Ma fátyol lepte meg a várost. Mintha
csak bensőm lenyomata lenne e borús
idő, s az ősz, mint csalafinta
látogató kódorog az utakon, koszorús
költőként ünnepeltetve magát.
Tetszhalottá vált a kikelet.
Csendes eső dong a templom tornyán.
Vízcseppek karmolnak sebeket
e réveteg pillanatokon, s lomhán
vánszorog a szellővel sok ázott
virág illata. Átfázott
a föld is, nyögve tűri mégis
nyirkos aszfaltcsuhájának súlyát,
s míg szürke köntösbe bújik a világ,
lelkem fáradt szemei előtt
táncra kelnek a Razglednicák.
