Ma 2023. április 7-én úgy érzem ennél rosszabb helyen nem lehetnék. Este 22:13 van, egy rosszhírű motel parkolójában ülök a kocsimban. A lehúzott ablakon kilógatott kezemben újra cigaretta van és tudom, hogy nem kellene itt lennem. Az elmúlt évek felemésztették az önbecsülésemet. Régi önmagamnak már csak satnya árnyéka maradt, a bennem lobogó tűz pedig szinte teljesen kialudt. Hogy süllyedhettem idáig? Hogy tudtam elfogadni azt a mételyt, amit most az életemnek hívok? Közel vagyok a negyvenedik életévemhez és egyre inkább azt érzem, már nem akarom betölteni azt.
Beleszívok a cigarettámba, végigfut a torkom újra az az ismerős keserű íz. Legalább érzek valamit. Ahogy bámulok magam elé, meghallom, hogy egy autó közeledik a motel bejáratához.
Fülelek, de nem fordítom a fejem a hang irányába. Egy kocsi ajtaja becsapódik és egy lány magas sarkújának kopogása közben hallok egy-két hangosabb szóváltás.
Neked sem úgy jött össze az este, ahogy elképzelted, szivi? Átérzem.
Legalább tudom, hogy nem az jött, akire én vártam.
Vagy inkább elmenjek?
Csak magamat csapom be újra és újra… Futhatnék, ahogy csak tudok és majd kilyukadok valahol. Talán ezt kellene tennem. Ha végre egyszer hallgatnék a józan eszemre, valószínűleg megtenném, de ma nem az a nap van. Ismét hallom, ahogy egy kocsi lassít. Szép lassan bekanyarodik, majd a motel mögött keres magának helyet. Messze a kíváncsi szemektől. Nem feltűnő autó, egyszerű szürke kombi, ami bárkié lehetne, de nem akárkié. Megérkeztél. Ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom, pedig már annyi év eltelt az első találkozásunk óta. Megszokhattam volna, hogy nagy hatással vagy rám, hiszen, ami kettőnk között van az nem valami hétköznapi, romantikus sorozat. Leginkább egy tornádóhoz hasonlítanám, ami mindent felemészt a környezetében. Pusztít, rombol, öl. Kár, hogy ezt hozzuk ki egymásból. Kár, hogy a legrosszabb tulajdonságokat erősítjük fel egymásban.
Ahogy egyre nő a feszültség bennem, érzem, hogy egyre közelebb érsz hozzám. Tudom, hogy már csak pár méter és itt vagy.
- Melyik a miénk? A 12-es?
Ridegen, érzelmek nélkül kérdi.
- A 6-ost kaptuk.
Meg sem lepődtem, hogy köszönésre sem méltat.
A csikket félrehajítom, kezembe veszem a táskám és a telefonom, majd ahogy magam után becsapom az ajtót, látom, ahogy visszanéz. A tekintetével villámokat szór. Nem akarja felhívni magára a figyelmet. Utálja, ha ezt csinálom, és tudja, hogy én is utálom a bujkálást.
Gyorsabban kell szednem a lábam, már a zárral babrál, ami egy ideje nem a legjobb. Fél évvel ezelőtt mi tettük tönkre, ki kellett volna tölteni egy nyomtatványt a károkozásról, viszont mind a ketten álnevet használunk a találkáinkra és nem kockáztathatunk. Szóval adtunk a tulajdonosnak egy kis zsebpénzt, aki nem ellenkezett. Persze a zár azóta sem jó.
Nyitva hagyta az ajtót, belépek és ahogy a tekintetem körbevezetem a szobán, látom, hogy a fürdőszobában ég a villany.
- Siess, nem érek rá túl sokáig…
Hallom a hangján mennyire türelmetlen. Nem jó kedvéből találkozunk ezek szerint ma sem.
- Rendben
Ledobom a cuccaim, lehajolok, hogy levegyem a cipőm és érzem, ahogy a kezei a csípőmhöz érnek. Simogat. Felfedezi újra és újra a domborulataimat. Kiegyenesít, egyik kezével eltűri a hajamat, hogy a nyakamat szabaddá tegye, másik kezével keresi az övem csattját, de meggondolja magát, és inkább beszuszakolja a kezét a nadrágomba. A nyakam csókolja és közben magához szorít. Nem akarom kinyitni a szemem, hagyom, hogy ez a pillanat az enyém legyen. Felpezsdül a vérem, és mintha újra dobogna a szívem, mintha újra érezném az életet végig száguldani az ereimen. Megfordít, kirántja a kezét a nadrágomból. Enyhén nedves ujjaival leveszi az ingemet. Egyesével küzd meg a gombokkal, kicsit remeg a keze. Én is reszketek az adrenalintól, és végig nézem, ahogy kihámoz a ruháimból. Ahogy az utolsó gombot kigombolja, a szemébe nézek és teljesen elvesztem az eszem. Ott látom benne tükröződni a vágyat, azt a meggátolhatatlan testi vonzást. Be akarja teljesíteni a testének összes üvöltő parancsát. Nem ellenkezem. Nem tehetem. Ameddig csak időnk engedi, az én testem az övéhez simul. Szorosan, mintha össze lennénk ragasztva. Az ágy felé vezet és végre megcsókol. Levegőt sem veszünk… Nem tudunk betelni a másik ajkaival. Ezért a pár óráért élek még. Őérte élek még. A testem utolsó sejtjei is érte kiáltanak. Nem szabadna arra gondolnom, hogy milyen rossz érzés lesz megint a búcsú. Megpróbálom inkább átadni magam ennek a pillanatnak, ami egyszerre szomorú és mégis a vágyaim netovábbja. Ahogy az ágyban szinte hadakozunk és próbáljuk minél jobban szeretni egymást, nagy nehezen felhúz egy óvszert. Vágyakozva nézem őt. Közben az ajkamat harapva szemügyre veszem egész lényét, ahogy a lámpa fénye sejtelmesen megvilágítja azt.
- Érezni akarlak – suttogja, közben megszakíthatatlan szemkontaktus tart velem
És én egy szó nélkül markolok bele a kemény fenekébe, hogy ágaskodó férfi tagja újra bennem legyen.
- Ne siess annyira
De ahogy kitölti a bennem lévő űrt, már nem tudok gondolkodni. Sikoltanom kell, alig bírom magam visszafogni és szinte azonnal átélem az első orgazmusomat. A kezét a számra tapasztja, majd egy kicsit gyorsít.
Nézem az arcát. A szemeimmel próbálok könyörögni, hogy lassítson, de ő egyre csak durvább. Belemélyesztem a körmeimet a hátába, de nem hagyok rajta nyomot, nem szabad. Átfordít a hasamra, és én szó nélkül engedelmeskedem. Ahogy újra visszatalál a helyére, az arcom a párnához szorítom.
Uralkodnom kell magamon, hogy ne kiáltsak fel. A testem mégis újra megremeg, és ismét a csúcson vagyok. Aztán gyorsít. Forró leheletét érzem a nyakamon. Tudom, hogy mindjárt elélvez, de még tartja magát. Még nem akarja, hogy véget érjen, de már ő is ott van. Ám ekkor hallom a megkönnyebbülést a hangjában. Hallani a lihegésén, hogy boldog, jól esett neki.
Annyira vágytunk egymásra, erre az egészre, hogy csak pár perc kellett. Az ágyon meztelenül elterülve fekszünk, felül és elővesz egy szál cigarettát. Meggyújtja, beleszív és átadja.
- Annyira vágytam rád – mondom hallkan
- Tudom… én is rád
Hangja mosolyog.
Pár percig csendben fekszünk egymás mellett. Majd egyszer csak kipattan mellőlem és a fürdőszobába megy. Zuhanyzik.
Ahogy a verejtékes testemet elnyújtom az ágyon érzem, hogy valami a kezem ügyébe kerül. Mi ez? A telefonja? Átfordulok, a kezembe veszem és ahogy felvillan, ott mosolyog rám ő és a felesége. Összeráncolt szemöldökkel nézem őket, de amint érzem magamban a gyülekező haragot, inkább leteszem a telefont. Az ágy szélére ülve beletúrok a hajamba és csak nézek magam elé. Olcsó motelszoba, koszos szőnyeg… mennyivel jobban szeretem az ágyam melletti szőnyeg tapintását.
Valahogy most a saját életembe sem vágyom vissza. Véget kell ennek vetnünk… de most tényleg. Ezzel a küldetéssel indultam el, és pár perccel ezelőttig hűen hittem is benne. Most mégis úgy érzem, minden céltudatosságom alábbhagyott. Elmélázásom közepette észre sem vettem, hogy ő már végzett. Csak a lábára lettem figyelmes, ahogy felettem áll.
- Baj van, Faye?
- Mi? Nem, dehogy. Megyek, lezuhanyozom én is… – mondom szinte ziláltan
Misha, mint aki nem is ezen a bolygón van, lehuppan az ágyra és a kezébe veszi telefonját.
A fürdőszoba felé veszem az irányt és mintha megszédülnék, egészen elhagyott az erőm. Talán csak a stressz. Remegő, erőtlen kézzel nyúlok a csap felé. Össze kell szednem magam.
A hideg víz végigfolyik rajtam, és én csak nézek magam elé. Tudom, hogy mit kell tennem. Hiszen túl régóta érzem, hogy ennek az egésznek nincs jövője. Már évek óta ismétlődik, nem játszhatunk tovább. Akkor miért vagyok ilyen ideges? Milliószor átéltem már a búcsút, de ahogy Connorra sem tudtam felkészülni teljesen, azt hiszem erre sem vagyok kész. A hideg zuhany segített valamennyit, de a lábaim még bizonytalanok. Kissé kótyagosan lépkedek ki a fürdőszobából, amikor látom, hogy a szoba üres.
Hová tűnt?
Miért ment el?
Komolyan mondom ezt nem hiszem el.
Ökölbe szorított kezekkel, egyre felgyülemlő haraggal és egyre inkább megtépázott önbizalommal állok a 6-os számú motel szoba közepén. Olyan ideges vagyok, hogy attól félek, ha kinyitom a számat vagy ordítani fogok, vagy összeomlok megint.
Számon tartom az összeomlásaimat. Ha a legnagyobbakat vesszük, összesen négy volt. Talán a rendszerezés segít rendet tartani a fejemben. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Végül is nem olyan nagy baj, ha az ember egy kicsit kényszeres. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, de szeretem rendszerezni a bennem levő folyamatokat, meg a környezetemet is. Mindennek megvan a helye, és persze mindig tudom, hogy mit és hová kell rakjak. Az én kis rendszerem. Nyugalommal tölt el, ha rend van és persze ez egyenesen arányos azzal, ha valaki azt látja, hogy rendetlenség van körülöttem. Akkor nagy valószínűséggel odabent sincs minden a toppon.
Az egyik összeomlásom során már csak később tudatosult bennem, hogy épp nagyon rosszul vagyok. Ugyanis miután végeztem a lakásom teljes kitakarításával, majd az irodám átrendezésével, meg sem álltam édesanyám házáig. Nála is kitakarítottam. Nem igazán értette, hogy miért csinálom, de nem akart megállítani. Megtapasztalta, hogy nekem ezt el kell végeznem, ahhoz hogy jobban legyek.
Most mégsem szabad teljesen összetörnöm. Van egy célom, ehhez van egy tervem, és tartani fogom magam hozzá.
Tudod Faye, meg kell tenned. Nem húzhatod tovább az időt.
