Nem volt túl észszerű abban reménykednem, hogy egy csábító nő öl majd meg, de menekülés közben mégis átfutott az agyamon ez a bizakodó gondolat. A valóság azonban könyörtelenebb volt: egy tagbaszakadt fickó ért utol, és a falhoz szorítva a jövőm igencsak sötétnek tűnt.
– Miért mindig nekem hagyjátok a legbüdösebbet?! Ennek a szagától a művirág is becsukódik, a freskó meg lepereg a falról! – kiáltott a vámpír fintorogva a barátai után, majd elfordult és otthagyott engem. – Ha nyakon harapom, előbb hányom ki a tegnapi vért, mint hogy jóllakjak!
Nem emlékeztem, hogy valaha éreztem volna a megkönnyebbülés és a sértettség ilyen furcsa keverékét.
