II. Fejezet
A repülőút maga volt a feszültség. Marek, miután a Varsói Chopin Repülőtéren az ingyenes wifin az utolsó pillanatig ellenőrizte a banki egyenleget és a hitel törlesztési feltételeit, most a fapados gép szűk ülésében képtelen volt megnyugodni. Nem az internet hiányzott neki, hanem a kontroll a pénzügyei felett. A telefonján lévő gyorshitel kalkulátort nézte offline módban, a számokat böngészve, miközben Kasia mellette már a Massimo-férfi után kémlelt a Gondoskodás magazin olasz kiadásában ( amit az Armani napszemüveges, „olasz ribanc” dobott még a reptéren, a női mosdónál a szemetes kosárba).
A megérkezés nem volt festői. A „Szerencsés Utazó” Utazási Iroda (Lengyelül: Biuro Podróży Szczęśliwy Wędrowiec) olcsó, fapados útjával érkeztek meg Szicíliába. A busz, ami a cataniai reptérről indult, zsúfolt volt, a légkondi gyenge, az út szélén pedig hegyekben állt a szemét. Kasia érezte a gyomorforgató kellemetlenséget, ahogy az izzadság összetapasztotta az olcsó pólóját a műbőr üléssel.
Ez nem egy film, gondolta, miközben a koszos ablakon át a szürke külvárost nézte. De rögtön meg is nyugtatta magát: a nagy szerelemhez vezető út sosem könnyű. Ezek mind csak próbák, a sors akadályai, amiket le kell győznie. A kényelmetlenség, a bűz és a hőség csak növeli majd annak az érzelmi robbanásnak az értékét, ami hamarosan következik. Minél mélyebb a sár, annál fényesebb lesz a megérkezés.
A szálláshely Cataniától északra, a tengerparttól a harmadik utca sarka után, a főszezonban már-már kísértetiesen üres mellékutcában helyezkedett el.
A „Leláncolt Szív” Panzió (Pensione Cuore Incatenato) nem egy fényűző villa volt, hanem egy háromemeletes, betonból épült, szürke doboz. A vakolat több helyen hiányzott, megmutatva a rozsdás vasszerkezetet, a bejárati ajtó pedig mintha egy lakatosműhelyből került volna oda: vastag, barna és rozoga. A szobájukba a nyomasztó, hangos liften jutottak fel, amelyen Marek csak szorongva mert utazni. A szoba maga kicsi, a légkondi hangos és sárga volt, az ágy matracát pedig olyan vastag fólia borította, hogy minden mozdulatnál zavaróan zörgött.
Marek a szoba ablaka elé állt. A tengerből alig látszott egy csík, az is két lepusztult épület között. A hangos kacagás és a tenger zúgása helyett a szomszédos pizzéria elszívó ventilátorának zúgását hallotta.
A férfi az ágyra rogyott, ami fémesen felsírt alatta. A hátát, a derekát és a lábait marta a fáradtság; a gyári túlórák és a feszült utazás most szakadt rá minden súlyával.
– Csak tíz perc, Kasia… – nyögte ki Marek, és a karjával eltakarta a szemét a beszűrődő éles fény elől. – Csak tíz percet hadd feküdjek, aztán lemegyünk a tengerhez. Hallani akarom a hullámokat.
Kasia a fürdőszoba küszöbén állt. Az ujjával végigsimított a sárgás, vízköves csapon, de a szeme nem a koszt látta.
– A tengert? – kérdezte vissza olyan hangsúllyal, mintha Marek azt javasolta volna, hogy nézzék a falat. – A tenger ráér, Marek. Az nem szalad el. Nekünk dolgunk van.
Marek félig felült, a haja kócos volt, az arca pedig gyűrött.
– Dolgunk? Mi dolgunk? Most érkeztünk meg. Enni kellene valahol, meg… megnyugodni. Végre itt a tenger, nem?
– Nem pihenni jöttem, Marek. Bulizni, élni pörögni. Be kell mennünk a városba. Kell egy – két ruha. Meg egy rendes szemüveg.
Marek elkerekedett szemmel nézte a feleségét.
– Ruha? Hiszen hoztál egy egész bőrönddel! Tele van a szekrény az otthoni dolgaiddal. Minek ide még több? Kasia, alig van pénz…
Kasia megállt az ágy előtt, és felülről nézett le a férfira. A tekintete könyörtelen volt.
– Azok a ruhák a gyári műszakhoz valók, Marek. Azok a ruhák egy olyan nőhöz valók, aki a paneltakarítást várja szombatonként. Én most itt nem az a nő akarok lenni. – Megigazította a haját, és a hangja hirtelen mézes-mázossá vált, de a szemei hidegek maradtak. – Nem azt akarod, hogy úgy nézzenek rám, mint egy királynőre? Ha azt akarod, hogy büszke lehess rám, akkor segítened kell. A piac mindjárt bezár. Az idegenvezető mondta, hogy márkás holmikat lehet potom pénzért kapni.
Marek nagyot sóhajtott, és érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul az éhségtől és a szorongástól. Tudta, hogy nincs választása. Ha nem megy, Kasia napokig büntetni fogja a hallgatásával vagy a dühével. Nehézkesen feltápászkodott, és követte a nőt a szűk, penészszagú folyosón, ki a vakító olasz napsütésbe, ami nem melengette, hanem inkább égette a bőrét.
A piac a hely egyik mocskosabb mellékutcájában terült el, ahol az érett halak szaga keveredett a kipufogógázzal és a rothadó gyümölcsök édeskés bűzével. Ez nem az a filmvászonra illő, romantikus olasz bazár volt; a portékák nagy része Kínából érkezett műszálas kacat volt, amit a napon izzadó árusok ordítva kínáltak.
Kasia azonban úgy gázolt át a tömegen, mint egy megszállott kutató. Marek két lépéssel mögötte loholt, a homlokáról patakokban folyt a víz, és a vállára szíjazott kistáskát szorongatta, amiben az összes vagyonuk lapult.
– Nézd ezt, Marek! – Kasia egy rozsdás állványról rántott le egy vörös ruhát. Az anyaga olyan vékony volt, hogy szinte átlátszott rajta a napfény, a varrások mentén pedig már lógott néhány kósza cérnaszál.
Kasia a ruhát maga elé tartotta a tömeg közepén. A vörös szín brutálisan elütött a sápadt, gyári levegőtől szürkés bőrétől. A ruha szabása túl merész volt, a dekoltázsa pedig mélyebb, mint amit a nő testalkata ízlésesen elbírt volna.
– Próbáld fel, ha ennyire akarod… – sóhajtotta Marek, miközben próbált nem beleszédülni a hőségbe.
Kasia egy koszos ponyva mögé vonult vissza, majd egy perc múlva előugrott. A ruha feszült a csípőjén, a válla kilógott belőle, és a színe szinte „kiabált” a környezetében. Kasia kihúzta magát, a hasát behúzta, és egy olyan pózt vett fel, amit otthon, a bezárt szoba magányában gyakorolt a fénymásolt oldalak felett.
– Hogy áll? – kérdezte, és a hangjában volt valami fenyegető elvárás.
Marek végignézett rajta. Azt látta, hogy a felesége nevetségesen fest ebben az olcsó kacatban. Úgy nézett ki, mint aki kétségbeesetten próbál valaki más lenni, de a valóság – a kopott szandálja, a fénytelen haja és a fáradt szemei – minden erőfeszítést agyoncsapott. A ruha nem emelte ki a szépségét, hanem rávilágított mindarra, ami hiányzott.
Marek nyelt egyet. Tudta, hogy ha megmondja az igazat – hogy a ruha közönséges és nem áll jól neki –, akkor a nyaralás hátralévő része pokol lesz. Látta Kasia szemében azt a vad csillogást, azt a kapaszkodást, amitől elszorult a szíve.
– Nagyon jól áll, Kasia – mondta Marek fásultan, és próbált egy erőtlen mosolyt erőltetni az arcára. – Tényleg… mintha rád öntötték volna. Igazi olaszos.
Kasia elégedetten bólintott, és már nyúlt is a következő „kellék” után: egy hatalmas, sötét lencséjű napszemüvegért, aminek az oldalán egy giccses, aranyozott logó díszelgett. Felpróbálta. A keret eltakarta az arca felét, maszkot vonva a vonásai köré.
Marek csak állt a porban, és nézte, ahogy a felesége kifizeti az olcsó, de így is túlárazott rongyokat. Érezte, hogy az a kevés pénz, ami a biztonságot jelentette volna, most végleg elfolyik valami olyanra, ami nem hoz mást, csak még több hazugságot.
Reggeli is járt a szobához, ami Kasia számára a vadászat első, napi alkalmát jelentette. A reggeli kínálat azonban maga volt a kontraszt:
A Pult egy kicsi, fehér műanyag asztal.
A választék néhány, nejlonba csomagolt, ipari gyártású, száraz croissant, amelyet mikróban lehetett volna felmelegíteni. Egy adag szalonnás tojás, olcsó tartós tej és műanyag ízű szeletelt sajt – pont olyan, mint amit Lengyelországban a gyári kantinban ettek.
A kávé ness-automata, amely sűrű, égetett ízű, vékony löttyöt kínált, és amelynek a tetején néha volt egy kis hab.
Kasia azonban minden reggel gondosan sminkelve, a legjobb ruhájában jelent meg a reggelizősarokban. A tekintetével azonnal elkapta a sötét hajú, sovány, fiatal pultos fiút.
– Ezek a szemek! A szenvedély!
Kasia kacéran mosolygott a pultosra, megpróbált egy Laura – stílusú tekintetet váltani, amikor a fiú a pultot töltötte. A pultos azonban csak udvariasan, gyorsan elfordult, mert sietett. Ez a helyi fiú nem volt maffiavezér, csak a pénzét kereste. Kasia ezt a férfias távolságtartás jelének hitte. Marek a sarokban ülve szorongva figyelte a jelenetet. Nem a szexuális fenyegetés bosszantotta (mert a flörtök ritkán értek célt), hanem a Kasia általi megaláztatás nyilvánossága.
Kasia és Marek még két teljes napot töltött el a gyenge reggelik, a zsúfolt tömegközlekedés és a hosszas készülődés jegyében. Néha még a tengerhez is lementek.
A szoba levegője sűrű volt és mozdulatlan, mint egy állóvíz. A falakból sugárzott a nappali hőség, a mennyezeti ventilátor pedig fáradtan verte a port, minden körnél fémesen kattanva egyet, mintha egy óra számolná vissza a hátralévő időt.
Marek az ágy szélén ült, a sárgás fényű kislámpa mellett. A telefonja kijelzője kékesen világította meg beesett arcát, mély árnyékokat vetve a szeme alá. Ujjai görcsösen görgettek a banki applikációban.
– Levonták a törlesztőt, Kasia – mondta halkan, a hangja rekedt volt a portól és a fáradtságtól. – A kamat emelkedett. Ha holnap befizetjük a cataniai utat, alig marad ötven eurónk a hétvégére. Le kell mondanunk. Enni is kell valamit, nem csak utazni.
Kasia nem válaszolt. A repedt, ezüstözését vesztett tükör előtt állt, és a vörös ruhát igazgatta magán. Az olcsó poliészter tapadt az izzadt bőréhez, de ő ezt nem érezte. Csak azt látta, ahogy a válla íve megvillan a félhomályban. A leégéstől vöröslő bőrét a tükörben bársonyosnak és nemesnek látta.
– Megyünk – vágta rá Kasia, miközben egy láthatatlan porszemet pöccintett le a csípőjéről. A hangja hideg volt és ellentmondást nem tűrő.
– De miből? – Marek felnézett, a szemében ott volt a könyörgés. – Otthon a rezsivel is elmaradásban vagyunk. Ha ezt most elköltjük, a következő hónapban a villanyt is kikapcsolják. Miért olyan fontos ez a város? Mi van ott, ami itt nincs?
Kasia megfordult. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, és Marek hirtelen összerezzent. A nő szemében nem a feleségét látta, hanem egy idegent, akit egy olyan belső tűz hajtott, amiből őt régen kizárták. Kasia nem avathatta be, mert Marek számára ez csak egy kirándulás volt, egy értelmetlen pénzszórás, aminek a végén csak még több adósság vár rájuk.
Marek nem érthette meg, hogy Catania nem egy pont a térképen, hanem a „kapu”. Kasia szeme előtt a 365 nap filmkockái táncoltak. Ott várta őt az az élet, ahol a jachtok fehér fedélzete vakítóan veri vissza a napfényt, ahol a férfiak tekintete birtokló és kegyetlen, és ahol a luxus nem jutalom, hanem természetes állapot. Látni vélte magát a filmbéli Laura helyén: a vörös ruhát, ahogy belekap a tengeri szél, a pezsgőspoharak csilingelését és azt a fajta vadságot, amihez Marek túl gyenge, túl szürke és túlságosan „biztonságos” volt.
Neked csak a számok léteznek – mondta Kasia, és az arca elnéző, már-már megvető mosolyra húzódott. Odalépett a férfihoz, és ujjait végighúzta Marek borostás arcán. Ez nem szeretet volt, hanem altatás. – Évek óta csak spórolunk, Marek. Megkeseredünk, mint a szüleid a bérházban. Ez az út a befektetésünk. A lelkünkbe. Kell a szépség, hogy bírjuk tovább a gyárat. Értsd meg.
Marek lehunyta a szemét az érintésre, és egy pillanatra elhitte. Akarta a hazugságot, mert az igazság – a pénzügyi szakadék és a házasságuk romjai – túl fájdalmas volt.
– Csak félek – suttogta a férfi.
– Ne félj – suttogta vissza Kasia, miközben a tekintete már a széken heverő, táska mélyére fekvő napszemüvegre tévedt. – Holnap minden megváltozik. Érzem.
Kasia elfordult, és újra a tükörbe nézett. A mozdulatai lassúak és kimértek voltak. Úgy kente fel a rúzst, mintha haditervet készítene. Marek csak egy statiszta volt a saját életében, egy biodíszlet, aki kifizette a belépőt az ő megváltásához. A nő nem Laurát látta a tükörben, hanem önmaga egy olyan verzióját, akihez Mareknak már nem lesz köze.
A „Szerencsés Utazó” utazási iroda egy helyi társaságnál buszt és idegenvezetőt bérelve, a negyedik napra szervezte a kirándulást Szicília keleti partjára, Cataniába, amely – Kasia tudta – a maffiavezérek és a filmforgatások kedvelt helye volt. Ez volt az a kirándulás, amit Kasia úgy erőltetett, hogy a hitel már a végletekig feszítette Marek pénztárcáját
