Lenóra

János teste megmerevedett. A jéghideg futott végig a gerincén, s egy pillanatig azt hitte, csak a szél játszik vele, vagy a kimerült elméje bomlott meg a fáradtságtól. Lassan fordult meg, cipője sarka csikordult a nedves murván.
A fényszórók sárgás pászmájában, alig néhány lépésre tőle, egy alak körvonalazódott a ködben. Egy idős férfi állt ott, viharvert, sötét kabátban, vastag sállal a nyaka köré tekerve. Benedek atya volt az, a falu plébánosa. Arcát az idő még mélyebb barázdákkal szántotta fel, mint amire János emlékezett, de a szemei a félhomályban is szokatlanul élesen csillogtak.
– Benedek atya? – János hangja rekedt volt, alig több egy suttogásnál. – Maga… még mindig itt van?
Az öregember nem felelt azonnal. Lépett egyet előre, s a sárga fény megvilágította sápadt, pergamentszerű bőrét. Botjára támaszkodva a kőkeresztre nézett, majd vissza Jánosra.
– Az egyház nem hagyja el a nyáját, János. Még akkor sem, ha a nyáj már rég elhagyta a hitét – mondta az öreg, s hangjában nem volt harag, csak egyfajta végtelen, fáradt szomorúság. – De te… te miért jöttél vissza? Húsz éve megígérted, hogy soha többé nem léped át a völgy határát. Megállapodtunk.
– Nem akartam jönni – mondta János, s akaratlanul is a kereszt felé pillantott. – De nem volt választásom. Álmomban hallottam. Minden éjjel, pontosan hajnali háromkor. A kopogást. Azt hittem, megőrülök.
Benedek atya arca megrezzent. Keze fehéredő ujjakkal szorította meg a botja fogantyúját.
– Akkor te is érzed – suttogta a pap, s egy lépéssel közelebb lépett, hangját egészen lehalkítva, mintha félne, hogy a fák meghallják. – A kő már nem bírja sokáig, János. A pecsét gyengül. Minden teliholdkor egyre hangosabb odalent. A faluból már szinte mindenki elmenekült, az ablakokat bedeszkázták. Csak azok maradtunk, akiknek nincs hová menniük, és akik tudják… mi fekszik alatta.
Abban a pillanatban a szél hirtelen elült. A köd mozdulatlanná dermedt a fák között, s az autó fényszórói vibrálni kezdtek, majd egyszerre kialudtak, sötétségbe borítva a dűlőutat.
A mélyből, közvetlenül a lábuk alól, megismétlődött a hang.
Kopp. Kopp. Kopp.
Ezúttal nem halk, belső vibrálás volt. A kőkereszt láthatóan megremegett, s a talpazat repedéseiből felszálló fagyos levegőben megcsapta őket a régi, elfeledett mocsár nehéz, kénes szaga.