A falusiak azt mondták, a kőkeresztet nem emberi kéz faragta, hanem a föld lökte ki magából egy különösen fagyos téli éjszakán, amikor a patak vize szurokfeketévé vált.
Ott állt a hármas út találkozásánál, ahol a szélnek sosincs iránya, csak ereje. Az idő és a fagy már régen lekoptatta róla a nevet, amit egykor a durva gránitba véstek; a moha és a zuzmó zöldesszürke hártyaként borította be a Megváltó alakját. A falu kutyái messziről elhallgattak, valahányszor a dűlőút felé tévedtek, és a madarak sem fészkeltek soha a kereszt vízszintes szárán.
Aznap este a fagy korán érkezett. A köd szürke ujjakkal tapogatta végig a nehéz kő talpazatát, ahol a talaj mindig néhány fokkal hidegebb volt, mint bárhol máshol a völgyben. Ha valaki elég közel merészkedett, és a fülét a hideg gránitra szorította, nem a szél zúgását hallotta.
Valami odalentről, a fagyott gyökerek közül kopogott vissza. Hármat. Ritmikusan, mintha csak bebocsátásra várna.
