- Ne húzd az időt, elkésünk
Connor a konyhában keresett még valamit, miközben én már a bejárati ajtó mellett állva vártam rá.
- Ma én vezetek, és ne keresd a kulcsaidat. Már nálam vannak
Kávé illata töltötte meg a konyhát. Reggel 7 óra múlt, és ha ki szeretnénk kerülni a dugót még most kell elindulnunk. Connor kedves mosollyal az arcán lépett ki a küszöbön. Mindig hálás volt azért, ha helyette is gondoltam az apróságokra, amiket ő hajlamos volt elfelejteni.
Csókot nyom az arcomra, miközben elhalad mellettem. Kedvelem, amikor ilyen vidám.
Esténként mindkettőnknek megvolt a saját rutinja. Én olvastam, Connor a kanapén ülve dolgozott a laptopján vagy az is lehet, hogy épp utána nézett valaminek. Néha megkérdezte, mit olvasok, én pedig mindig elmondtam neki, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy úgysem fogja megjegyezni a történetet. Ettől függetlenül másnap újra megkérdezte.
Csendben ültünk a nappaliban, ő pedig, anélkül, hogy kérnem kellett volna, hozott nekem egy csésze teát. Apróság, mégis hálás voltam érte. Finomabb teát készített nekem, mint én magamnak. Hiába kértem meg rá, mindig eggyel több kanál mézet tett bele, de sosem lehetett ezért haragudni őrá.
Nem sokkal később, az addigi csendet megzavarta Connor egyre erősödő szuszogása.
Felnéztem a könyvből és akkor láttam, hogy a kanapén alszik.
Sokszor néztem őt így.
Nesztelenül odalopakodtam hozzá. Lehajtottam a laptopját és betakartam egy pokróccal. Óvatos csókot nyomtam homlokára, mire mocorogni kezdett, de nem ébredt fel.
A napok nagy része valahogy így telt. Semmi emlékezetes nem történt, mégis ezekből az apró pillanatokból állt össze az az időszak.
Nem volt ez mindig így. Volt idő, amikor a csend nem a nyugalmat jelentette számomra, és az otthon sem feltétlenül azt a helyet jelentette, ahová jó volt hazatérni. Akkoriban egészen másképp gondoltam arra, milyen lehet egy kapcsolatban biztonságban lenni.
Talán az ember tényleg megtanul együtt élni mindennel. A jó dolgokkal és a rosszakkal is.
Connor mellett megtapasztalhattam, hogy az élet lehet békés.
Megtanultam, milyen érzés nem félni.
Félek, hogy újra nagyra nőnek a szörnyeim.
Félek, hogy újra győznek.
Kijutnak, rombolnak és tönkretesznek mindent. Mielőtt veled találkoztam volna, ők túlságosan is nagyra tudtak nőni. Túl nagy teret hagytam nekik az életemben.
Mindig velem voltak, sőt. Csak ők voltak nekem.
Nehezen zártam be őket, de ahogy te egyre erősebbé tettél és őket egyre inkább elhanyagoltam már azt hittem, hogy nem is léteznek.
Elfeledkeztem róluk. Eközben ők nem tűntek el. Inkább csak vártak. Megvárták a megfelelő pillanatot, hogy előjöhessenek. És most, hogy a lelkemet körül ölelő falak meginogtak egyből a kapukhoz rohantak.
Ádáz kis dögök. Mindig találnak kiutat. Az elmúlt pár napban sokszor sikerült sírásra bírniuk. Kínoznak. Már el is felejtettem milyen az. Olyan rég voltam boldogtalan, hogy szinte egy új élményként élem meg. Úgy érzem semmi sincs rendben. Káosz van bennem és nincs menedék.
Pedig itt vagy.
