Dominik
Tíz éve dolgozom személyi edzőként, és ha valaki megkérdezi, szeretem-e, azt mondom, igen. Ha nem kérdezik, akkor is. Ez az egyetlen dolog, amit igazán szeretek csinálni.
A vendégeimről nagyon rövid idő alatt kiderül minden. Általában három kategória van. Az első: akik mindig, mindent jobban tudnak. Elmondják, hogyan is kellene végeznem a munkámat, az internetről vett ostoba tippekkel és trükkökkel jönnek, kioktatnak a helyes technikákról, mintha mindent rosszul tanultam volna. A második kategóriában azok szerepelnek, akik két hét után egyszerűen eltűnnek. Nem jönnek többet, és a kifizetett bérlet úgy porosodik a rendszerben, mint egy elfelejtett álom. A harmadik csoportba pedig azok tartoznak, akik tényleg megcsinálják. Belőlük van a legkevesebb, de miattuk jövök be minden reggel. Nincs is jobb érzés, mint amikor valakinek segíthetek elérni a célját, és végigkövethetem a fejlődését.
Ma kaptam egy új ügyfelet, Emmát. Az előzetes kérdőív szerint, amit kitöltött, kezdő volt. Ülőmunkát végez, és egyáltalán nem sportol semmit. Amikor megláttam, látszott az arcán, hogy már megbánta, hogy idejött. Bizonytalan és elveszett volt. Gyorsan odamentem hozzá, mielőtt leléphetett volna. Röviden bemutatkoztam, és meg is kezdtem az erőnléti felmérését. Emma abba a típusba tartozott, akit határozottan kell vezetni. Ha hagytam volna tovább bámészkodni, az ő neve is hamar kikopott volna a rendszerből.
Amikor fellépett a futópadra, egyből a korlát után kapott. A legtöbb kezdő ugyanezt teszi. Figyeltem a mozgását, a sarkait olyan erősen csapta a szalaghoz, hogy szinte fájt nézni. A vállait pedig olyan feszesen tartotta, hogy attól még én is befeszültem.
– Engedd el a korlátot – mondtam. – Sétálj természetesen, különben nem a teljes súlyodat mozgatod.
Nem szólt semmit, csak csinálta, amit mondtam. Ahogy a tükörben vizslatta magát, láttam rajta az elkeseredettséget, hogy nem érti, mégis mit keres itt. Mintha már előre eldöntötte volna, hogy úgysem fog menni. A feladataim közé tartozott az is, hogy ezeket a gondolatokat kitöröljük a fejéből.
A kardió láthatólag nem volt a barátja, de a súlyzós edzések jól mentek neki. Nem voltak rossz berögződései, így könnyű lesz vele dolgozni. Az edzés végére a bizonytalanság eltűnt a szeméből, a helyét fáradtság vette át.
– Jól van, mára ennyi volt, holnap folytatjuk. De van pár szabály, amit be kell tartanod.
– Milyen szabályok? – nézett rám kétkedve.
– A munka kilencven százaléka termen kívül dől el. Ma este kapsz majd tőlem egy üzenetet néhány étkezési útmutatóval. A feladatod az lesz, hogy minden ételt lefotózod és elküldödnekem. Napi tízezer lépést kell teljesítened, ha nincs meg, azt is elküldöd. Nincsenek kifogások, mindenről tájékoztatsz. Rendben?
Az emberek többsége ezen a ponton kezd alkudozni. Kevesebb lépésszám, legyen csalónap az étkezésben és hasonlók. Emma csak bólintott, ami kicsit meglepett. Elindult az öltöző felé, nem nézett vissza, csak a gondolataiba mélyedve haladt előre. A vállai mintha kicsit lazábbak lennének most, mint korábban.
Felfrissítettem a profilját az előző felmérés eredményeivel, hogy később összeállíthassak neki egy megfelelő edzéstervet. A méretei, a magassága és a kora alapján jól meg lehet becsülni, hogy mennyi a napi kalóriaigénye ahhoz, hogy beinduljon a fogyása.
Volt egy olyan érzésem, hogy még mindig ingadozik az elhatározása. Valamiért abszolút nem illett a terem csillogó, márkás világába, de talán pont ezért időztem el a vonásain egy pillanatnál tovább, mint kellett volna.
Kíváncsi voltam, mennyire gondolja komolyan. Az első hetekben dől el minden. Az az egy biztos, hogy mindent megfogok tenni a fejlődése érdekében. Nagyon reméltem, hogy ki fog tartani, és a végére együtt elérjük a célt, amit kitűzött maga elé.
