Az Alma Mater megtelt mentőautókkal és a terrorelhárító osztag páncélozott tisztjeivel. A jelzőfények együtt villogtak a kupola felett dúló vihar villámaival. Zoe az Egység egyik Nidhoggjának hátsó ülésében ült, ujjaival már rongyosra szorította a ráterített pléd sarkát.
A teret a nyolc becsatlakozó utca határában lezárták, de még így is hallotta az első riporterek összegzőjét. A zsákba bugyolált áldozatok mintha soha nem akartak volna elfogyni – a mentősök hordágyakon cipelték ki őket, majd fordultak vissza a főbejárathoz, akár a gyűjtögető hangyák. Aki nem bírta tovább a látványt, az a járművek takarásában próbálta összeszedni magát.
Akkor is ez történt volna, ha otthon marad?
Zoe a nevelőapját figyelte a Nidhogg sötétített ablakából. Jerome Thompson, a Synus-elkülönítő Különleges Egység tábornoka, és Fata Morgana városkulcsának birtokosa elsők között érkezett a helyszínre. Mint minden nap, sötétkék öltönyt viselt, arcát simára borotválta. Deresedő haját a leszerelése után is katonásra vágatta. Jellegzetes, címlapra való arca volt; Zoe mindig egy tábornok és egy üzletember furcsa keresztmetszetét látta benne.
Tíz éve ismerte a nevelőapját, és most először látta döbbentnek őt. Az ott töltött órák alatt sötét árnyék ült az arcán, a harcedzett lelkét azonban száz múmia látványa sem törte meg.
Miután visszatért a Múzeum kriptává változott halljából, maga köré gyűjtötte a mentősöket és az eliteket, és alig pár perc alatt megkezdődött a halottak kihordása. Minden szavát cselekvés követte, mindig ott termett, ahol szükség volt rá, és még ebben a felfoghatatlan helyzetben is rutinosan hozta meg a legjobbnak vélt döntéseket. Időnként a tisztekkel beszélt, máskor a halottak beazonosításában segített. Csak ilyenkor adta át magát a tragédia súlyának a hordágyak felett, azokban a pillanatokban megrendítően öregnek hatott. Szigorú ajka legörbült, a ráncok méltóságteljes szomorúsággal ruházták fel az arcát. A néma csendet követően aztán megrázta a vállát, és egyenes háttal, lendületes léptekkel sietett vissza a középpontba.
Most épp a Nidhogg hátsó ajtaja előtt állt, testével teljesen kitakarva Zoét a kordonon átsurranó riporterek elől. Vaku verődött vissza az üvegről.
– Egy friss hír nem ér annyit, hogy félretegyék az emberi jóérzésüket – emelte magasba a kezét Thompson. A hangja csendes volt és nyugodt. – Amint lezártuk a helyszínelést, sajtótájékoztatót tartunk, és elsőként az önök kérdéseit fogom megválaszolni. De kérem, a lányomat hagyják békén!
Idővel öt elit húzott sorfalat Thompson és az újságírók közé, majd lassú, szinkronizált léptekkel kiszorították a betolakodókat a helyszínről. Zoe a másik ajtó előtt szobrozó elitben Lisára ismert. Az öreg tábornok az alacsony nő felé fordult, a kocsira mutatott, majd visszatért a mentőautók gyűrűjébe.
Lisa befészkelődött Zoe mellé a hátsó ülésre.
– Micsoda rémálom – sóhajtott, és kisimította a frufruját az arcából. A kezében szorongatott kulacsot Zoénak nyújtotta. – Csak ilyenem van. Idd meg.
Zoe elutasítón megrázta a fejét, és megigazította a pokrócot a vállán. Újra Thompsont kereste a tömegben. Széles vállával könnyen kiszúrta a láthatósági mellények között. Épp az egyik mentőautó mögött megbúvó műszakosokkal beszélt. Bizalmasan szorított a raktérnek dőlő férfi karjára, majd a földön ülő társa elé guggolt, hogy érdeklődjön az állapota felől. Nem küldte őket vissza a Múzeumba. Kezét a magasba tartva jelezte, hogy még öt perc szünetet kapnak, majd a tér túloldalára sietett.
– Szerinted van olyan pillanata, amikor csak így… rá zúdul a valóság súlya? – kérdezte elrévedve Lisától.
– Furcsa kérdéseid vannak, Sanders. – Felpattintotta a kulacs fedelét, és nagyot húzott a vízből. – Thompson pontosan tudja, milyen nehéz a „valóság”, és együtt cipeli másokkal. Irányt mutat, egyben tart, vezet. Megteszi, amit tennie kell.
– És a lányának hív a sajtó előtt, mintha kötelező lenne – horkant fel, gúnyosan a fejét rázva. – Megható.
– A lánya vagy.
Dacosan vonta meg a vállát. Lerúgta a cipőjét a lábáról, és térdét a mellkasához húzva kizárta Lisát a világából. Nem kellett sok idő, hogy a nő a látómezejébe másszon firtató tekintetével.
– Felkapcsoljam a fűtést?
– Nem fázom. Egyedül szeretnék lenni.
Nem váltottak több szót egymással. Csak egy lemondó sóhajt hallatott Lisa, mielőtt kiszállva az autóból visszatért a többi elithez. Végre egyedül maradt – Zoe meglepően könnyebbnek érezte a mellkasát.
Seymournak nyomát sem látta. A környező ablakokat és a házak tetejét pásztázta, később pedig egyenként megvizsgált mindenkit, aki elsétált a Nidhogg mellett. Az idő múlásával már a találkozásuk emléke is megfoghatatlanná tompult számára. A tragédia részleteire sűrű köd telepedett. Egyedül a reszketése nem múlt el. Mintha még mindig a lépcső aljában állt volna.
Ürességet érzett, és ez az üresség terítette be maga alá, ahogy az éberség és az álomállapot határán bolyongott. Hallotta a Nidhogg ajtajának csapódását, Thompson modoros torokköszörülését, amit mindig az indítókulcs elfordítása követett. Egyik pillanatban még az aszfaltra tapadva vonultak, majd a toronyházak között repültek. Az út végén egyedül az utastérre telepedő csendből fogta fel, hogy az előbb még zúgott a kocsi motorja. Bódultan lépett az betonra. A hideg szélből és a felfestésből ismerte fel, hogy az Egység főhadiszállásának a leszállópályáján állnak. Alattuk a Központ fényárja ugyanúgy vibrált, mint bármelyik másik éjszakán.
Kis időbe telt, mire ráeszmélt, hogy csak Thompson és ő állnak a tetőn.
– Az irodába megyünk – mondta tömören a férfi.
Zoe táskáját magához fogva, leszegett fejjel követte őt a lépcsőházba. Thompson eltartott arccal engedte be őt a rejtekajtón.
Thompson két dolgot szeretett igazán: a történelmet és a rendet. Az irodája egyszerre volt múzeum és könyvtár. Az egyik sarokban zászlógyűjtemény sorakozott, a falakon bekeretezett katonai térképek lógtak. Régies stílusú földgömb állt a mahagóni íróasztal előtt, és amelyik polcon nem iratok gyűltek, ott több kötetnyi, vaskos történelmi könyvek kaptak helyet, egészen addig, amíg Thompson bele nem szeretett a fontosabb akták személyes archiválásába. A jelentősebb morganai ügyek mind az irattárolójába kerültek, és néhányból még másolatokat is tartott a rejtett fiókjaiban. Zoe úgy sejtette, a róla készült dokumentumtömb is hasonló sorsra jutott. Nem tudta, pontosan melyik polcon gyűlnek – egyedül akkor ismert rá a dossziéhalomra, ha Thompson kitette az asztalára a beszélgetéseik előtt. Sosem osztotta meg vele a tartalmát. Nem is fenyegetőzött vele. Beszéd közben időnként a tetejére csapott, mögé állt, körülötte sétált, Zoe pedig idővel felismerte, hogy a sárguló dokumentumok közé friss, fehér lapok vegyülnek, majd idővel az egy toronyból kettő lett, hogy össze ne roskadjon.
Most üres volt az asztal.
A férfi minden szó nélkül a monitorjához hajolt, közben egy intéssel maradásra utasította Zoét. Ösztönösen engedelmeskedett, mint mindig.
Gyorshívást indított a férfi. A mahagóni asztal felett azonnal felvillant a Leithani Testvériség három tagjának holofantomja.
Vetrov a szűkös szemével, csontkinövésektől durva arcával. Domusban kora hajnalra járt az idő, ő mégis a jól ismert, vörös egyenruhájában düllesztette a mellkasát.
Alexis Fleming arca beesett volt, vörös szeme alatt karikák húzódtak. Leplezett türelmetlenséggel állt a kamera előtt, a kezében szorongatott Petri csésze alapján Gaia Fellegvárában állomásozott épp.
És Gelmis… Gelmis kivételesen levetette magáról a glitteres öltönyt. Csak a zselével hátrafésült haja árulta el, milyen piperkőc még ezekben a kései órákban is. De meglepően józannak tűnt. Zoe úgy sejtette, még pont nem kezdődött el Noctisban az újabb parti.
Losev helyén üresen vibrált a képernyő.
– Most értem vissza a helyszínről – kezdett bele Thompson az asztallapra támaszkodva. – Kilencvenöt rohadt múmia, és egy rakat sokkos állapotba került egészségügyi dolgozó, akiknek nem győzök majd műszakpótlékot fizetni. Alexis – fordult az álmos férfi felé –, helyi idő szerint holnap reggel küldöm a méréseket az Obszervatóriumnak. A szerver fekete dobozát még most szerelik ki, az a kurva anomália tönkre vágta az egész elektromos hálózatot. Természetesen.
Az utolsó szóra éles pillantást ejtett meg Zoe irányába a férfi.
– Tőlünk senki nem kért eltávot Morganába – dörmögte Vetrov.
– Akkor mint mindig, Domus megúszta – rázta a fejét Thompson, és öreg barátjára vigyorgott. – Szerencsés szemétláda.
Vetrov is széthúzta ajkait. Vigyora leginkább vicsorgásnak hatott csüngő szájszélével.
– Teljes készenlét, minden városban – folytatta a tábornok, és katonásan kiegyenesítette a hátát a kamerának. – Vizsgáljatok felül minden rendezvényt, főleg a meghívásos alapúakat. Akkor is, ha valaki kölykének a születésnapjáról van szó.
– Amennyiben Morgana tudja nélkülözni a bevételt, Noctis leállhat az elkövetkezendő napokra – tárta szét a karját színpadiasan Gelmis.
Zoe felhorkant Gelmis könnyed bájolgására.
– Noctis többre tartja magát, mint amennyit valójában ér. Ha egy terrorcselekmény alatt is gúnyolódni támad kedved, Enzo, ám legyen, csinálj kriptát a kaszinóidból, aztán nézz a halottaid szemébe. Elküldöm a kis túlélőnket hozzád, hátha úgy hamarabb bekövetkezik a katasztrófa.
Zoe nem tudta mire vélni Thompson szavait. Égni kezdett az arca, és alig érezte elgyengült végtagjait. Értetlenül meredt a férfira, próbált valamit kiolvasni az ábrázatából a hologramok takarásában, de Thompson szándékosan nem vett róla tudomást. Eddig tökéletesen látott mindent az apján: a dühöt, a megrázkódtatást, minden apró gondolatot és érzelmet, amiket Thompson katonás módszerességgel rendezett el magában, hogy teljesíthesse vezetői kötelességét. Most higgadttá vált és kifürkészhetetlenné.
– Van valami hír Losevről? – kérdezte Alexis, megelőzve a további vitát Enzo és Thompson között.
– Sikerült felvennem a kapcsolatot az asszisztensével – bólintott komoran a férfi. – Tegnap reggel indult útnak. A jármű, amivel utazott, a szokásos Hitchcock Alpha T30-as modell volt. A repülés hatodik órájában, a tenger felett, már a kontinenshez közeledve nyomát vesztették.
– Miért nem szólt senki nekünk? – szakadt ki belőle a következő kérdés. Mellette Gelmis látványosan széttárt karokkal követte őt.
– Elmondása szerint senki nem követte aktívan a járművet.
Zoe gyanakodva kapta fel a fejét. Találkozott már Losev körével – közvetlen, hűséges alakoknak tűntek, akik nélkül soha nem kelt útra a férfi.
Thompson időt hagyott arra, hogy a Testvériség tagjai megemésszék a hallottakat. Egy térképet hívott elő egy másik képernyőn, rajta Losev járművének ismert útvonalával.
– Alba Rosa ebben a pillanatban küld ki egy alakulatot a legutolsó ismert koordinátához, és a becslések szerint öt órán belül érnek ki a helyszínre.
Zoe lopva közelebb hajolt az asztalhoz. A keresési zóna alig pár tíz kilométerre volt a szárazföldtől.
– És Domus besegít – törte meg a csendet Vetrov.
A termetes börtönigazgató nem várt a többiek jóváhagyására; a mikrofonját lenémította, és a füléhez emelte telefonját. Fél perc sem telt el, amikor egy kurta biccentéssel adta mindenki tudtára, hogy a keresőosztag úton van.
– Hálásan köszönjük – hajtotta meg a fejét Thompson. – Attól tartok, szükség lesz a tengeralattjáróitokra.
Alexis elmerengő arccal a mellette levő asztalra fektette az eddig szorongatott csészét. Aztán eltűnt a képernyőről, és egy irodaszéken gördült vissza a kamera elé. Gyors gépelésbe kezdett, szemüveglencséjéről kékesen verődött vissza a monitor fénye.
– Segítek pontosítani a keresési zónát az elmúlt huszonnégy óra időjárási adatai alapján. Aztán összeszedem az obszervatóriumi kutatóinkat, és holnap délelőtt elindulunk Morganába. – Még mielőtt Thompson bármit szólhatott volna, Fleming felkapta a fejét a billentyűzetről, és leintette a tábornokot. – Most azonnal nem tudunk útra kelni, Jerome. A műszereink szállítása komoly logisztikai előkészületeket követel.
– Amit a leghatékonyabbnak találsz, Alexis. Még valami – tartotta fel a kezét. – Dr. Crane-t mindenképp hozd magaddal. Ha Marion a halottak között van, azt csak ő tudja megmondani.
– Természetesen.
Gelmis egy noteszt húzott maga elé, és felütötte a közepén. Cikázó szemmel, sebesen lapozva keresgélt a feljegyzései között.
– Akkor én megnézem, hogyan segíthetnénk az áldozatok hozzátartozóin – mondta, miközben egy bőrkötéses határidőnaplót húzott maga elé. – Szükségem lesz a halottak neveire, kinek van gyereke, házastársa, gondozásra szoruló hozzátartozója. A temetések és a kríziskezelés anyagi terheinek nagy részét Noctis átvállalja. Pontos számokkal majd az után tudok szolgálni, hogy beszéltem a Hazatérők Alapítványának elnökével. – Hangosan csapta össze a naplóját, ujjai között megállt az eddig táncoltatott toll. – Még egy kérdés, Jerome, csak így nem hivatalos-módon: van már elképzelés arról, mi okozhatta a tragédiát?
Zoénak bizsergett a homloka Thompson furkálódó tekintetétől. Egy felfoghatatlan vád kúszott a gondolatai közé, ami kilencvenöt halott súlyát láncolta a lábához.
– Attól tartok, van – felelte az asztalt támasztva. – Amíg ez nem oldódik meg, fokozott óvatosságot várok el mindenkitől. Köszönöm mindenkinek a gyors reakcióját.
A vonal bontása után mély csend ült az irodára. Thompson továbbra is a bútorzatra tenyerelve meredt maga elé, feje szinte teljesen eltűnt a válla takarásában. Zoe nem tudta eldönteni, hogy egy kirobbanni készülő vulkánt lát vagy egy kolosszust, aki megérezte a vállán a világ terhét.
Amikor végre Zoéra emelte a tekintetét, egy teljesen más Thompson állt a monitorok takarásában. Árnyéka óriásnak hatott a hófehér falon, ajka és nyaka pedig úgy megfeszült, mint aki kész torkaszakadtából ordítani a nővel. Mégis halkan beszélt, kimért lassúsággal – recsegésével egy toroknak szegezett késként bénította meg Zoe tagjait.
– Mind halott – közölte a nővel. – A személyzet is, a kamerák is. Szóval te maradtál, mint egyetlen szemtanú.
Egy táblagép került elő az asztal alól, és egy határozott mozdulattal Zoe felé lökte. Gyors keze volt. Félelmetesen gyors.
– Mint mondtam, teljes készültséget várok mindenkitől. Tőled pedig száz százalékos együttműködést, amíg fel nem tárjuk az ügyet. Nem nyilatkozhatsz a történtekről. Nem tudhatják, hol szállsz meg. Nem mutatkozhatsz a nyilvánosság előtt kíséret nélkül.
Zoe közelebb lépett az asztalhoz, és kezébe vette az elé tolt szerződést, amit Thompson a jelek szerint a helyszínelés alatt rögtönöztetett össze az Egység jogi csapatával. Hiába próbálta megértetni magával, hogy egyetlen túlélőként fontos a biztonsága, látta, hogy a férfi keze az asztal alatti riasztón pihent. Tudatosan, valami reakcióra várva, és amikor Zoe fülelni kezdett, feltűnt számára a két kijáraton túl várakozó őr mocorgása.
Tudta, hogy ha ezt aláírja, már nem szabad emberként fogja elhagyni az irodát.
– Ezen felül új szabályok lépnek érvénybe – emelte meg a hangját Thompson. A keze továbbra sem mozdult el az asztal alól. – Minden reggel pontban nyolckor jelentkezel nálam. Talpig felöltözve, felnőtt emberhez méltó kinézetben. Heti kétszer a Mentálközpontban kezded a napodat, ahova én foglak személyesen vinni, a holnapi naptól kezdve. A munkád fél ötkor véget ér, és az éjszakákat az alagsorban töltöd. Nincs éjszakázás, hacsak én nem utasítalak erre. Nincs irodában alvás. Amennyiben a vizitek megfelelő eredménnyel zárulnak, egy új szolgálati lakást kapsz a központban. És ha bárki, ismétlem, bárki: munkatárs, a helyszínelők, újságíró, baszó pajtás, akárki kérdez a tegnapi napról, úgy teszel, mintha ott sem lettél volna.
Zoénak arcába szökött a vér. Tudta, ha a szervezete nem lökné ki magából az idegen testeket, Thompson még csipet is ültetett volna a bőre alá.
– Ez nem egy tanúvédelmi program. – Ennyit tudott kinyögni, mielőtt elcsuklott volna a hangja. – Nem csináltam semmit, hogy ezt érdemeljem.
– Ha nem csináltál semmit, akkor nem jelentenek neked gondot a feltételeim.
– Ez kurvára nem így működik! – Zoe érezte, hogy egész arcát égeti a düh. Ökölbe szorított kezével a saját mellkasára ütött. – Jogaim vannak. Jogaim. Akkor is, ha a te szemedben kevesebbet érek egy embernél.
Thompson az asztalra csapott, oda, ahova a jelentéseket szokta tornyosítani, és a hiányukat megérezve futó bizonytalanság ült ki az arcára. Rendíthetetlenül beszélt tovább.
– Te is tudod, hogy egyedül az atyai jóindulatomnak köszönhetően rendelkezhetsz saját magadról – mondta a férfi. – Permanens amnézia, túl neurotikus ahhoz, hogy elvégezze a Kadétképzőt. Krízishelyzetben az első, aki mentésre szorul, akkor is, ha nem neki szól a sziréna. Nyomás alatt beszámíthatatlan. Én a helyedben elgondolkodnék, hogy felnyissam-e azt a szelencét, Zoe.
A szekrényben sorakozó irattömbök néma egyetértésben támasztották alá minden szavát Thompsonnak, Zoe pedig egyre kisebbre zsugorodott a tények súlya alatt. Zavaros köd mosta el a gondolatait.
Ő nem ilyennek látta magát.
– Tehát, mit szeretnél most csinálni? – dőlt előrébb a férfi. – A nyilvánossághoz fordulsz, mert apád meg akar védeni téged? Ügyvédet fogadsz, hátha arra jutnak, hogy még több védelemre szorulsz?
Össze fog roppanni. Érezte, hogy össze fog roppanni.
Zoe a felkarjába markolt. Kereste, hogyan tudná semlegesíteni a feszültséget. Próbált lehetőségként tekinteni a helyzetre. Tudta, hogy csak egy perspektívát kell adnia Thompsonnak, ami egy közös nevezőhöz segíti őket. Csak meg kell értetnie magát. Egyetlen jól irányzott mondaton múlik minden, és a veszekedés konstruktív irányba fordul.
Több tucat mondat suhant át a fején, alig néhány másodperc alatt. Mindegyiket egy megsemmisítő válasz követte a gondolataiban.
– Csak meg akarom érteni, miért kell mostantól minden lépésemet figyelned.
– Azért, mert Losevnek egy napra fordítottunk hátat, és eltűnt! – reccsent meg a férfi hangja. – Meg mert amikor legutóbb majdnem elokádtad magadat, csak mert valami jött-ment alak kiloccsantotta az agyát, teljes ámokfutásba kezdtél itt nekem.
– Nem csináltam semmi megbocsáthatatlant – suttogta. – Nem akartam katona lenni. Ennyire nagy baj ez?
– Ha valaki elkezdi a Kadétképzőt, akkor azt végig kell csinálnia, Zoe. Nem más egyetemekkel levelezget, és végképp nem termékenységi klinikákra megy felcsináltatni magát az apja háta mögött, az első nehézség alkalmával. – A székébe huppant, és karba tett kézzel, méltatlankodva rázta meg a fejét. – Nem fogom tétlenül nézni, ahogy a nagy önállóskodásodban összeomlasz. Te is láttad azokat a faszkalap újságírókat a helyszínen. Mindent megtesznek egy hangzatos cikkért. Azt akarod, hogy minden napod erről az estéről szóljon mostantól?
– Mert ez a fene nagy odafigyelésed nem fog arra emlékeztetni minden egyes pillanatban.
– Ez csak egy átmeneti-
– Ne nézz már hülyének, a kurva életbe is! – csapott az asztalra. – Tudom, hogy ez nem a biztonságomról szól!
Thompson meredten nézett az arcába, szórakozottan ringatva magát a székében. Aztán felvonta a szemöldökét, kárörvendőn, éreztetve Zoéval, hogy nagy hibát vétett a kifakadásával.
A nő rémülten lépett hátrébb az asztaltól.
– Én úgy látom, kettőnk közül nem én vagyok az, aki nem oszt meg fontos információkat a másikkal – felelte egészen halkan, majd mutatóujjával a nő kezére mutatott. – Ilyesmit pedig meg ne próbálj még egyszer a jelenlétemben.
Zoe hallgatott. A homokszín szőnyeget bámulta és a saját gondolataival viaskodott. Próbálta egyben tartani magát, kibékíteni a megkövült felét a küzdeni vágyóval, miközben újra és sokadszorra önvizsgálatot tartott. Kereste azt az árulkodó jelet, ami alapján már két kötegre való jelentés készült róla az elmúlt tíz évben; azt a titkos összetevőt, amihez Thompson szerint elég csak rá néznie bárkinek, és ismételten felismerte, hogy a különös színeit leszámítva semmiben sem tér el másoktól.
A felszínen legalábbis – és hogy az alatt mi rejlett, arról Thompsonnak nem kellett tudnia.
Megadóan felsóhajtott. Tudta, hogy képtelen nyugodt szívvel megcáfolni a nevelőapja szavait.
Thompson megenyhült kacaja zökkentette ki az őrlődéséből.
– Lenyugodtunk, látom! Ideje volt! Ennyit akartam, hogy ezt itt szépen – az asztalra készített dokumentumra csapott – írd alá, és elfelejtjük ezt a szart.
Zoe nem lépett közelebb. Távolról, a zászlók biztonságot jelentő árnyékából igyekezett kisilabizálni a szerződés szövegét. Még akkor is, ha tudta, hogy az aláíráshoz muszáj kartávolságon belülre lépnie.
Thompson ellökte magát a helyéről, és kimászva a székéből a mögötte sorakozó irattárolókat kezdte böngészni. Testbeszédéből Zoe tisztán megértette, hogy nevelőapja nem kíván foglalkozni vele a továbbiakban. Ujjával otthagyta a szignót az oldal alján, majd reszkető térdekkel – higgadtságra intve magát, hogy léptei ne hassanak sietősnek –, köszönés nélkül távozott.
Az ajtó előtt várakozó fegyveres elitek azonnal közrefogták őt.
***
Feladó: j.thompson@seke.com
Címzett: zelmann@zelmannconsulting.com; amanda.martins@gaiacare.com
Bcc: losev@albarosaindustries.com
Tárgy: Heimdall
Tisztelt Zelmann Asszony, dr. Martins!
Gondolom, mostanra önök is olvasták a híreket a mai Fata Morgana-i terrortámadásról. Száz halott, teljes mumifikálódás, a levegőben nincs nyoma nebulának. A lányom az egyetlen túlélő. Az állapota stabil, holnap reggel átszállíttatom a Mentálközpont elkülönített részlegébe. Haladéktalanul siessenek a városba, hogy megkezdhessük a kivizsgálást. Az út és a szállás költségét saját magam fedezem.
Az ön idejük szerint este hétig várom a választ.
Jerome Thompson
—
Feladó: zelmann@zelmannconsulting.com
Címzett: j.thompson@seke.com
Tárgy: SIKERTELEN KÉZBESÍTÉS
Az üzenete nem kézbesíthető a zelmann@zelmannconsulting.com címre, mert a cím nem létezik vagy nem tud üzeneteket fogadni.
