Elhallgatott szólam

Sokszor elhangzik, hogy a boldog szerelmeknek nincs történetük, és ez a már-már közhellyé lett kijelentés a kötetben szereplő történetekre is sok szempontból igaz. Ha megvizsgáljuk az emberiség kultúrtörténetét, akkor ez nem is feltétlenül meglepetés: az ókori eposzok és drámák hemzsegnek a tragédiától, a bosszútól és a gyásztól, de Dante Isteni színjátékának sem véletlenül a Pokol vált a legnépszerűbb és legszínesebbnek tartott egységévé a Purgatórium vagy a Paradicsom helyett.
Még ha a Távol-Kelet felé tekintünk, akkor is láthatjuk, hogy az olyan harmóniára és békére törekvő vallások esetében is, mint amilyen a buddhizmus, démonokkal és hátborzongató lényekkel teli szférák rettentik vissza az embert a hamis úttól és terelik őt a megvilágosodás felé. Napjainkban pedig hasonló okokból vált a horror, a telenovella vagy a krimi is népszerű műfajjá: a fenyegetésekkel és félelmek teli légkör ugyanis egy olyan ingatag világot teremt meg, ahol minden olyan értéknek súlya van az életben, amelyet egy idilli közegben, a kellő kontraszt nélkül az ember képtelen lenne észrevenni.
Esztétikai szempontból ezt még fontos kiegészíteni azzal is, hogy a fájdalomnak és a kínnak – amelyek egy boldogtalan szerelem elkerülhetetlen velejárói – ezer és ezer arca van, ami egyúttal az emberi lét sérülékenységére és mindennapi csapdáira is utal. Ezzel szemben a boldogságot azért lehet kihívás hűen megfesteni, mert az természeténél fogva monolit, és ha máshogy is éli meg azt minden egyes ember, van benne valami mélyről fakadóan ismerős és közös, ami miatt sokkal nehezebb lehet azt egyénivé és eredetivé varázsolni azt a művész számára.
Ez az, ami miatt az impulzusokra kiéhezett befogadó a boldog és beteljesedett szerelmet sokszor unalmasnak vagy ötlettelennek érzi, miközben a dinamikus és küzdelmes szerelmi történeteknél még a hősök bukásában is kéjes örömet fedez fel. Ez azonban korántsem tudható be valamiféle ösztönös emberi rosszindulatnak vagy devianciának. A katarzisnak ugyanis óhatatlanul a része az, hogy az olvasó részvéttel fordul a tragikus hős felé, és az utolsó pillanatig bízik benne, hogy erőfeszítései végül nem lesznek hiábavalóak. Ugyanakkor a lelke mélyén mindannyiunk érzi, hogy vonatszerelvényként halad a főhős egyenes vágányon a végső kudarc felé, és hogyha valóban megtörténne végül a csoda, akkor kissé nyakatekert módon éppen az okozna csalódást az olvasónak.
Hiszen az izgalmat, a kihívást, a bizonytalanságot, a fordulatos cselekményt, egy valódi szerelem fűszerét nem csak önmagában a mámorító vágyakozás idézi elő. Legalább ugyanennyire szükséges ehhez a féktelen, sokszor az önemésztésig fajuló szenvedély, a beteljesületlenség vagy annak a veszélye, valamint a visszautasítás, amely a plátói érzelmek és testi epekedés közötti tébolyító feszültségként is értelmezhető.
A pótolhatatlan veszteség a tragikus szerelmi históriákban éppen a szenvedély kettős természetéből fakad: az imádott lény iránt olyan erős kötődés alakul ki a szerelem alanyában, amely potenciálisan magában rejti az üdvösséget és a kárhozatot, a mennyet és a poklot annak függvényében, hogy a másik, jellemzően magasabb létsíkra emelt fél táplál-e valamiféle érzelmeket vagy sem.
A könyv néhány írásásból azonban az is kiderül, hogy még ez sem feltétlenül garancia rá, hogy elkerülhető a tragikum, mert a viszonzott szerelmek esetében is elsodorhatják a beteljesülést a szigorú és megváltoztathatatlan körülmények, amelyekkel a kötet hősei sokszor tehetetlenül sodródnak. Az említett belső szenvedély pedig minden esetben egy intenzív szeretetéhséget, ugyanakkor egy meg nem élt, ki nem élt szeretetnyújtást is jelent, amelyet a szerelmes fél mindenáron szeretne kivetíteni érzelmei tárgyára – viszont amikor ez nem sikerül, a lefojtott szeretet súlya alatt a lélek csaknem összeroskad, s ettől a kifejezetlen, megéletlen, belülről feszítő szeretet elfertőződik és színtiszta méreggé válik.
Ez a méreg aztán igen hamar az elviselhetetlenségig üldözi a kötet hőseit szinte kivétel nélkül, akik az önpusztítás és a kétségbeesett felejtés legkülönbözőbb formáiba menekülnek, mint amilyenek az önismétlő, önmarcangoló gondolatok, a rögeszmék, a hallucinációk, a dohányzás vagy az alkoholizmus. Még ha ezek a művészi hajlamokkal megáldott ifjú, idealista férfikarakterek találnak is rá módot, hogy valamiféle álomvilágot teremtsenek, és ott próbálják meg kiengedi magukból megszállottságba hajló vágyaikat, a külső szemlélő akkor is hamar beláthatja ennek tragikomikumát és megdöbbentően groteszk voltát.
Hiszen ezek a Goethe Wertherjéhez hasonlóan szentimentális és egyúttal a byroni spleent is megtestesítő, melankolikus figurák már egy olyan modern, cinikus, felszínes és anyagias világban élnek, ahol őszinte érzelmeik elkerülhetetlenül halálra ítéltetnek. Hiába rokonszenvezik az empatikus olvasó ezekkel a fiatal alakokkal, saját tapasztalatainál fogva vélhetően tisztában van jellemhibáikkal és ábrándozásuk lehetetlen, élhetetlen természetével, ami miatt egyszerre szorít nekik és sajnálja őket – elítéli, egyszersmind felmenti őket cselekedeteik alól.
Sokszor kelthetik bennünk a kötet művei azt az érzetet, hogy a szereplők egyik vagy másik ponton téves döntéseket hoztak, de ha tételesen fel kellene sorolni ilyen pillanatokat, akkor nehéz lenne kiemelni és körülhatárolni őket. A történetek cselekménye ugyanis visszafordíthatatlanul, tengerhullámok módjára gyűrűzik a végkifejlet felé. Akármennyire is törekszenek rá a kötet érzékeny és túlbuzgó hősei, hogy aktívan alakítsák a sorsukat és meghódítsák a sóvárgott nőt, végső soron úgy tűnik, hogy csupán passzív elszenvedői a körülöttük lévő folyamatoknak.
Ahogyan a nappal az alkonyon keresztül éjszakába hajlik, ugyanúgy változnak ezeknek a fiatal, vágyakozó férfiaknak az érzelmi árnyalatai minden egyes jelenetben, a tér és az idő pedig annyira szubjektívvé válik körülöttük, hogy csak sejteni lehet, hogyan is épül fel a környezet, amelyben élnek; hogy milyen törvények uralják, és milyen emberek népesítik be azt. Ennek hiányában pedig nem lehet arról sem végső ítéletet hozni, mennyiben áldozatai ezek az alakok saját fantáziájuknak és szenvedélyüknek, illetve mennyiben a társadalmi közegnek vagy a választott nő szeszélyeinek.
Bizonyos esetekben megkérdőjelezhető, és inkább valamiféle érzelmi frusztrációra vezethető vissza a karakterek túláradó epekedése, máskor viszont valóban érződik a háttérben a sorsszerűség és a mulasztás élménye, amelyek miatt valamilyen formában mindig felmerül az a gyakori kérdés, amelyet minden ember feltesz magának élete bizonyos pillanataiban, ha tragédiákat él át: miért így kellett történnie? Volt-e más lehetőség, lehetett-e volna máshogy csinálni az egészet? Mennyiben felelős az ember az érzelmeiért? Mely esetekben érezzük azt, hogy inkább belelovalja csak magát a hős egy lehetetlen ábrándba, és a képzelete, vagy az elméje játszik vele, és mikor jön el az a pillanat, amikor tényleg őszinte vágyódásról van szó? Amikor nem csak pótlék gyanánt teremt magának az ember különféle hamis bálványokat?
A kötetben szereplő négy történet, vagy ha úgy tetszik, kisregény négy fiatal, útkereső férfiról szól, akik ugyanazt az archetípust képviselik: a kivételes érzékenység, széleskörű műveltség, a túlzásba vitt önelemzés, a szorongás, az élénk képzelőerő, az erőteljes küldetéstudat, a kirekesztettség és meg nem értettség mindannyiuk életét át meg átszövi. Éppen akkor, amikor nem számítanának rá, amikor nem is álmodoznának róla, akkor éri utol őket Ámor nyila. Ezért még ha pszichológusi szemmel nézve azt is feltételeznénk, hogy ezek a szerelmek mind csak valamiféle hiányt igyekeznek betölteni a főszereplők sivárnak tartott életében, akkor is szimpátiát kelthet az olvasóban, hogy nem tudatosan keresték ezek a fiatalemberek a végzetüket.
Így nem jelenthetjük ki azt sem, hogy rászolgáltak volna a büntetésre és a szenvedésre, vagy, hogy saját maguknak teremtették meg azokat a pokolbugyrokat, amelyekbe belezuhantak aztán, hanem sokszor, mintha egy isteni rendező lett volna a dolgok hátterében, ezek az életreszóló benyomások találták meg és tették teljesen kiszolgáltatottá őket. Egy fiktív prózai mű esetén természetesen könnyű azt kijelenteni, hogy ez a rendező nem más, mint maga az író, de ahogyan azt igyekeztem a történetek finom áramlásával is érzékeltetni, a való életben sem pusztán projekció és tündérmese a hasonló emberi kapcsolatok születése.
Esetlen kísérleteik miatt szánnivalóak, erényeik és céljaik miatt elismerendőek, bestiális vonásaik által pedig sokszor rémisztőek és a hétköznapi emberektől kifejezetten távol állnak ezek a karakterek, akiknek olykor beszélő neveik is jelzik a művek szándékolt szimbolikáját. Középiskolai és egyetemi diákévek, külföldi csereprogramok, varázslatos és babonákkal teli tájak, felejthetetlen utazások, csábító asszony- és lányalakok, intrikus pályatársak, mefisztói álbarátok, naiv törekvések, gyanútlan tervek és a jövőre vonatkozó bizonytalanságok tucatjai jelennek meg a kötetben szereplő négy történetben, amely egyúttal a tragikus szerelmek négy különböző útját és kimenetelét is bemutatja.
A négy út egyike sem a szabadulást, hanem inkább az arra való reménytelen kísérletet hordozza magában, de ahogy azt sejtetik is a történetek, az epikus tetőpont utáni megoldás sem igazán hozza el a hősök számára a lelki nyugalmat, a szenvedély pedig időben végtelenné és felfoghatatlanná sűrűsödik a maga teljességében. Azok a fiatal tizen- és huszonéves olvasók, akik hasonló ellentmondásokba keveredtek lángoló érzelmeik és a körülöttük lévő, gyakran képmutató és jéghideg jelenkor között, bizonyára át fogják tudni érezni az elbeszélésekben szereplő három magyar és egy olasz fiatalember sorsát.
Bízom benne, hogy a történetek egyúttal tanmeseként is szolgálnak majd, és segíthetnek nekik abban, hogy a maguk életében, ahol lehet, ne kövessenek el hasonló hibákat, és ahol a kezükbe vehetik az irányítást, ott képességeik szerint a művek hőseinél megfontoltabban cselekedjenek – mert ha fiatalon tévedhet is még az ember, a személyiségünk alapjait, lelkünk harci díszeit és sebhelyeit azok a találkozások fogják jelenteni, amelyeket ekkoriban szerzünk.

(Előszó)