I. Fejezet
A lap, ami a fénymásolótól jellegzetes ózon és forró tinta szagot árasztott, a konyhapulton feküdt. A neonzöld sorkihúzóval kiemelt részek egy kíméletlen, de szenvedélyes férfiról szóltak, aki a birtoklás jogát a luxus és az erő nyelvével fogalmazta meg. Kasia Jasińska ezt a fejezetet legalább százszor olvasta, miközben a kezében tartott vastag gumival átfogott zloty köteget számolta.
Hajnali négy óra volt. A karjaiban még ott lüktetett a futószalag ritmusa, a szeme sarkában pedig égett a gyári por, de Kasia lelke éber volt. Ez a pénz, a két év összes takarékossága – plusz a Marek nevére felvett, gyötrő gyorshitel –, az utolsó reményt jelentette. Hogy ő is tartozhat valakihez, aki nemcsak elviseli, hanem akarja őt. Nem az olcsó, lengyel sorsot akarta, hanem a 365 napot.
Kasia, a harminckét éves, erős testalkatú nő, tiszta, de kopott fürdőköpenyben állt a szűk panellakás konyhájában. A haja fénytelen, a bőre a gyári levegőtől szürkés volt. Szicília, gondolta, majd megcsinálja, ami a pénzért jár.
Ekkor egy nyögés hallatszott a szomszéd szobából, és nemsokára megjelent Marek is. Harmincöt éves, vékony, fáradt arccal, aki még álmában is mintha a hitel törlesztőrészletét számolta volna.
– Kasia, Isten szerelmére, miért vagy fenn? – Marek szeme nem a fénymásolt oldalra, hanem a pénzkötegre tévedt. – A műszak után pihenned kellene.
Kasia hirtelen a keze alá rejtette a pénzt. A hitelező szavai már a feje búbján is kifolytak, de Marek hangján mégis bűntudatként csapódtak le. A bűntudat azonban nem a pénz miatt volt: az nyomta a lelkét, ami a nyaralás valódi indoka lett.
A tizenöt évvel idősebb, nős művezetővel, Grzegorzzal való afférja eredetileg a „Szürke ötven árnyalata” lengyel, gyári kiadása akart lenni. Kasia azt hitte, a férfi hatalma a raktár felett, a sötétkék Passatja és a határozott fellépése majd elhozza számára azt a fajta alávetettséget, amit a könyvekben olvasott. Azt remélte, Grzegorz majd „megmenti”, falhoz szorítja a szerszámoskamrában, és egy csillogó, bűnös világba emeli át.
De a valóság szürke volt és piszkos. A „gazdag ember mindent megad” fantáziája a gyakorlatban csak elkapkodott, izzadt tízperceket jelentett a műszak végén, a gépzsírszagú öltözőben, vagy egy olcsó motelben a város szélén, ahol Grzegorz folyton az óráját nézte, nehogy a felesége gyanút fogjon. Nem volt dominancia, csak kapkodás; nem volt luxus, csak egy-egy leárazott parfüm, amit a férfi bűntudatból lökött oda neki. A művezető nem egy sötét herceg volt, hanem csak egy megfáradt, pocakosodó ember, aki ugyanúgy a rendszer foglya volt, mint ő.
Ez a kudarc nem vette el Kasia kedvét, sőt, csak dühösebbé tette. Úgy érezte, nem a vággyal volt baj, hanem a helyszínnel és a férfival. Grzegorz túl kevés volt. Most már nem elégedett meg a „szürke” árnyalataival; neki a „365 nap” elsöprő, maffiózó-típusú, brutális és feltétel nélküli birtoklása kellett. Szicília volt az utolsó esélye, hogy bebizonyítsa: az a világ létezik, és ő méltó rá. Marek pedig, a maga csendes és tiszta szeretetével, csak a belépőjegy volt ehhez a bosszúhoz, amit Kasia a saját szürke élete ellen indított.
– Tíz nap – vágta rá Kasia, és a hangja most még keményebben csengett, mintha Grzegorz emlékét is le akarná söpörni magáról. – Már csak tíz nap, Marek. És ne kezdd el megint! Légy már egy kicsit szenvedélyesebb! – kiáltott rá Kasia, de a hangja rekedt volt. – Engedj el mindent, ne a hitelt nézd! Nézz rám!
Marek mélyen a szemébe nézett, és a tiszta, stabil szeretetet sugárzó tekintetében ott rejtőzött a kimondatlan kérdés: Mégis mi a fene kellene ahhoz, hogy szenvedélyes legyek, ha a pénzem már nem elég?
De a kérdés valójában mélyebbre ment. Marek nem volt bolond. Érezte a változást Kasia bőrén, a távolságtartást a mozdulataiban az elmúlt hónapokban. Sejtette a művezetőt, látta a gyanúsan hosszúra nyúlt túlórákat, és hallotta a fojtott telefonbeszélgetéseket. De ahelyett, hogy borított volna, inkább még több munkát vállalt. Azt hitte, ha elég pénzt hoz haza, ha kifizeti ezt az őrült szicíliai utat, akkor Kasia „meggyógyul”, és visszatalál hozzá a gyári raktár sötétjéből.
Marek most, a konyha sárgás fényében látta, hogy a felesége nem megbánást érez, hanem várakozást. A nő tekintete nem a bűntudattól vibrált, hanem egy olyan éhségtől, amit Marek sosem tudott csillapítani. A férfi érezte, hogy ez a nyaralás nem jutalom, hanem váltságdíj: megvásárolja Kasia jelenlétét még egy kis időre, még ha a jövőjüket is áldozza fel érte.
– Tudom, hogy nem csak a horgásztó kell – mondta Marek halkan, a hangja majdnem elcsuklott. – De én csak ennyi vagyok, Kasia. Én… én csak itt vagyok.
Látta, ahogy a nő arca megkeményedik. Kasia számára Marek „ittléte” már nem biztonság volt, hanem béklyó. A férfi elfordult, nem bírta tovább nézni azt az idegen csillogást a felesége szemében. Odalépett a gázrezsóhoz, és meggyújtotta alatta a lángot, hogy kávét főzzön. A gyufa sercenése volt az egyetlen határozott hang a szobában.
– Menjünk – suttogta Marek a falnak címezve. – Vegyél meg mindent, amit kell. Én csak azt akarom, hogy… hogy végre boldog legyél. Akármibe is kerül.
Kasia az ablak felé fordult, ujjai a sárgás függöny szélébe mélyedtek. Nem válaszolt. Marek pedig a kávéját kezdte kavargatni, a kanál fémes koccanása a bögre falán úgy szólt, mint egy segélykiáltás, amit senki sem akar meghallani.
Kasia végül megfordult. Arca lágy maszkot öltött, és egy gépies, mégis gondosan adagolt mozdulattal megcsókolta Marek homlokát. A csókban nem volt tűz, csak ígéret, amivel a férfit a sakktáblán tartotta.
– Hamarosan indulunk – suttogta, mintha csak magának mondaná.
Marek nem nézett fel. Csak bólintott.
