Emma
Péntek reggel valósággal letarolt az izomláz. A karjaim sajogtak, és már az is szenvedés volt, hogy a gépem előtt ülve az egeret mozgattam. Kissé nehezemre esett koncentrálni, mert folyton bevillant a tegnapi érintés, amikor Dominik a lapockámhoz érve megmutatta, hol is kell pontosan éreznem a feszülést. Éreztem, konkrétan minden porcikámban. Az ujjai nyomán a bőröm bizsergett, és elöntött a jóleső forróság.
Azt hittem el fogok tudni vonatkoztatni attól a ténytől, hogy Dominik elképesztően jó pasi, de nagyon úgy tűnik, hogy hatással van rám. Élveztem a figyelmét, hogy irányítja a mozdulataimat, és akaratlanul is beindult a fantáziám. Pedig tudtam, hogy csak a munkáját végezte. Ő bizonyára nem gondol ebbe többet annál, minthogy egy újabb kliens vagyok, akinek segít az életmódváltásban. Vissza kellett fognom a vadabb gondolataimat vele szemben, mert nem akartam felsülni. Épp elégszer égettem meg magamat a múltban. És Dominik jó edző volt, jó tanácsokat adott, és tényleg odafigyelt rám. Nem szabad ezt elszúrnom.
A munka kínkeserves tempóban telt le, szinte csak vánszorogtam hazáig. Volt egy ügyfelem, akinek semmi nem volt jó. Négy plakáttervet készítettem, szigorúan betartva az előírásait a színekkel, a formákkal mindennel kapcsolatban. Egyik sem tetszett neki. Az ő tervei alapján dolgoztam, amin már az elején látszott, hogy baromság, de ragaszkodott hozzá. Amikor pedig meglátta a kész elképzeléseit, hát finoman szólva is kiakadt. És még véletlenül sem ő volt a hibás a béna terveivel.
Mire hazaértem, csak annyi erőm maradt, hogy lerúgjam a cipőmet az előszobában, és eldőljek a nappaliban. A lakás csendje nyomasztó volt. Nem is tudom, hány éve éltem már ugyanabban a körforgásban. Munka. Otthon. Munka. Otthon. Néha egy bevásárlás, gyors telefon a családommal vagy a barátaimmal. Aztán megint a kanapén voltam, bámultam valami értelmetlen műsort, és csak úgy léteztem.
Csak fel kellett volna kelnem, kimenni a városba. Sétálni, vagy meginni valahol kávét. Te jó ég! Vagy ezer éve nem voltam moziban. Annyi lehetőség, mégsem mozdultam, csak benyomtam a tévét.
A nappalit betöltötte a Netflix nyitóhangja, én pedig unottan váltogatni kezdtem a műsorokat. Vígjáték. Krimi. Romantikus film, ahol a főhősnő harmincévesen tökéletes hajjal, tökéletes lakásban és tökéletesen ironikus mondatokkal rombolja szét a saját életét. Aztán persze a harmadik felvonásban megtalálja önmagát.
Hát persze. Az élet már csak így működik, nem? A filmekkel ellentétben a való világban sokkal nehezebb volt megszabadulni a rossz szokásoktól, vagy az ártó emberektől. A változás mindig nehéz volt.
A tekintetem a sarokban álló festékes vödörre siklott. Tavaly óta ott pihent, az ecsetekkel és a maszkolószalaggal együtt. A takarófólia összegyűrve, félig betuszkolva lógott ki a zacskójából. Még akkor vettem mindent, amikor eldöntöttem, hogy szabadság alatt kifestem a nappalit. Ráfért volna a falakra némi újítás, de végül nem csináltam semmit. Vagyis, kibontottam a fóliát, de rájöttem, hogy túl kevés lesz, és vennem kell még. Amikor össze akartam hajtani, sehogy sem ment, így csak belegyömöszöltem a zacskójába. Napokig mondogattam magamnak, hogy leugrok a festékboltba, de mindig volt valami kifogásom, hogy most miért nem jó. Aztán az előszobából átcipeltem mindent a nappaliba, mert útban volt. Azóta érintetlenül kuksolt minden a sarokban.
Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy talán elkezdhetném most, de aztán visszafordítottam a tekintetem a tévé képernyőre. Talán előbb magammal kellene kezdenem a változást, aztán jöhetnek a falak is.
Már éppen abban a furcsa állapotban voltam, hogy még ébren voltam, de félig már aludtam, amikor csipogott a telefonom. Azonnal kipattantak a szemeim. Valahol mélyen azt reméltem, hogy Dominik üzent, de a valóság az volt, hogy Luca küldött egy képüzenetet.
Megnyitottam. A barátnőm a rájellemző magabiztos mosollyal pózolt csillogó, flitteres miniruhában. A lábai a magassarkúban még hosszabbnak tűntek, a haja tökéletes hullámokban omlott a vállára. A kezében koktélt tartott, és az egész testtartásán látszott, hogy tisztában van vele, mennyire gyönyörű.
Szerettem Lucát. Tényleg. Mindig mellettem volt, amikor szükségem volt valakire. A társaságában önmagam lehettem, nem kellett szégyenkeznem sohasem. De az utóbbi időben megváltozott valami. Nem nevetett ki, vagy tett nyílt megjegyzést a súlyomra. Inkább csak odaszúrt egy-egy mondatot.
„Biztosan meg akarod enni azt a tésztát?”
„Olyan szép arcod van, kár, hogy mindig elbújsz ezekbe a bő ruhákba.”
És a végén, amikor látta a megbántott ábrázatomat, azt mondta: „Én csak jót akarok, Em.” És talán tényleg azt akart, de épp ettől fájt annyira. Mert csinálhatta volna másképp is. Leülhettünk volna, és elmondhatta volna, hogy aggódik az egészségemért, hogy segít a fogyásban, ha készen állok rá. Ehelyett jöttek ezek az aljas megjegyzések, amik emlékeztettek azokra az időkre, amikor még éppen ő volt az, aki beszólt az engem szekálóknak, mert képtelen voltam megvédeni magam.
Hiányzott az a lány, aki mellett önfeledten tudtam nevetni, és bármit elmondhattam neki. Most viszont kétszer is átgondolom, mit osztok meg vele, mert attól félek, hogy kapok egy újabb beszólást. Reméltem, hogy ezzel az egész életmódváltással őt is visszakapom majd. És azt is, hogy végre megszabadulhatok a keserű érzésektől, mert Luca mellett mindig kicsit fakóbbnak éreztem magam. Ő szinte mindig ragyogott, ösztönösen tudta, hogyan kell belépni egy helyiségbe, én viszont előbb végiggondoltam, hova is kellene állnom, hová tegyem a kezem, hogyan üljek, hogy ne látszódjon akkorának a hasam.
Újra ránéztem a képre. A gyomrom összerándult, a háttérben ülő férfi láttán. Az egyik ügyfelünk volt a múlt heti prezentációról. Az a fickó, aki végigmért a tárgyalóban, aztán valamit odasúgott a kollégájának. Nem hallottam, mit mondott, de a mosolyát láttam. Azt a gúnyos rándulást a szája sarkában.
A fotó alatt csak ennyi állt:
„Kár, hogy nem tudtál jönni.”
Néhány másodpercig csak bámultam a mondatot. Nem is hívtak.
Ez a prezentáció adta meg a végső döfést, ekkor döntöttem el, hogy változtatni fogok. Így jutottam el Dominikhoz. Legalább fél órát ültem a kocsiban, a kormányt szorongatva, mire meggyőztem magam, hogy menjek végre be a terembe, vegyem meg azt a nyavajás bérletet, és kérjek magamnak egy személyi edzőt. Ijesztő volt besétálni a recepcióra. Az üvegajtón keresztül láttam a kondizó embereket. Mind tökéletesnek tűntek, a neonfények kiemelték az izmokat, a magabiztos emberek látványa még jobban elbizonytalanított. Pedig tudtam, hogy ők sem tökéletesek, mert senki sem az. Mégis nehéz volt ott lenni. A recepciós lány kedvessége viszont adott némi erőt. Segített kitölteni az előzetes állapotfelmérőt, és diszkréten félrenézett, amikor beírtam a súlyomat. Ő ajánlotta Dominikot is, mert nem csak a legjobbnak tartotta, hanem éppen a napokban szabadult fel nála egy hely.
Erőt vettem magamon, és összeállítottam a vacsorámat. Kezdtem egész jól ráérezni az adagokra. Nem mondom, hogy mindig jól laktam, de közel sem volt olyan szörnyű. Remélhetőleg ez később sem fog változni. Lefotóztam a kész tányért, és automatikusan küldtem is Dominiknak a mai lépéseim számával együtt.
Épphogy leültem a vacsorámmal, már csipogott is a telefonom.
Dominik: „Szia! Szép adag lett a vacsorád, jó az összetétele. Aludd ki magad, holnap reggel mérés. Remélem, nem izgulsz.”
A kijelzőt bámulva beharaptam a számat, és azon kaptam magam, hogy idióta módon mosolygok. Mert megdicsérte a vacsimat.
Emma: „De, picit igen. Mi van, ha mérleg szerint nem történt semmi?”
Dominik: „Ne aggódj, láttam, hogy dolgoztál, a mérleg is igazolni fogja. Reggel nyolckor találkozunk.”
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban, de nem tudtam eldönteni, hogy a mérés miatt izgulok, vagy azért, mert hamarosan újra látni fogom őt.
Szombat reggel a város még éppen csak ébredezett, amikor elindultam otthonról. A kapualjban megcsapott a közeli pékségből áradó édes illat, ami komoly próba elé állított. De sikerült megálljt parancsolnom magamnak, és emiatt irtó büszke voltam.
Három perccel nyolc előtt érkeztem, Dominik már a recepciónál várt rám. A tabletjét bámulta, amikor beléptem, így volt időm észrevétlenül megbámulni. Ma egy sötétszürke póló volt rajta, ami egészen jól kiemelte a széles vállait és a mellizmait. Felemelte a fejét, és ahogy meglátott, elmosolyodott. Szokatlan reakció volt ez tőle, amire valószínűleg ő is rájött, mert azonnal felvette a szokásos mogorva ábrázatát. De mindez hiába, láttam azt a mosolyt, és a gyomrom azonnal összerándult tőle.
– Szia. Pontos vagy, mint mindig – köszöntött kissé rekedt hangon.
– Szia – álltam meg előtte. – Muszáj volt sietnem, különben tuti visszafordulok a pékség felé. Az egész utcában sütiillat volt, ha így folytatják el kell költöznöm – mondtam nevetve.
Egy pillanatra megrándult a szája széle, aztán a tekintete végigszaladt rajtam. Egy pillanattal tovább nézte a derekamat, amit a sötétzöld nadrágom összefogott, én pedig hirtelen elfelejtettem, hogyan kell normálisan levegőt venni.
– Örülök, hogy nem csábultál el – mondta, de mintha a szavai mögött megbújt volna egy kis huncutság is. – Gyere, menjünk a felmérő szobába, essünk túl a nehezén.
A terem nem volt valami nagy. Amikor beléptünk, az asztalon már ott pihent egy mérőszalag, a padlón pedig egy mérleg várta, hogy az arcomba vágja a valóságot.
– Cipőt le, lépj rá. Karok a törzs mellett, fej egyenesen – utasított halkan Dominik, és a mérlegre mutatott.
Engedelmesen követtem a parancsot, szorosan behunyt szemmel álltam, nem mertem lefelé nézni. A gép pittyent, Dominik pedig lejegyezte az adatot a tabletjére.
– Na? Nagyon gáz? Ugye nem híztam? – kérdeztem félve, miközben leléptem, és a reakcióját lestem.
– Egyáltalán nem. Nyolcvan deka ment le hétfő óta – fordította felém a kijelzőt.
– És az jó? – pislogtam bizonytalanul. – Azt hittem, a hétfői kínszenvedés után legalább három kiló elpárolgott.
Dominik halkan elnevette magát.
– Ha három kiló ment volna le, az legfeljebb víz lett volna. Ez a nyolcvan deka tökéletes. Tartottad a kalóriakeretet, amit kiszámoltam neked. Nem kell aggódnod, nagyon is jól haladsz.
Kissé megnyugodva bólintottam. Jólesett, hogy nemcsak parancsokat osztogat, hanem világosan el is magyarázza, mi miért van.
– Jól van, most jönnek a centik – mondta, majd felém fordult a mérőszalaggal. – Állj terpeszbe, a karjaidat emeld meg picit.
Amikor közelebb lépett hozzám, igyekeztem nem figyelni az illatára, vagy a testéből áradó hőségre. Dominik átkarolt, hogy a mérőszalagot átvezesse a derekam körül. Nem ért hozzám, ügyelt a kellő távolságra, ami megnyugtatóan hatott az idegeimre. Nem érdeklem őt, ez csak munka. Nekem is tartanom kell a távolságot, hiába reagál rá a testem.
Leírta a derékbőséget, aztán feljebb húzta a szalagot. A hüvelykujja véletlenül hozzám ért ott, ahol a sportmelltartó, és a nadrág szabadon hagyta a bőrömet. Annál az undok kis hurkánál, amit mindig is gyűlöltem. Azonnal megfeszültem, és ösztönösen behúztam a hasamat, mert elöntötte a testemet a régi, gátlásos szégyenérzet.
Dominik megállította a kezét, nem húzódott el. Felnézett rám, a tekintete szigorú volt, de láttam benne némi kedvességet is.
– Ne húzd be – mondta halkan. – És ne szégyelld magad. Nincs miért.
A hangja őszinte volt, nem azért mondta, hogy megnyugtasson, hanem mert így gondolta. Lassan kifújtam a levegőt, és bólintottam. Nyilván volt már dolga hozzám hasonlóval, tudja, milyen nagy küzdelem tud lenni, vagy talán még ő maga is átélt hasonlót, csak nem ezen a terepen.
– Megvagyunk – egyenesedett fel, miután végzett a mérésekkel. – Mehetünk bemelegíteni, aztán felsőtest és törzsizom gyakorlatok jönnek.
– Menjünk – bólintottam.
Az edzés végére az izmaim sajogtak, de most kivételesen nem voltam hulla fáradt. Jólesett a mozgás, talán mert még reggel volt, és nem húzott le a munka. Délutánra már szinte túlcsordult az energiám, ezért úgy döntöttem, elugrok egy kisebb bevásárlásra a közeli szupermarketbe.
A sorok között bolyongva, a kosaramban lapuló zabpehely, avokádó és pulykamell láttán elmosolyodtam. Alig egy hete még csokit vagy jégkrémet kerestem volna, amit betömhetek vigaszként a nehéz hét után. Most viszont gond nélkül elsétáltam az édességes polc előtt, és ez büszkeséggel töltött el.
Épp a zöldséges pultnál válogattam a kaliforniai paprikát, amikor egy női hang kizökkentett a gondolataimból.
– Emma? Te vagy az?
Megfordultam, és a húgom, Dóri állt mögöttem, karján a kétéves kislányával, Zoéval. Dóri azonnal a kosaramra pillantott, majd tágra nyílt szemekkel vizslatott.
– Te jó ég, mi ez a sok zöldség? Hol marad a mogyorókrém? Csak nem beteg vagy?
– Dehogy – nevettem el magam, és átvettem tőle a kuncogó Zoét egy puszira. – Életmódot váltok. Elkezdtem edzeni egy személyi edzővel.
Dóri arca azonnal felderült.
– Személyi edző? Na és milyen? Szigorú? Vagy olyan helyes, hogy miatta még a korai kelést is bevállalod?
Éreztem, hogy elpirulok, ezért, hogy leplezzem a zavaromat a szabad kezemmel megcsiklandoztam Zoét, aztán össze puszilgattam a pufók pofiját.
– Az edzőm szuper, odafigyel rám – kezdtem óvatosan. – Ma volt az első mérésem, és már ment le a kezdősúlyomból, képzeld – meséltem lelkesen. – Dominik szerint kalóriadeficitben vagyok, ezért fogyok.
– Szóval Dominik, mi? – kacsintott Dóri, de nem firtatta tovább. Átvette Zoét, mert a kicsinek nem tetszett, hogy egy helyben állunk. – Büszke vagyok rád, Em. Anya biztosan elájulna, ha látná, hogy önkét veszel brokkolit.
Felnevettem, ebben teljesen igaza volt.
– Vigyázz magadra, majd beszélünk!
Miután végeztem a vásárlással, hazasiettem, és elkészítettem a következő napokra az ebédet. Kiadagoltam mindent, aztán bepakoltam a hűtőbe. Úgy döntöttem, hogy egy forró fürdő kiváló lezárása lenne a mai napnak, úgyhogy teleengedtem a kádat vízzel, és elmerültem benne. Az izmaimnak megváltás volt, ahogy körbevett a meleg folyadék. Legszívesebben soha nem szálltam volna ki.
Miközben törölközőbe burkolózva a hajam szárítottam a hálószobában, a telefonom hangos pittyenéssel jelezte, hogy üzenetem jött. A képernyőn Luca neve villogott.
Luca: „Ma bulizunk csajszi, és nincs kifogás, húsz perc és nálad vagyok!!!”
Megforgattam a szemeimet, ez a nő sosem áll le. Azon törtem a fejem, hogy milyen ürüggyel tudnék itthon maradni, de aztán rájöttem, hogy talán itt az ideje kicsit változtatni a szociális életemet. Rám fért már egy jó buli.
Kinyitottam a szekrényemet, és a ruháim között kezdtem válogatni. Amikor Luca húsz perc múlva befutott, már kész voltam.
– Ejha, Em – nézett végig rajtam Luca. – Alig bírom levenni a szemem a melleidről.
– Túl sok? – kérdeztem nevetve.
– Viccelsz? Tökéletes!
A ruhát még Dóritól kaptam, de soha nem volt merszem felvenni. Amikor megpillantottam a szekrényben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam, és belebújtam. Egyszerű, fekete, átlapolós darab volt, mélyebb dekoltázzsal, ami végre azt emelte ki rajtam, amit szeretni is tudtam magamban. Mellben erős voltam, a ruha pedig pontosan ezt használta ki. A derekamnál finoman bővült, így nem feszült rá a hasamra, mégsem éreztem úgy, hogy el akarok bújni benne. Éppen egy kicsivel a térdem fölé ért, a sötét magassarkú pedig szépen kiegészítette.
Rég nem éreztem magam ilyen csinosnak, és mintha átragadt volna rám egy kicsi Luca magabiztosságából is. Úgy tűnt, ez az este még jól is elsülhet.
