Dominik
A csütörtök mindig is a kedvenc napjaim közé tartozott, de ma valahogy a szokásosnál is többször pillantottam az órára. Emma hamarosan megérkezett a második személyi edzésére. A terem lassan megtelt a délutáni csúcsforgalom zajával. Futópadok tompa zúgása, súlytárcsák fémes csattanása, halk káromkodások, kifújt levegők, a gumipadló és a fertőtlenítő ismerős szaga. Másoknak ez talán túl sok lett volna. Nekem pont elég.
Itt minden egyszerű volt. Ha rosszul fogsz meg egy súlyt, fáj. Ha jól dolgozol vele, fejlődsz. A tested nem hazudik, nem játszmázik, nem fordítja ellened a saját szavaidat. Csak visszaadja azt, amit beleteszel. Ezért szerettem ezt a munkát. És ezért tartottam magam a szabályaimhoz. Vendég az vendég. Edzés az edzés. Én adom a keretet, ők hozzák az elszántságot. Nem barátkozom, nem mentek meg senkit, és főleg nem engedem, hogy bárki átlépjen azon a határon, amit évek alatt húztam magam köré.
Egyszer már elhittem, hogy ezek a határok csak formaságok. Laura óta tudtam, hogy nem azok. A gondolat olyan gyorsan villant át rajtam, hogy szinte azonnal félre is söpörtem. Régi történet volt. Lezárt. Legalábbis szerettem így gondolni rá.
A tabletem kijelzőjére néztem, és megnyitottam Emma profilját. Három napja dolgoztunk együtt, de már most több figyelmet szántam rá, mint amennyit bármelyik új vendégem indokolt volna.
Az elmúlt napokban meglepően jól teljesített. Nem fotózott üres salátaleveleket, mint a legtöbben, akik az első nap után megijedenek a koplalástól. Emma láthatóan igyekezett megérteni a makrókat és a tápanyagbevitel fontosságát. Látszott az étkezésén, hogy átolvasta a dokumentumokat, amiket az első este átküldtem neki. Nem volt minden tányér tökéletes, de jó úton haladt ahhoz, hogy megfelelően étkezzen. És ami még fontosabb: a lépéscéljait mindennap sikeresen teljesítette. Kedden, amikor elküldte a screenshotot a tízezer lépésről, szinte láttam magam előtt, ahogy a kanapéján elterülve, az életéért küzdve nyomja meg a küldés gombot.
Bírtam a stílusát. Nem rinyált, csak tette, amit kell. Amikor hétfő este megírta, hogy a lábai szerint már nem él, elmosolyodtam. Ritka az olyan kezdő vendég, akinek van önkritikája és humora is a kezdeti sokk után. Azon kaptam magam a héten, hogy a többi kliensem unalmas és ismétlődő panaszai közepette kifejezetten várom az ő esti üzeneteit. És ez volt a gond.
A recepció felé néztem, és pontosan öt perccel négy előtt megpillantottam őt. Ugyanaz a sötétzöld edzőnadrág volt rajta, de a mozgásán azonnal észrevettem a változást. Kicsit mereven, óvatosan lépkedett. A combjai és a vádlijai láthatóan még mindig tartogatták a hétfői guggolások és kitörések emlékét. Na meg a napi tízezer lépés is rátett egy lapáttal az izomlázára.
Amikor meglátott, az arca egy pillanatra megfeszült, az a tipikus „miért vagyok itt megint” kifejezés ült rajta. De aztán vett egy mély levegőt, és határozottnak tűnő lépésekkel elindult felém.
– Szia, Dominik – köszönt, és megpróbált úgy tenni, mintha az a néhány lépcsőfok, amin le kellett jönnie, nem fájt volna szörnyen neki.
– Szia, Emma – bólintottam, és rásandítottam a lábaira. – Látom, a nyugdíjas pingvinjárás még megvan.
Elkerekedtek a szemei, a vállai kissé megemelkedtek, az arca azonnal lángba borult.
– Honnan tudod, hogy…? – kezdte, de aztán gyorsan elharapta a szót.
A tekintetén átsuhant valami furcsa érzelem, amit nem tudtam hová tenni. Nyilván nem sejtette, hogy egy tapasztalt edző messziről kiszúrja az izomlázas test minden rezdülését. Pláne, ha az illetőt a kelleténél alaposabban megfigyeli.
– Tapasztalat – mondtam szárazon, de a hangom talán egy fokkal lágyabb volt, mint legutóbb. – De értékelem a jelentéseidet. A lépések megvoltak, a kajafotók is rendben. Külön pont jár azért, hogy nem próbáltál meg hazudni a szerdai tízórai kekszről.
– Úgyis észrevetted volna a kalóriatáblázatban – morogta, és a kulacsát szorongatta.
Hétfőn is pontosan ezt tette. Még mindig védőpajzsként használta a tárgyakat maga előtt, mintha el akarna rejtőzni. Még néhány alkalom, és elérjük azt a szintet, amikor magabiztosan fog közlekedni a többi edzeni járó között. Tudtam, hogy jó úton jár, mert a szemei ezúttal nem a padlót pásztázták, hanem engem néztek. Kíváncsian, hosszan, mintha a morcos ábrázatom mögé akarna látni.
– Ez igaz – reflektáltam az előző válaszára. – Na gyere, ma felsőtestre és törzsizomra dolgozunk, úgyhogy a lábaid kapnak egy kis pihenőt. Irány a bemelegítés.
Ahogy a vállkörzéseket és a dinamikus nyújtásokat végezte, csendben figyeltem őt a tükörből. Ma nem volt rajta az a bénító bizonytalanság, mint az első órán. Kezdett ráérezni a tempóra, a légzésére is odafigyelt. Volt benne némi bizonytalanság, de az nem az edzésnek, hanem inkább a környezetnek szólt. Amikor két izompólós srác a terem másik végében a földre ejtette a súlyokat, Emma összerezzent. De hamar helyretette magát, és szünet nélkül folytatta a munkát. Azt is észrevettem, hogy amikor azt hitte, nem figyelek, engem bámult a tükörben, ahogy a súlyzókat pakolom a helyükre.
A csigás lehúzásnál feltűnt, hogy a vállát túl magasan tartja. Nem a hátával dolgozott, hanem görcsösen próbálta erőből megoldani a mozdulatot.
– Állj meg egy pillanatra – mondtam, és mögé léptem.
Emma engedelmesen elengedte a rudat, de a tükörben láttam, ahogy megfeszül. Nem félelemből. Inkább attól a zavartól, amit az okoz, ha valaki túl közel kerül hozzá.
Ezt ismertem. A legtöbb kezdő nemcsak a súlyokkal küzdött, hanem azzal is, hogy hirtelen minden mozdulata láthatóvá vált. Emma pedig amúgy is úgy tartotta maga előtt a bizonytalanságát, mintha pajzs lenne.
– Engedd le a válladat – mondtam nyugodtan. – Ne a nyakaddal húzd. Itt kell érezned.
Két ujjal finoman megérintettem a lapockái közötti területet. Csak annyira, amennyire szükséges volt. Mégis, ahogy a teste egy pillanatra megmerevedett, bennem is elakadt valami.
A tükörben találkozott a tekintetünk. Nem nézett félre azonnal. Ez volt a baj. A barna szemeiben ott volt a fáradtság, a zavar, és valami más is, amit nem lett volna szabad keresnem benne. Egy másodperccel tovább tartottam rajta a tekintetem, mint kellett volna. A testem reagált rá. Persze, hogy reagált. Emberből voltam. De ő a vendégem volt. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy visszataláljak a helyemre.
– Így jó – mondtam, és hátrébb léptem. – Fújd ki a levegőt, amikor húzod. Még nyolc ismétlés.
Emma bólintott, és összeszorított foggal folytatta a gyakorlatot. Láttam rajta, hogy bizonyítani akar. Nem tudtam eldönteni, magának-e vagy nekem, de azt igen, hogy nem szabad hagynom, hogy ez a különbség számítson.
Az edzés végén, amikor a planket csináltuk, a harmincadik másodpercnél már az egész teste remegett. Az izzadságcseppek az orra hegyéről a matracra potyogtak.
– Elég, lazíts – mondtam, amikor letelt az idő.
Emma azonnal elterült, mint akit lelőttek. Egy darabig csak zihált, aztán lassan feltolta magát ülésbe, és rázni kezdte a karjait.
– Te egy szadista vagy, Dominik – jegyezte meg, de a hangjában nem volt harag. Inkább valami incselkedő közvetlenség, amit eddig nem mert megmutatni.
– A munkával jár – feleltem, és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a földről.
Belém kapaszkodott. A bőre meleg volt, a szorítása pedig meglepően határozott. Ahogy felhúztam, egy pillanatra közelebb került hozzám, mint indokolt lett volna. Megcsapta az orromat a tusfürdőjének illata, ami keveredett némi izzadsággal, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Sőt, kifejezetten jó illata volt. Nem engedte el azonnal a kezemet, miután felállt. Egy másodpercig csak álltunk egymással szemben, a kezeink összeértek, és ő felnézett rám. Az az ingatag fal, amit hétfőn maga köré épített, mostanra teljesen leomlott.
– Szombat reggel nyolckor várlak – mondtam, és hátráltam egy lépést. A tabletemre néztem, hogy leplezzem a hirtelen jött zavaromat. – Akkor mérünk először centiket és súlyt. Addig is tartsd a keretet.
Bólintott, és az öltözők felé vette az irányt. Pár lépés választotta el tőlem, amikor utána szóltam.
– Emma – a hangomra megtorpant, és visszafordult. – Jó munkát végeztél ma. Csak így tovább.
Nem válaszolt semmit, de az arca hirtelen felragyogott, és egy olyan őszinte, fáradt, mégis gyönyörű mosolyt villantott rám, amitől a teremben lévő összes többi ember azonnal elhalványult. Bólintott, majd megfordult, és könnyed léptekkel besétált az öltözőbe.
Ott álltam a gépek között, a tabletet szorítva, és csak néztem a csukott ajtót. Tíz éve csináltam ezt, de eddig még sosem fordult elő velem, hogy kibillentem volna az edzői szerepemből. Most mégis azt éreztem, hogy alig bírom kivárni a szombat reggelt. És a legkevésbé sem azért, mert annyira dolgozni szerettem volna. Látni akartam őt, és nem a centik vagy a súlycsökkenés miatt.
