk a helyszínt, senki nem nyúlt még semmihez.
– A megtaláló sem? – kérdeztem.
– Nem. A srác sokkot kapott. Meg sem merte érinteni.
– Akkor honnan tudta, hogy biztosan meghalt? – vontam össze a szemöldököm.
– Ha meglátod, rájössz, nyomozó – fészkelődött Miller kényelmetlenül. – Nem szép látvány.
– Ugyan, melyik szép… – dünnyögte inkább csak magának Grant.
Beléptünk a szűk kapualjba. Az éjszakai eső már rég elállt, de az aszfalt még vizesen csillogott. Kesztyűt húztunk, és a holttest fölé hajoltunk.
A férfi a hátán feküdt, a szövetkabátja teljesen átázott. De nem a feltűnő ruhája volt, ami magára vonzotta a tekintetet, hanem az arca. A bőre szederjes, sötétlila árnyalatot vett fel, a szeme tágra nyílt és homályosan meredt a semmibe.
Elővettem a zseblámpám, és leguggoltam mellé. A pupilla tág volt, a tekintete üres, a szemfehérjét pedig apró, vörös bevérzések borították. A szája félig nyitva maradt, a nyelve pedig megduzzadva és elszíneződve kilógott a fogai közül. Bevilágítottam a torkába, de pár sérülésen kívül mást nem láttam.
– Megfojtották – motyogta Miller mellém guggolva. Grant egyetlen éles pillantással intette le a teljesen felesleges megjegyzésért.
A fiatal járőr zavartan köhintett: – Remélem legalább nem szenvedett sokáig.
– Szenvedett, Miller, nem is kicsit. Látod a szemét és a nyelvét? – mutattam a férfi arcára. – Bevérzett szemek, véresre harapott ajkak. Küzdött a levegőért, de a gyilkosa nem sietett.
– Az áldozat ellenállt?
– Nem – jelentette ki határozottan Grant. – Tiszta mocsok minden az eső miatt, a ruháján még sincs semmi felcsapódás vagy védekezési nyom.
Óvatosan széthúztam a kabát gallérját. Az áldozat nyakán sötétvörös, szinte fekete, barázda húzódott végig. A fojtóhurok nem egyenletesen vágott be, az ádámcsutka alatt volt a legmélyebb a nyom. A sérülés mentén apró, pontszerű horzsolások futottak hosszan.
– Nem drót volt, mert az mélyebben bevágott volna – állapítottam meg. – Inkább valami sodort zsinór vagy vékonyabb kötél. Hátulról rátette a hurkot és tiszta erőből húzta.
Grant közelebb hajolt, és ujjával a sérülések felé bökött:
– Látod a nyak két oldalán azokat a szélesebb véraláfutásokat? Azok nem a zsinórtól vannak.
– Nem bizony – bólintottam. – A gyilkos hátulról az alkarjával satuként kulcsolt rá a nyakára. Esélye sem volt kiabálni vagy rendesen védekezni. Aztán elővette a zsinórt, és azzal fejezte be.
– Nem kapkodott, és pontosan tudta, mit csinál – morogta Grant, és sötét pillantást vetett felém. Tudtam, mire gondol. A gyilkosunk nem pánikolt, nem félt, hogy meglátják, és semmi nyomot nem hagyott. Ez pedig csak egyet jelenthetett. Nem most csinálta először.
Kesztyűs kezemmel átkutattam a férfi átázott ruháit, de semmit sem találtam.
– Se tárca, se telefon. Iratok sincsennek – mondtam, miközben felnéztem Grantre. – Még az óráját is elvitték, csak a nyoma maradt a bőrén.
– Rablás? – kérdezte Miller felegyenesedve.
– Nem – rázta meg a fejét Grant. – Egy rabló sietett volna. Nem áll neki fojtogatni, hogy aztán hidegvérrel kivégezze. A gyilkos azért vitt el mindent, hogy megnehezítse az azonosítást és időt nyerjen.
Kiegyenesedtem, majd a lehúzott kesztyűm egyszerűen zsebre vágtam. Megdörzsöltem a szemem, és fáradtan még egyszer alaposan végignéztem az áldozaton.
A férfi széles vállú, erős testalkatú volt, nem tűnt könnyű ellenfélnek. Úgy becsültem, közel 180 centi, úgyhogy a gyilkos sem lehetett sokkal alacsonyabb. Kifejezetten erős kellett legyen, ha hátulról átkarolva megtartotta az alkarjával, és az áldozat mégsem tudott kiszabadulni a satuból. A női elkövetőt ki is zártam magamban.
– Ennyi, Kels – szólalt meg Grant, és a vállamra tette a kezét. – A helyszínelők átfésülik a terepet, az áldozat ujjlenyomatát meg lefutattják a rendszerekben. De itt már nem tudsz addig többet tenni. Nem kerülünk a kocsidért, hazaviszlek. Ha megvan az eredmény, akkor pedig érted megyek.
Most az egyszer nem vitatkoztam vele. Ólmos fáradtság tört rám, az adrenalin kezdeti lökete elmúlt. Bólintottam, és csak egyetlen kérdés járt az agyamban: Miért ő?
