Pánikroham. Kényszerzubbony. Gumiszoba.
Az ápolóknak ki kellett ütniük valami koktéllal, hogy rám tudják adni az alkalomhoz illő öltözetet. Nem sok emlékem maradt a Briar-ből, de Ruby arcára tisztán emlékszem. Arra, ahogy távolodom tőle. A könnyes szemeire, kócos hajára, a hajnali napsugarakra. Ha nem ilyen körülmények között csodálhattam volna meg ezeket a kora reggeli fényeket, egészen jó érzés lenne rájuk visszaemlékezni. A kaja nem volt annyira szörnyű, mint azt általában gondolná az ember. Az ittlévők, az orvosok és ápolók sem voltak különösképpen kegyetlenek. Javarészt az egész hely csendes volt.
Bár lehetséges, hogy ez mind a lorazepam-quetiapin turmixnak volt köszönhető (vagy az úrihölgyhöz méltó modoromnak). Nem voltam jó hangulatomban.
Idő kellett, gyógyszerek és egy katonai szigorral megáldott pszichiáter, Dr. Olivia Thredson. Sikerült helyre tennie az agyamat röpke 19 hét alatt. Időm nagy részét a lakosztályomban töltöttem, élveztem a kilátást. Szerettem nézni az intézet előtti parkolót. Sokan megfordultak ott a vakációm alatt. Itt láttam meg először Andrea White-ot is, amint hatalmas, nehéznek tűnő bőröndjeit szedte ki egy autó csomagtartójából.
Andrea, a szomszédos lakosztály tulajdonosa, igazán társasági ember volt. Minden héten legalább két látogatója volt. Keddenként a fia, a szokásos bolti süteményadaggal érkezett és Andrea büszkén kínált meg belőle mindünket. Nem a legjobbak voltak, de kedves dolog volt tőle. A fia, Trevor magas, nyurga pasas volt. Harmincas évei vége felé járhatott, nem voltak nagyratörő céljai vagy esetleg jól menő állása. Jóképűnek sem lehetett mondani. Anyuci pici fiacskája volt egész életében, aki kötött pulóverben és két számmal nagyobb szövetnadrágban járt a legnagyobb melegben is. Trevor minden kedden pontosan délután kettő órakor érkezett meg édesanyjához és délután három óra után tíz perccel köszönt el tőle, hogy még időben a főbejárathoz érjen. Ugyanis a fiatal ápoló, Barbara ekkorra ért ide, műszakjának leteltével. Trevor minden kedden ott várta, hogy ismét kinyithassa a lánynak az ajtót és előre engedje. A szőke lány természetesen illedelmesen megköszönte és ennyivel le is zárta volna szíve szerint a bájcsevejt, de Trevornak ennél nagyratörőbb álmai voltak. Szerette volna randevúra hívni Barbarát. A lány igazán csinos volt, ruhája és haja kifogástalan. Mosollyal az arcán jelent meg reggelente, hogy folytassa munkáját. Nem csoda, hogy Trevornak is szemet szúrt szépsége. Barbara minden alkalommal udvariasan nemet mondott az invitálására.
- Nagyon kedves Öntől, de párom van
Mondta Barbara, kissé elpirulva, persze nem mondott igazat. Jól esett neki az udvarlás, de nem Trevor volt az a férfi, akinek szívesen mondott volna igent egy ilyen ajánlatra.
- Semmi baj, Barbie.
Mosolygó, tejbetök arcát lehajtotta. Jövő héten úgyis megkérdezi ismét. Nem is vette észre, amikor a „Barbie” szó hallatán a lány morcosan nézett vissza rá.
Ennél többet itt tartózkodásom alatt nem tudtam meg róluk. Szórakoztató volt kettejük heti találkáját végig kísérni.
Péntekenként férje, Joseph volt a soron következő. Figyelmes volt, pár hetente virágcsokorral a kezében jelent meg. Köszönéskor csókot váltottak. Jó érzés volt nézni a két szerelmest, akik hatvan év körül járhattak és még mindig így szeretik egymást.
Ezen kívül néha egy- egy barátnője is betévedt meglátogatni. Ezek a találkák nem voltak hosszúak. Andrea megosztotta briari élményeit, de ingerszegény környezete nem kecsegtetett izgalmas témákkal.
Egy kicsit irigykedtem rá. Harmonikusnak tűnt az élete, leszámítva a borderline személyiségzavarát. A rosszabb időszakokra önként költözött be, tisztában volt vele, hogy egyedül nem tudna megküzdeni ezzel.
Nálam az első két hét volt nehéz. Pár emlékfoszlányra emlékszem csak, meg az érzelmekre. Dühös voltam, tomboltak bennem az indulatok. Nem mertek egyedül hagyni még egy műanyag kanállal sem, mert egyből kettétörtem és a szememnek estem vele. Szerencsére megakadályoztak benne. Fogalmam sincs, miért akartam ezt tenni.
Most hazudtam.
Igazából pontosan tudom. Traumaalapú PTSD. Legalábbis a zárójelentésen ez állt.
Most tiszta aggyal sokkal másabb érzés visszagondolni az egészre.
Mintha kormos üvegen keresztül próbálnék olvasni.
Dr. Thredson szerint nem szabadott volna ennyi évig elzárva tartanom magamban a problémáimat, beszélnem kellett volna róluk. Segítséget kellett volna kérnem, ha nem is a barátaimtól, de legalább egy szakembertől.
Ha beszéltem volna Ruby-nak bármiről is, akkor nem talált volna rám azon az éjszakán egy üres doboz altató és egy üres gin-es üveg társaságában kábultan a WC-t ölelgetve. Gyáva voltam, nem láttam olyan kiutat, ami nem a halálba vezet.
Akkor már a válás vége felé jártunk Greggel. Kibírhattam volna azt a pár hetet, mégsem ment. Hála a kis kiruccanásomnak a Briarcliff Mental Institution-ben, tolódott minden. Greg valószínűleg ugrált örömében.
Ő sem volt mindig ilyen. A fiatal korunk nagy részét együtt töltöttük. Akkoriban egészen rosszfiús külseje volt. Szakáll, bőrkabát, a fenekén feszülő nadrágján láncok. Nagyon bejött. Visszagondolva arra az időre, már látom, hol kellett volna felvennem a nyúlcipőt.
Minden nap, amikor hazaérve találkoztunk, megkérdezte, hogy mi történt velem aznap, amit teljesen átlagosnak véltem. Szimpla kérdés. Később már nem volt elég ennyi információ. Tudni akarta, mit csináltam, kivel beszéltem és mutassam meg az üzeneteimet is. A beszélgetésből vallatás lett. Eléggé dolgozott bennem a megfelelési kényszer, így megtettem mindent, amit csak kért tőlem. Azt éreztette velem, hogy nem bízik bennem és akkor, abban az időben nekem ez nagyon fájt. Szerelmes voltam belé és fogalmam sem volt, hogy hol ronthattam el. Bizonyítani akartam neki, és csak arra vágytam, hogy viszont szeressen. Vágytam arra a kedves, játékos, vidám fiúra, akibe beleszerettem.
Kedveltem azt az énjét. Vacsorázni vitt és virágot hozott nekem, sokat nevettünk együtt. Jó érzés volt időt tölteni vele. A mai napig nem tudom, hogy mi kapcsolhatta át.
Vagy csak egyszerűen ez volt az igazi Greg? Sosem volt romantikus, csak megjátszotta magát? Logikus lenne ez a magyarázat is.
Máskor nem a szokásos kérdéskört vettük át újra, helyette már az ajtón belépve duzzogással fogadott. Belépéskori köszönésemre semmi válasz nem érkezett. Nem értettem, miért, hiszen aznap akkor láttam őt először. A szobájában lévő fotelben ült, teljes sötétségben. Arcát a telefonja kijelzője világította meg, amely az egyetlen fényforrás volt a szobában.
Így képzelnék el egy 21. századi vámpírt is.
Naivan felkapcsoltam a villanyt, erre egyből megszólalt:
- Mit csinálsz? Kapcsold le!
Hangja érdes volt. Tele megvetéssel. Én belül kuncogva vártam volna legalább egy vicsorgást….
Egy ilyen után képes volt órákig levegőnek nézni. Hiába beszéltem hozzá, hiába kérdeztem, még csak a szeme sem rebbent. És ez még annyira nem is volt rossz.
Voltak napok, amikor egy ártatlan poénból, akkora viszály lett, hogy a szomszédok jöttek át, kiszedni a kezei közül. Artikulálatlanul üvöltött. Arca vörös volt, az erek a nyakán és a halántékán annyira kidudorodtak, hogy bármelyik pillanatban szétrepedhettek volna. Tekintetéből áradt a harag.
Sosem féltem még senkitől ennyire.
A legjobban az borzasztott el, hogy nem tudtam meddig képes elmenni.
Akkor még az emberölést is kinéztem belőle.
Általában egy ilyen kiborulás azzal kezdődött, hogy amikor érezte magában a növekvő feszültséget, elővett egy szál cigarettát és kényelmesen meggyújtotta azt. Türtőztette magát egy darabig. Anélkül, hogy rám nézett volna, inkább az ablakon kifelé bámulva beszélt hozzám. Amint elnyomta, újabb cigarettát gyújtott. Majd egy ponton felpattant az addigi pozíciójából és a nyakamnál fogva a falhoz nyomott.
Levegőért küszködve, könnyes szemmel kérleltem, hogy engedjen el.
Mosolygott.
Pupillái többszörösükre növekedtek, az egész szeme feketére váltott.
Meg lehet látni valakinek a szemében az őrületet? Fogalmam sincs. Én akkor és ott úgy véltem tisztán látom benne. És biztos vagyok benne, hogy akár még a másvilágot is megláthattam volna nem sokkal ezután, ha nem törik ránk a szomszédok az ajtót.
Az ajtó beszakadásának robajára elgyengültek ujjai a nyakamon.
Az oxigén ismét beáramlott a tüdőmbe és én olyan sebességgel kapkodtam a levegő után, mintha időre menne a légzés.
Miközben a földön összegörnyedve próbáltam feldolgozni, hogy mi történt az elmúlt percekben, Greg a megmentőimmel hadakozott:
- KI FOGJÁK FIZETNI AZ AJTÓT! – ordította – ÉS KÜLÖNBEN IS, TAKARODJANAK INNEN!
- Mi a fenét csinál azzal a lánnyal?! Rendőrt hívunk!
Próbálták fenyegetni, de ahhoz a rendőrség kevés…
Pár percig még folytatódott a hangos szóváltás. A végeredmény szerint nem hívták a rendőrséget, Greg valószínűleg mondott valami olyat, ami eltántorította őket ebben. Nagy erővel valahogy a helyére támasztotta az ajtót, idegesen jött vissza hozzám, majd azt mondta:
- Ha még egy hangos szó elhagyja a szádat, befejezem, amit az előbb elkezdtem
Azzal a szoba ajtaját bezárta, a kulcsot zsebre vágta és aznap már nem szólt hozzám.
Fokozatosan váltott át az addig féltő, mindig óvni akaró védelmezőből a betegesen féltékeny, agresszív, elnyomó diktátorrá. Meggyőzően adta tudtomra, hogy ennek én vagyok az oka. Így elhittem neki. Próbáltam a kedvében járni. Ez viszont sosem sikerült tökéletesen. Mindig talált bennem kivetni valót.
Későn érkezett meg a felismerés, hogy ez nem jó.
Az első verésnél még mindig azt hittem, hogy az egész az én hibám. Vérző szájjal könyörögtem neki, hogy higgyen nekem, nem csaltam meg sosem.
Nem hallotta már.
Józan esze addigra már rég nem volt ott.
Emlékszem, hogy az öklét néztem, ahogy közeledik és távolodik. Követtem a szememmel és minden ütés után egyre véresebb lett. Felszakadt a szemöldököm. Kitört az alsó fogsoromból pár fog. Arcom bal fele, ahogy el tudom képzelni, tropára ment. Hónapokig nem néztem tükörbe. Nem voltam rá képes.
Miért is vettem meg azt a rúzst… Ha akkor visszateszem a polcra, talán ez az egész sosem történik meg. Ezzel robbantottam ki a veszekedést, mivel én „mindenkinek kelletem magam.” És már hiábavaló volt minden. A bocsánatkérés, a sajnálkozás vagy hogy kidobtam a rúzst.
Fél óra alatt annyira begőzölt, hogy már maga a jó Isten sem tudta volna megkérni arra, hogy ne tegye.
Azt mondják, ha egy állat emberi húst eszik, utána már sosem lesz olyan, mint előtte.
Ez az ő esetében is így volt.
Ráérzett a hatalomra, amit az erőszak adott neki. Megtetszett a félelem, amit rajtam lát. Megtetszett neki, hogy mindig igaza volt, hogy tisztelettel beszélek vele, hogy bármit megtehet velem.
Az első alkalom után, már sokkal könnyebben jutott el odáig, hogy megüssön.
Bármi elég indok lehetett. Egy rosszul megválogatott válasz. Szemforgatás. Vagy a kedvencem: „biztos vagyok benne, hogy megcsalsz.” Ezt bármikor elővehette, nem kellett hozzá semmit sem rosszul csinálnom. Elég volt, ha ő azt érezte, hogy én már nem szeretem őt.
Igaza volt. Akkor már rég nem szerettem. A sebeimből áradó vérrel együtt az is távozott belőlem. Csakis a félelem tartott ott.
Baráti kapcsolataimat leépítettem, vagyis inkább kénytelen voltam leépíteni. Nehéz lett volna azt mondani, hogy nincs semmi baj, amikor úgy nézek ki, mint aki bokszolni volt. A családomnak azt mondtam, hogy nagyon fontos határidős munkám van. Az akkori munkám szerencsére nem volt helyhez kötött, így otthoni munkavégzést kértem családi okokra hivatkozva. A külvilágot és bármilyen külső segítséget önként vágtam el magamtól.
Jobb hobbi híján viszont nagyon sokat gondolkodtam és egy idő után arra jutottam, hogy felesleges félnem. Hiszen vagy így, vagy úgy, de ki lehet ebből jutni.
Elkezdtem úgy gondolni az egész helyzetemre, mint egy próbatételre. Ki kell állnom a fájdalmat, és ha nem vagyok ehhez elég erős, akkor megérdemlem azt, hogy belehaljak.
Már semmi sem számított. Hagytam, hogy üssön. Hagytam, hogy a rabszolgájaként tekintsen rám. Csendben tűrtem a megaláztatást és napok csak teltek. A sebeim hol begyógyultak, hol újabbak csatlakoztak a régiekhez.
Egy délután bágyadtan bámultam a tv-t. Ment valami agyatlan sorozat, igazából nem is arra figyeltem, annyira el voltam mélyedve a saját agyamban.
És bevillant valami.
Én innen elmegyek.
Összepakoltam pár ruhát. Laptop, telefon és már csak arra eszméltem fel, hogy a kulccsal babrálok a zárban.
Tényleg elmegyek?
Sietnem kell, sajnos túl későn jutott eszembe a világmegváltó tervem és már elindulhatott haza Greg a munkahelyéről.
Kocsiba be, gyújtás. Hajrá!
Több ponton is szabályt szegtem a közlekedésben, de akkor, ott tényleg az életem volt a tét. Száguldottam, amennyire csak engedte a forgalom, hogy hamarabb érjek ahhoz a kereszteződéshez, ahol még összefuthatok az épp hazafelé tartó Greggel.
Csak pár méter választott el a céltól. Már éreztem magamban, ahogy megszabadulok béklyóimtól. Kezdett belém visszatérni az életkedv és olyan közel volt, hogy már el is könyveltem magamban, hogy ezt sikerrel végig vittem.
Ekkor megláttam velem szemben, az út túloldalán a szürke kombit.
És elfogott az ismerős érzés.
Félek.
Ahogy elhagytam a kereszteződést, már tudtam, hogy Greg utánam fog indulni.
Meglátott.
Éreztem, hogy ez most nagyon felbosszantotta és biztos voltam benne, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni.
Tövig nyomott gázzal száguldottam végig a főúton, imádkozva, hogy senki ne legyen előttem. Abban a pillanatban még az is jobb kilátásnak tűnt, ha önként fának csapódom. Nem akartam újra betenni abba a házba a lábam.
Greg hatalmas porfelhővel jelent meg a visszapillantóban. Méteres távolságból is láttam rajta, hogy most is fekete a szeme. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, fejben már fekete zsákot rendel és hipót.
A kétsávos úton, kerülgetve a többi autóst üldözőbe vett. Próbáltam nem őrá figyelni, csak arra, hogy odaérjek úticélomhoz.
Szegény Rubynak időm sem volt szólni, hogy számítson rám.
Normál tempóban körülbelül húsz perc lett volna az út Ruby házáig. Ez a mutatvány tizenkettő alatt sikerült.
Ruby háza előtt kipattantam a kocsiból, de visszahajoltam és megnyomtam a dudát. Reménykedtem, hogy a barátnőm kijön és számíthatok a segítségére.
Szerencsére így tett.
Kirohant és ahogy rám nézett, egyből látta, hogy baj van.
Greg ekkor érkezett meg. Csikorgó kerekekkel állt meg, a kocsit le sem állította, úgy rúgta ki az ajtót, hogy az visszacsapódott a lendülettől.
- MI A FENÉT CSINÁLSZ? AZONNAL ÜLJ VISSZA A KOCSIBA ÉS INDULJ HAZA! – szokásához híven a köszönést mellőzve kiabálva jött közelebb
- Menj el! Most! Faye itt marad éjszakára – mondta Ruby, aki olyan ideges volt, hogy hangja remegett.
Ámulva néztem milyen bátor. Sosem láttam még őt ennyire erősnek. Bármennyire is tartott Greg haragjától, tudta, hogy itt a ház előtt nem merne fényes nappal bármit tenni a kiabáláson kívül.
- Faye, gyere szépen ide. Majd én hazaviszlek. Ne vezess ilyen állapotban
- Nem megy sehová. Itt marad – hangjában mintha egyre több lenne az önbizalom
Gregen látszott, hogy nehezen tudja magát visszafogni.
Összes elfojtott indulata az arcára volt írva, ennek ellenére mégis visszafordult és beszállt a kocsijába.
Ruby kézen fogott és becibált.
