Húsz év telt el azóta, hogy János utoljára látta a völgyet, de a táj semmit sem változott. Ugyanaz a nehéz, nyirkos levegő ülte meg a fák koronáját, és az autó fényszórói tehetetlenül vesztek el a dűlőutat elnyelő, sűrű tejködben. A motor monoton durrogása volt az egyetlen emberi zaj a néma pusztaságban.
Aztán a kanyar után feltűnt a sziluett.
János akaratlanul is rálépett a fékre. A kerekek megcsúsztak a nedves murván, a kocsi fényszóróinak éles pászmája pedig pont a kőkeresztre vetült. Ott állt, mozdulatlanul, mint egy fekete, figyelmeztető ujj, amely a sötét égboltra mutat.
János leállította a motort. A csend azonnal rászakadt az utastérre, sűrűn és fojtogatóan. A szélvédőn lassan, nehézkesen csorogtak le a páracseppek, torzítva a kinti világot.
Húsz éve menekült el innen. Húsz éve próbálta elhitetni magával, hogy a városi beton, a neonfények és a mindennapi sietség zaja eltemetheti az emlékeket. De most, ahogy a sötétben a kereszt felé nézett, rájött, hogy a távolság csak illúzió volt. A kő nem felejtett, és a föld sem fogadta be a titkot, amit alá temettek.
Kiszállt az autóból. A fagyos levegő azonnal átjárta a kabátját, a nedves föld és a korhadó avar szaga megülte a tüdejét. Lassan, bizonytalan léptekkel indult meg a kereszt felé. A talpa alatt megreccsenő gallyak hangja természetellenesen hangosnak tűnt a fojtott némaságban.
Megállt a talpazat előtt. Felemelte a kezét, és az ujjait óvatosan a repedezett, mohás gránitra helyezte. A kő jéghideg volt, de ahogy hozzáért, egy nagyon halk, mély vibrálás futott végig a tenyerén. Mintha egy fojtott, nehéz szívverés lüktetett volna a kőtömb mélyén.
– Hát mégis visszatértél – suttogta egy hang közvetlenül a háta mögött, a ködből.
