Némán kiáltok

Érdemes-e még írni? Érdemes-e az emberekhez szólni egy olyan világban, ahol a költészet és a
művészet eszközei kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy a legvérengzőbb háborúkat, a digitális térben
hódító újbarbárságot, az általánossá váló emberi közönyt, a szélsőséges individualizmust, a mértéktelen
fogyasztás és a gátlástalan cinizmus kultuszát visszaszorítsuk? Hasonló kérdéseket pályám kezdetén is
feltettem, azóta viszont, kilépve a farkasok és oroszlánok közé immár saját bőrömön is tapasztaltam e
küzdelem ,,donkisotti” természetét.
A Némán kiáltok cím nem pusztán szójáték, amely József Attila Nem én kiáltok című költeményét idézi
meg, hanem egyúttal egy feszültségekkel teli oximoron is, amely megalapozza a kötet alapvető
hangulatát; azt a klausztrofób állapotot, amelyről egy víz alatt kiáltozó fuldokló, egy földalatti kazamatába
zárt, élve eltemetett-elfeledett rab, vagy egy betapasztott, bevarrt szájú ókori mártír juthat az eszünkbe.
Azokkal a rokonlelkekkel, akikkel együtt szenvedünk ebben a hatalmas, közös cellában, egymás hangját
meghallva talán mégis elviselhetőbbé tehetjük a rabságot.