Jaj nektek,
kabátosok.
Nektek nincs hitetek,
csak szekrényetek.
A Duna fölött még ott lebeg
a folyóba lőtt zsidók lehelete.
Minden hullám
egy név.
Minden fodor
egy anya átka.
S ti azt hittétek,
a folyó elviszi
az emléküket is.
Nem vitte.
A víz nem felejt.
Csak az ember.
Jaj nektek,
kik fekete karszalag után
vörös csillagot varrtatok magatokra.
Nyilasból államvédelmis.
Ugyanaz a kéz.
Ugyanaz a szem.
Ugyanaz az élvezet,
mikor a megalázott ember
lehajtja fejét.
Nem volt új ország.
Csak új pecsét
a régi ostoron.
Aztán föllázadt
a pesti utca.
És ti megint lőttetek.
Ötvenhat
nem évszám.
Ötvenhat
seb.
A bitófa
nem kérdezte,
ki mert pár percre szabad lenni.
A kötél
mindig engedelmes.
Jaj nektek,
kik a holtak fölött
mindig időben öltöztök át.
A munkásőr
ledobta zubbonyát.
S másnap már
a szabadság első papjának
hazudta magát.
Ó, hazám.
Nem a zsarnok öl meg újra.
Hanem a feledés.
Mert nálunk a hóhér
mindig megéri a nyugdíjat.
Az áldozatnak pedig
sírköve sincs.
És ma is
ugyanaz a szag terjeng
a kultúra templomaiban.
Nem puskapor.
Penész.
Régi hivatalok penésze.
Régi engedélyek penésze.
Régi félelmek penésze.
Aczél elvtárs
szellemi örökösei
még mindig
kulcsot hordanak.
Nem börtönkulcsot.
Kapukulcsot.
Ki jöhet be.
Ki maradjon kívül.
S ott ülnek
megannyi pöffeszkedő
kis Horger Antal,
kik nem költészetet mérnek,
hanem engedelmességet.
Szemforgatók.
Szlemforgatók.
A szavak kufárjai.
Kik a szabadság igéjét
úgy ejtik ki,
mint pap a liturgiát,
de rettegnek
minden hangtól,
melyet nem ők áldottak meg.
Jaj ennek a földnek.
Mert nem a zászlói átkozottak.
Nem a színei.
Nem a himnuszai.
Hanem az a nép,
mely újra és újra
ugyanannak a szolgának
ad új kabátot.
És eljön még a nap,
mikor sem fekete,
sem vörös,
sem nemzeti szalag
nem takarja el az arcot.
Csak a puszta ember áll majd
az ítélet előtt.
S ott nem azt kérdik:
melyik oldalon álltál?
Hanem azt:
amikor lőttek,
te céloztál,
hallgattál,
vagy elfordítottad a fejed?
