Emma
Amikor huszonnégy évesen az ember önként fizet azért, hogy idegenek megkínozzák, ott valószínűleg már komoly döntések állnak a háttérben. Én legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magam, miközben az öltöző tükrébe bámultam. A sötétzöld edzőnadrág ráfeszült a vádlijaimra. Amikor három hónapja egy hirtelen motivációs hullám közepette megvettem, nem is sejtettem, hogy a felvétele lesz életem egyik legnehezebb csatája. Akkor nagyon jó ötletnek tűnt. Most kevésbé.
Nagy levegőt vettem, végül sikerült felhúznom, aztán kelletlenül újra a tükörbe néztem. Sosem tartoztam a vékony lányok közé. Az edzőnadrág kiemelte a széles csípőm és a hatalmas fenekem. A sportmelltartó alatt kibuggyantak a hurkáim, amitől elkapott az undor. Egész életemben próbáltam valahogy békét kötni a testemmel, de ez a békekötés rendre ugyanúgy végződött: jött egy rosszul sikerült fénykép vagy egy próbafülke, ahol a fény is ellened dolgozik, és kezdhetted elölről az egészet.
Nem is igazán a kilókról szólt az egész. Sokkal inkább arról az érzésről, hogy valami velem nincs rendben. Hogy bárhová kerülök, valahogy sosem illek oda igazán. Mintha mások ösztönösen tudnák, hogyan kellene élni, én meg csak próbálnám kitalálni, miközben folyton lemaradok egy lépéssel.
Úgy érzem, valahogy megrekedtem. A munkám lehetne egy álom is, hiszen egy reklámügynökségnél dolgozom grafikusként. Szuper jól hangzik, de a valóság az volt, hogy napi nyolc-tíz órákat ültem a monitor előtt, és mire este hazaértem, már nem volt energiám semmihez sem.
A múlt héten lihegve értem fel a harmadik emeletre, mert elromlott a lift. A szomorú az egészben, hogy egyáltalán nem siettem, kényelmes tempóban léptem egyik fokról a másikra, mégis kikészültem. Három emelettől. Akkor telt be végleg a pohár. Nem akartam fitneszmodell lenni, csak azt akartam, hogy végre ne legyek fogoly a saját testemben. Ez nem tűnt akkora kérésnek.
Ezért voltam most itt. Ha egészséges akartam lenni, akkor több mozgásra volt szükségem, és egy edzőterem jó ötletnek tűnt. Amikor kiléptem az öltözőből, már nem is tetszett annyira ez az ötlet. Ahogy körbenéztem, azt láttam, hogy mindenki magabiztos. Könnyed mozdulatokkal hajtják a gépeket, mintha nem is lenne megterhelő nekik. A tökéletes testek látványa egy kissé elbizonytalanított. A vizespalackomat szorongatva eljátszottam a gondolattal, hogy szépen feltűnésmentesen kisétálok.
Már majdnem meg is tettem.
– Szia! Te vagy Emma, ugye? – jött a hang közvetlenül mögülem.
Ahogy megfordultam, egy magas, széles vállú pasi nézett vissza rám. Nem mosolygott, de nem is tűnt ellenségesnek. Lemertem volna fogadni, hogy nem egy szószátyár típus. A kezében tartott tableten ott volt a nevem, így arra következtettem, hogy ő lesz a személyi edzőm.
A tekintetem végigszaladt rajta: tökéletesre nyírt rövid sötét haj, borosta és dagadó izmok. A fekete póló ráfeszült a hasára, szinte látni véltem a kockáit. Hát persze, hogy egy ilyen embert kapok. Véletlenül sem érzem magam egy két lábon járó katasztrófának. Mégis mi a szart keresek én itt?
A fickó várakozóan nézett rám, így végül megszólaltam:
– Igen, Emma vagyok.
– Dominik – bólintott.
Vártam, hogy mond még valamit. De se egy bevezető, se egy kósza mosoly. Egyszerűen hátat fordított, és elindult a gépek felé. Pár másodpercnyi tétovázás után követtem őt. Nem tudtam, hogy a rám váró edzés vagy Dominik személyisége lesz ma a nagyobb kihívás.
Babrált valamit az egyik futópaddal, majd intett, hogy lépjek fel rá.
– Először megnézzük, milyen formában vagy jelenleg – közölte egyszerűen.
Bólintottam, és felléptem a gépre. Először kényelmes tempóban sétáltam néhány percig, majd úgy ötpercenként állított a fokozaton. Nem tudom, mennyi ideig kínzott ezzel, de többször is megfordult a fejemben, hogy leugrok a futópadról és itt hagyom a francban. Csorgott rajtam az izzadság, kapkodtam a levegőt, és semmi mást nem akartam jobban, mint egy jól megpakolt sajtos pizzát. De tudtam, ha most abbahagyom, soha nem leszek képes a változásra. És nekem szükségem volt a változásra. Tartoztam ennyivel magamnak.
Futás után hagyott némi pihenőidőt, ami abból állt, hogy visszavette a tempót sétára, aztán a súlyzók felé terelgetett. A vizespalackom pikk-pakk kiürült, szerencsére azt megengedte, hogy feltöltsem. Talán mégsem olyan mogorva, mint amilyennek kinéz.
A súlyzós edzés meglepően jobban ment, mint a futás, sőt,talán egy kicsit még élveztem is, viszont amikor azokat a hülye kitöréseket kellett csinálni, meglehet, hogy magamban az összes felmenőjét elátkoztam.
Mire végeztünk, teljesen készen voltam. Az öltözőben voltam olyan idióta, hogy megálltam a tükör előtt. Na nem azért, mert ennyitől máris változást vártam. Dehogy. Valószínűleg legbelül mazochista vagyok, mert egy csöpp elégedettséget éreztem, amikor szembenéztem a zilált külsőmmel. A gondosan elkészített kontyom most kócosan,kissé szétbomolva ült a fejem tetején. Barna tincsek tapadtak az izzadt tarkómra, a melleim közötti részen látványos folt terült el, ami egy kissé undorító volt, de cseppet sem bántam. Megtettem az első lépéseket egy egészségesebb élet felé. Már csak tartanom kellett ezt az irányt.
