Emma
Amikor hazaértem, a lakás csendje a szokásosnál is hangosabbnak tűnt. Ledobtam a táskámat az előszobában, a cipőmet is lerúgtam a lábamról, és lassú léptekkel elindultam a fürdőszoba felé.
Az izmaim minden mozdulatnál sajogtak, és már előre féltem a holnaptól. Biztos voltam benne, hogy másnap ezerszer rosszabb lesz a létezés. Ma már sokadjára bámultam bele a tükörbe. Alapjáraton mindig azt kerestem, mi nem tetszik magamon, most viszont csak figyeltem. A tekintetem fáradt volt, a hajam kócos, a bőröm kipirult. De ez nem a szokásos napvégi fáradtság volt. Úgy éreztem, végre tettem valamit magamért.
A telefonom megrezdült a zsebemben. Elővéve láttam, hogy a barátnőm, Luca hív.
– Szia – szóltam bele, miután felvettem.
– Na? Milyen volt? – kérdezte köszönés nélkül. – Túlélted?
– Kérdéses – feleltem, és kihangosítóra állítottam a készüléket, ahogy a mosdópultra tettem.
– Nagyon nehéz volt? És ami a legfontosabb. Milyen volt az edző?
Megforgattam a szemem, és vetkőzni kezdtem.
– Sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni – kerültem ki a választ.
– Emma – vágta rá komoly hangon.
– Luca – utánoztam a hangsúlyát.
– Emma!
Sóhajtottam.
– Jól van már! A pasi elég magas.
– Aha.
– Sötét haj, borosta – soroltam. – Nem valami beszédes fickó.
Luca néhány másodpercig csendben volt.
– Ennyi?
– Mit mondjak még? – kérdeztem értetlenül.
– Mondjuk, hogy helyes-e? – kiáltott fel türelmetlenül.
Behunytam a szemem, és egyszerre bevillant Dominik arca. A komoly tekintete, a nyugodt hangja.
– Nem tudom – vágtam rá túl gyorsan.
Luca felnevetett.
– Hát persze.
Nem csevegtünk túl sokáig, szerencsére nem faggatott tovább Dominikról. Elmeséltem az edzést, aztán elköszöntünk és letettük. Zuhanyzás közben megkordult a gyomrom, ezért amint végeztem a konyhába vánszorogtam. A meleg víz segített ellazulni, de a fájdalom nem múlt el teljesen.
Amikor kinyitottam a hűtőt, egy panaszos sóhaj szakadt ki belőlem. A zöldségek várakozóan sorakoztak egymás mellett. A látványuk elég szánalmas volt. Összedobtam egy salátát, és leültem vele a kanapéra. Az első pár falat még jólesett, de aztán olyan érzésem volt, mintha egy mezőn legelésznék. Tudtam, hogy ezek a zöldségek egyébként finomak, mégsem éreztem elégedettséget evés közben. Csalódottan néztem le a tányérra. Alighogy befejeztem az evést, máris újra éhes voltam.
Ha ezentúl minden este salátát kell ennem, pár hét múlva elrágom még a kanapét is. Az üres tányért kivittem a mosogatóba, aztán a szobámba érve fáradtan nyúltam végig az ágyon. A plafont bámulva egyre csak kergették egymást a gondolatok a fejemben. Ott volt Dominik morcos ábrázata, a munka, az edzés. És egy kis remény is, hogy sikerülni fog elérni a célomat.
Megrezzent a telefonom, és a szokottnál is gyorsabban kaptam utána. Egy bejövő üzenet fogadott.
Dominik: „Szia! Hogy érzed magad? Az első napok a legnehezebbek. Pihenj sokat”
Akaratlanul is mosolyognom kellett. Bár ez valószínűleg a munkájához tartozott, mégis jólesett az érdeklődése. Gyorsan válaszoltam neki.
Emma: „Még élek. Bár a lábaim erről valószínűleg más véleménnyel vannak.”
Néhány másodperc múlva megjött a válasz.
Dominik: „Holnapra rosszabb lesz.”
Felvont szemöldökkel néztem a képernyőt.
Emma: „Ez most motiváció akart lenni?”
Ha az, akkor nagyon szarul csinálja, persze ezt a gondolatot nem fűztem hozzá.
Dominik: „Nem. Őszinteség.”
Elnevettem magam. A következő üzenetben csatolt néhány dokumentumot. Gyorsan végigpörgettem őket, volt bennükpár tipp a diétához: hogyan mérjük le az ételt, miből mennyit érdemes fogyasztani stb. Megnyugtatott, hogy nem kell kizárólag salátákon élnem, hanem van némi mozgásterem. Csak okosan kellett összeállítanom az étkezéseimet.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de ott lebegett előttem a remény, hogy egy kis segítséggel sikerülni fog.
Másnap reggel, amikor felébredtem, majdnem sírva fakadtam. Arra sem voltam képes, hogy megforduljak az ágyban. Az alkaromra támaszkodva megpróbáltam felülni, de azonnal visszahanyatlottam.
– Ezt nem hiszem el – nyögtem fájdalmasan.
Mindenem fájt. Mintha az egész testem egy nagy, érzékeny, gyötrelemkupac lenne. Direkt korábban keltem, mert az volt a tervem, hogy gyalog megyek dolgozni, ezzel is rásegítek a napi lépéscél elérésére. Már nem tetszett annyira az ötlet, de nem akartam rögtön a második napon feladni.
Kínzó lassúsággal keltem fel, és készültem el. Az utcára lépve a friss levegő segített egy kicsit ellazulni, de nem mulasztotta el a fájdalmat.
– Na jó! – csaptam össze a tenyerem.
A mellettem elhaladó fickó úgy nézett rám, mint egy őrültre, de nem érdekelt. Egyik lábat a másik után. A lépésszámlálóm aktív volt, ezért elindultam. Tízezer lépés. Nem ügy.
Mire elértem az irodát, zokogni tudtam volna. Luca furcsán méregetett, ahogy lassan leereszkedtem a székembe.
– Miért jársz úgy, mint egy nyugdíjas pingvin?
Letettem a táskámat, és életre keltettem a számítógépet.
– Meghaltam tegnap – válaszoltam Lucának.
– Ennyire durva volt?
– Még pislogni is fáj – nyögtem panaszosan.
Lucából kitört a nevetés.
– És visszamész még a terembe?
Határozottan bólintottam.
– Az edződ mély benyomást tett, mi? – kérdezte huncut csillogással a szemében.
– Nem miatta megyek vissza – feleltem.
– Persze – legyintett.
– Tényleg nem miatta – mondtam határozottan.
– Persze – mosolygott továbbra is.
Megforgattam a szemem, és inkább ráhagytam. Tényleg nem Dominik miatt akartam visszamenni. Csakis magam miatt. Igaz, hogy az izomláz miatt egy kissé elbizonytalanodtam, de amikor nyugtáztam, hogy a mai lépéscélom fele már teljesült pusztán azzal, hogy gyalog jöttem dolgozni, visszatért a motivációm.
Azt hittem ennél gyötrelmesebb lesz a kezdet, de a hét hátralévő része gyorsabban eltelt, mint vártam. Végig dokumentáltam az étkezéseket, igyekeztem elérni a célokat. Nem mondom, hogy mindig egyszerű volt, de a helyzet korántsem volt olyan reménytelen, mint gondoltam. Egy szempillantás alatt elérkezett a csütörtök.
