Seymour érezte a halálukat. Érezte, ahogy a lelkük kiszabadul a hús és csont fogságából, majd átlibben a létezés vékony függönyén; a kiszakadást megelőző, utolsó másodpercek saját élményként égtek az elméjébe. Maga a földöntúli látomás nem volt idegen számára, és az érzékeléseit megtanulta kezelni az évek alatt, de kilencvenöt ember egyidejű távozásához még csak hasonlót sem tapasztalt azelőtt. Az emlékek egyszerre hatoltak az agyába, és egy rövid pillanatra mindannyiuk szemén keresztül látta a Múzeum minden szegletét. A nevetések összefolytak a suttogásokkal, hangzavaruk még egy harci ketrec nézőterét is túlzengte. A különböző italok ízei egyenként áradtak szét a saját nyelvén.
A saját lényéből egyedül a döbbenet maradt.
Aztán vége lett. Darabokra hasadt tudata összeállt, és ő még egy ilyen soha nem tapasztalt gyötrelem után is megmaradt Black Seymournak, aki elfehéredett arccal, megkövült testtel meredt a Múzeum üvegpiramisára.
Zoe egészen közelről vizslatta mozdulatlan alakját, Seymour mégis távolinak érezte a jelenlétét, a nő hangját pedig elnyomta fülében lüktető vére. Egy pillanatra csontos ujjak fonódtak a férfi karjára, melegsége túl megnyugtatónak hatott ebben a megrontott valóságban.
– Minden rendben?
Önkéntelenül mozdult: félretolta Zoét és megiramodott az épület irányába.
– Menjen előre, és vegyen két jegyet Nyugatig! – hallotta a saját hangját a bejárathoz érve.
Vett egy mély lélegzetet, hogy visszanyerje az önuralmát, majd egy határozott mozdulattal belökte az ajtót.
Csend ült a falak között. Seymour hívatlan vendégnek érezte saját lépteinek visszhangját, a száraz, kriptaszagú levegő a torkát kaparta. Az alagsorba vezető lépcső meredekebbnek és magasabbnak tűnt, mint azelőtt. Az első testet rögtön az utolsó foknál találta meg, majd ahogy megszokta a szűrt fényt, egyre többet vett észre belőlük: a padlón, a pultokra borulva, a falnak dőlve, az előadó kitárt ajtajain túl, a széksorok között. Mindenhol. Csontjukra aszott az elfeketedett bőr, beesett arcuk inkább koponyára, mintsem emberi vonásokra hasonlított.
Fejben visszajátszotta az elmúlt egy óra eseményeit. Kereste a pillanatot, amikor a dobhártyáját nyomásváltozás feszítette volna, az emléket valami túlvilági borzongásról vagy legalább azt az édeskés szagot, ami elárulhatta volna, mikor lépett be a pusztítást előidéző anomália hatáskörébe. Semmit sem talált.
Egyedül arra emlékezett, amikor meglátta Zoét a bárban. Akkor vesztette el a fonalat.
Ökölbe szorult a keze. Egy ekkora túlvilági rendellenességre észre kellett volna vennie, bárki is kösse le a figyelmét.
A baljánál ácsorgó székek egyike szinte könyörgött, hogy törje ketté az asztallapon, ám leküzdötte az ingert, és továbbhaladt az épület gyomrába. Útját elveszett lelkek kísérték. Jeges fuvallatként suhantak át alakján, némelyikük uszályként sodródott nyomában, mások körbetáncolták őt, aztán becsatlakoztak az előadóteremben összetömörülő rajba. Seymour elszorult torokkal figyelte a belőlük képződött, anyagtalan felhőt. A perszónák halmazának elemei, akár egy instabil energiamag, néha kitörtek a magból, és faltól falig suhantak, majd visszatértek a helyükre. Mozgásuk fürge és zaklatott volt.
Nem találták meg a túloldalt. Nem találtak haza.
Bal karját finom vibrálás járta át, ahogy fémkeresztje a semmiből a tenyerébe simult. Már jól ismerte könnyed súlyát; megbízhatóbbnak bizonyult bármelyik fegyvernél, és minden eszköze közül ez lapult a legotthonosabban a markában. Egyszerre volt harci zászló és csatabárd, baljós ómen és reménysugár.
Most jelzőoszlopnak szánta a kósza lelkek számára.
Tekintete megakadt a metszetbe ágyazott, kék kövön. A félhomály dacára teljes erejében ragyogott, és ahogy ujját végigsimította rajta, érezte melegen rezgő felszínét – az anomália még tartott, ő pedig továbbra sem észlelt belőle semmit.
Figyelme újra a körülötte zúgolódó forgatagra terelődött. Valamit kezdeni akart velük, de ilyen feldúlt állapotban képtelen volt kegyeletet tanúsítani. Végignézett a holttesteken, és egész testében reszketni kezdett. Itt szörnyűség történt. Ennyi gondolatot engedett meg magának. Ha mélyebben belemerült volna a testek történetébe, zokogva borult volna a földre, várva, hogy az beszakadjon alatta, és örökre elnyelje őt szégyenletes hibájáért.
Ezek a lelkek nem tudtak megnyugodni. Nem is vélte igazságosnak, hogy túlvilági révészként csendre intse őket.
A terem közepén állapodott meg, a széksorok között. Egy kézmozdulattal hátrafésülte a haját, majd letérdelve megkapaszkodott keresztjében, és felkészült a rituáléra. Elmélyült hallgatásával csendre intette maga körül a lelkeket, a lépcsőzetes széksor emelvény lett, a keresztje zászló. Figyeltek rá; belső hangja ebben a rögtönzött asztrális hálózatban erőteljesebben zendült, mintha synus-képességei segítségével kiáltott volna.
– Elviszlek titeket hozzá… Ahhoz, aki ezt tette veletek. Velem tartotok?
Zúgás töltötte meg a fülét, miközben a lélekforgatag egyre apróbb gömbbé sűrűsödött a feje fölött. Természetük megváltozott; öntudaton kívül sodródó raj helyett Seymour most tiszta életfoszlányokat érzékelt maga körül. Megkésett segélykiáltásukat alázatosan hallgatta végig, szemöldöke között pedig elmélyültek a ráncok, miközben fókuszát a panaszáradatról saját, egyre növekvő erejére összpontosította.
Gyors, egyhangú döntés született. A következő pillanatban már a bőrét borzolta a jelenlétük, és a levegőt átjáró, nyers éteri rezgésektől égnek állt a szőr a karján. Ez a borzongás aztán egészen a csontjáig hatolt. Duzzadó erekkel, görcsbe ránduló izmokkal tűrte a homlokát hasogató fájdalmat és a valóságát megtöltő suttogásokat. Végül jött a fizetség, józan esze egy újabb darabjának képében. A kín kilőtt golyóként tört át a koponyáján. Elmepalotájának minden ajtaja kitárult; az édes emlékek filmje rövid volt, a meditatív órák során mélyre ásott, gondosan lezárt pillanatok és félelmek inváziója teljesen jelentéktelenné tette őket. Ez a valós rémálmokkal átitatott roham aztán késként fúródott a szívébe. A gondolatait eltompító harag helyett erre a fájdalomra koncentrált: a kitölthetetlen űrre, saját sebezhetőségének legtisztább megnyilvánulására. Pont, ahogy a mentora tanította.
Keresztje körül meggörbült a tér, és a különös fegyver a markában vibrált, miközben elnyelte az épületben rekedt árny-alakokat.
A suttogások elhaltak, az izmait görcsbe rántó fájdalom elült. Összeesett a padlón, elgyengült pihegése megtöltötte az előadó csendjét.
A mellkasából nem engedett a nyomás. Az űr ott feszített a bordái alatt, és a szívére telepedve megmérgezte az ereibe pumpált vért. Szédelgett a halántékába hasító fájdalomtól.
A gyilkosra gondolt. A nevét már rég nem vette a szájára, alakját pedig megpróbálta olyan mélyre temetni magában, hogy még a rituálék se hozhassák felszínre. Most mégis látta maga előtt a fehér köpenyt, és ő egy pillanatra megint picinek és jelentéktelennek érezte magát. A mellkasát húzó vákuum alatt teljesen lebénult. Ám a szörnyeteg létezésének ténye, ami most több tucat múmiává aszott tetemen át ordított az arcába, elégnek bizonyult ahhoz, hogy ezt a tátongó űrt haraggal töltse meg. Fakó, erektől dagadó keze ökölbe szorult, olyan szitkok áradatát forgatta a fejében, amiket soha nem venne a szájára.
A széksorokon túlról érkező, apró nesz zökkentette ki a haragból. A hang irányába emelte a fejét, oda, ahol a hallba vezető ajtók egyikében Zoe állt. A férfit figyelte, majd tekintete egyre sűrűbben a keresztre sodródott.
Talpra állt, keresztjében a kő fénye lassan elhalványodott.
– Azt mondtam, menjen előre! – kiáltotta. Minden erejével arra koncentrált, hogy türtőztesse a dühét a nő előtt. Megindult Zoe felé, és a fejét rázva széttárta karjait. – Egek! Maga soha, senkire nem hallgat? Legalább most induljon! Fusson, tűnjön innen, nem hallja?
Zoe nem mozdult. Vonásaira üresség fagyott, sálját görcsösen csavargatta a markában.
Seymour a nevét kiáltotta, a férfi fejében visszacsendült saját gyerekhangja az emlékeiből. Nem érkezett válasz.
Finoman megrázta Zoét – ijesztően csontosnak találta a vállát.
Majd újra.
És újra.
A tehetetlenség megakasztotta a gondolatait.
– Zoe! – Hangja visszhangot vert az előadóban. – Elég, ha bólint! Hall engem?
A karjára markolva a szemébe nézett. A szűk pupillák a leggyakoribb rémálmait idéztek fel benne. Elrévedve az arcához emelte balját. Biztosra vette, hogy verejtékező halántéka ellenére a bőre kihűlt, de mielőtt sejtése beigazolódhatott volna, Zoe végre megmozdult. Erőtlenül biccentett, de tekintete épphogy kitisztult, a könnytől újra elhomályosodott. Vicsorogva kapta el Seymour csuklóját.
– Ezt értette veszély alatt? – szűrte a fogai között a kérdést. – A többi vendégnek nem tervezett szólni? Mégis mit gondolt, hogy egyedül idejön egy ember miatt?
– Zoe…
– Tudom, hogy nem egyedül dolgozik, a Teremtőre is! Egy teljes ellenállás támogatja minden mozdulatát, és ennyire volt képes?
– Zoe, figyeljen rám!
– Mindenki retteg magától! Most itt lett volna a lehetősége, hogy a nevével megmentsen több száz embert! Csak egy telefonba került volna, hogy meglátogatná ezt az istenverte piramist, és az egész körletet kiürítik!
– Pontosan ezt tettem!
Alig emelte meg a hangját, de Zoe már ennyitől is megszeppenve hátrébb húzódott tőle – túlzó reakciója ösztönösnek hatott, talán fel sem tűnt neki, hogy egy megfélemlített állat rezdülésével lapult az ajtófélfának. Aztán magához tért a rémületből. Megadón leengedte a vállát, és elfordult, hogy elmaszatolja az arcára csordult könnycseppeket.
– Pontosan ezt tettem – ismételte meg halkana férfi, és lehajtotta a fejét. – Nem volt elég.
Csend ült közéjük. Seymour körbefordult a kihalt előadóteremben. A lelkek nélkül nagyobbnak, üresebbnek tűnt.
Zoe az előcsarnokban heverő testeket nézte.
– Mit tudunk tenni? – kérdezte a nő.
– Itt már semmit.
Zoe előkotorta a telefonját a táskája mélyéről. Kijelzője minden érintés nyomán színes mozaikokká hullott szét az interferenciától.
– Amiatt ne aggódjon! A Központban már biztosan észrevették, hogy az épület rendszerével megszakadt a kommunikáció.
– Ha mindnek volt meghívója, az segíthet beazonosítani a testeket – mondta Zoe, miután visszaejtette a készüléket a helyére. – Csak azt nem tudom, mi lesz, ha nincs valamelyikük az Adatbázisban. A hozzátartozókat valahogy értesíteni kell a… – Eddig reszkető hangja elcsuklott. Seymour közelebb lépett hozzá, kezét hezitálva a vállához emelte, de mielőtt maga felé fordíthatta volna, Zoe megrázta magát, és felsóhajtott. – A történtekről. Értesíteni kell őket a történtektől.
Seymour csendben figyelte Zoe kezének útját. A nő végigigazgatta a ruházatát, a mozdulat közben a kontya elengedett, így szétbontotta azt. Rövid gondolkodást követően a sálját is a táskájába hajtotta. Hófehér haja csaknem a derekáig ért.
Hány éve látta már őt utoljára?
Kicserepesedett ajkán feltöredezett a rúzs, bőre pedig egyre hidegebb árnyalatba fordult. Seymour biztosra vette, hogy csak azért nem mert elindulni valamerre, hogy botladozó járásával ne leleplezze le magát. Nem tudta, hogyan ajánlhatná fel a támogatását anélkül, hogy kárt tegyen a nő büszkeségében. Így is egyre nehezebben állt a diplomáciai magázódás a nyelvére.
– Empatikus, mint mindig – sóhajtott, és megköszörülte a torkát. – Elég sápadt. Szeretném, ha nem hagyná el magát. Szomjas?
– Egy kicsit.
– Szerzek valami innivalót, kikísérem a bejárathoz, aztán ha megengedi, el kell intéznem egy hívást. – Karját újabb erőhullám rázta végig, ahogy keresztjét visszaküldte saját párhuzamos terébe. Zoe felé nyújtotta balját, majd vélt faragatlanságára gondolva zavartan elmosolyodott. – Elnézést kérek, tudom, nem így illendő, de…
Zoe hallgatása belé fojtotta a szót. Négy év alatt rengetegszer tette meg ezt a gesztust fajtársai felé, miközben körülöttük a világ mind a négy sarkából kifordult, a nő megrendült ábrázata ugyancsak ezekre a pillanatokra emlékeztette őt. A várakozás azonban annál személyesebb volt számára.
Végül a karjába kapaszkodott.
Először a büfénél tettek egy gyors kitérőt. Zoét az egyik oszlop mellett hagyta, amíg italt szerzett maguknak a pult túloldaláról. A terminál kijelzőjén apróbb darabokra osztódott a kép, néha színek szerint egymásba csoportosultak; a technika ördöge által rögtönzött kubista alkotást aztán vibráló csíkok zavarták meg, majd az egész kezdődött elölről. Seymour az oldalára vágott, majd leguggolva az egyik hűtő órájára nézett. A számok vadul váltogatták egymást a folytonos interferenciában.
– Nem kéne kifosztani – artikulálta Zoe az asztalok között járva.
– Csak fizetni akartam – hazudta a férfi. – Mindegy, az összes gép halott, valószínűleg a kamerák is.
– Black Seymour mióta aggódik a kamerák miatt?
Kelletlenül felmordult. A név sértésnek hatott az ő szájából.
– Nem szeretem, ha Seymournak hívnak – mondta végül, és az egyik üveget a kezébe nyomta.
Zoe mohón húzott az üdítőből. Seymour megkönnyebbülve figyelte, ahogy az élet kortyonként visszatér a testébe.
– Akkor hogyan szólíthatom?
Válaszolni akart, de nem tehette.
Mélyre fojtotta a szentimentális gondolatokat, és arra fókuszált, amiért itt van: kitámogatta magukat az épületből, aztán egy félreeső padot keresett a téren, ahonnan kevesen láthatnak rájuk. Végül az elkerülhetetlen telefonhívás vonta el a figyelmét Zoe jelenlétéről.
A halántékát masszírozva tépelődött a jelentése első mondatán. Aztán belátta, hogy ebben az állapotban nem tud tisztán gondolkodni. Talpra ugrott, és hívást indított.
A hacker sokára fogadta a hívást. A hosszúra nyúló búgás alatt Seymour felmérte a terepet, és többször megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli őket. A fülke melletti padon Zoe az üvegen dobolt ujjaival, majd látva, hogy a férfi készüléke működik, újra elővette a sajátját. A kagylóból áradó, statikus zajok hallatán elfintorodott – Seymour akaratlanul tükrözte a nő grimaszát.
Már jól ismerte James műhangszalagoktól recsegő tenorját. Ő volt az egyetlen ember Seymour életében, akinek a hangja több év ismeretség ellenére is kiolvashatatlan maradt. Most is semlegesen fogadta a vonalat.
– A Múzeum összes kamerája megbolondult. Mi történt ott?
– Mindenki odalett – felelte halkan.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom.
A csendet gépies sóhaj törte meg a túloldalról, majd James szapora gépelésbe kezdett.
– Nem fogtam vételt kézi riasztásról.
– Esélyük sem lett volna rá. – Gondterhelten végigsimította az arcát. Az elképzelt beszélgetés kulcsmondatai semmivé foszlottak a fejében, így improvizálni kényszerült. – Egyszerre vesztek oda.
– Teljesen egyszerre?
– Teljesen. Azt mondtad, megkapták az üzenetet, hogy jövök – emlékeztette a hackert.
– Így is volt.
– Hol akadt fent a kommunikáció? – szakadt ki belőle a kérdés, és gondterhelten a hajába túrt. – Ha a Múzeumot be is hálózták a hívás idejére, az Egységnek reagálnia kellett volna.
Újra billentyűzet-ropogás előzte meg James válaszát. Néhány kattintás követte. Majd szokatlanul hosszúra nyúlt a csend.
– Mit találtál? – kérdezte Seymour.
– Nincs az adatbázisban a bejelentés. Eltüntették, mielőtt riadót triggerelhetett volna.
– Ennyire elkéstünk volna?
– Ennyire.
Újabb hallgatás ékelődött közéjük.
Mellette Zoe a macskaköveken pihentette a szemét. Üveges tekintete mögött messze jártak a gondolatai.
– Nem erre számítottunk – hallotta Jamest.
– Nem.
– Nem is mondtad, hogy Marion képes lenne ilyesmire.
– Mert nem tudtam.
– Nebula okozta?
– Nem tudom – rázta a fejét. – Minden arra utal. Gyors sorvadás történt, és anomáliát is észleltem, de nem ült nebula a helyszínre.
– Micsoda szörnyűség…
– Életben vagyunk, csak ez számít. – Szavaival saját magát próbálta nyugtatni elsősorban, mindhiába. Hátat fordított Zoénak, miközben próbálta elfojtani a könnyeit. – Megtisztítottam a centrumot, amennyire lehetett, de attól tartok, hogy le kell zárnunk a teret. Az anomália megismétlődését nem tudom megakadályozni, amíg nem sikerül megértenem a forrását. Csak azt kellene kitalálnunk, mi lesz azzal, aki esetleg áttör a kordonon. Az embereinket túl veszélyes lenne utánuk küldeni…
– Inkább a lényeget mondd – vágott közbe a hacker. – Megtaláltad Zoét?
– Igen, itt van. – Igyekezett tárgyilagosan felelni, mégis hála vegyült a hangjába. – Itt az idő.
– Már úton vannak a hatóságok. Ketten nem tudjátok lehagyni őket. És nem tudhatod, hogyan fog reagálni, ha meglátja a vészfényeket.
– Micsoda? Már úton vannak ide?
– Négy percen belül odaérnek.
– Mi gyorsabbak lehetünk.
– Tegyük fel, hogy nem vagytok gyorsabbak, és rátok támadnak. Túl tudnátok élni?
Seymour a homlokára simította a kezét. Értette, James miről beszél. Ő is érezte a szárazságot a torkában, a végtagjait tompító zsibbadást. De meg akarta próbálni. Az a vadállatias mozdulat járt a fejében, amivel Zoe az ajtófélfának lapult. Látta maga előtt a nő reszkető kezét, azt a pillanatnyi, esetlen harcot sokkos állapotának tisztán kivehető jelei ellen. Biztonságot kereső szorításának emléke szalagként tekeredett a karjára.
Nem tudott nagyobb veszélyt elképzelni annál a környezetnél, ahova most vissza kellene engednie őt.
– Tudom, hogy kinyitottad a kapukat – közölte vele a hacker. – Hányszor?
Seymour megadón sóhajtott fel.
– Kétszer. Hogy bejussak az épületbe, majd a tisztításhoz.
– Nézz magadba! Képes lennél a saját gondjaidra bízni őt?
Reszkető tenyerére meredt. Hamuszínű bőre alatt kidagadtak az erek, bal halántékában még enyhén lüktetett a fájdalom. Ő is jól tudta, hogy innentől kezdve minden kapunyitással az életét kockáztatja.
Így nem vigyázhatott rá.
– Tehát nem – állapította meg James halkan. – Csak két napot adj magadnak.
– Annál többet nem. – A válla felett átnézett a nőre. – És ha szem elől tévesztjük, azonnal lépünk.
– Nem fogjuk szem elől téveszteni – tagolta James. Seymour nem tudta megítélni, hogy idegességből beszélt-e, vagy nyugtatni próbálta őt. – Szeretném, ha nem forgatnál semmit a fejedben, rendben?
– Nem, nem fogok – felelte, és idegesen felsóhajtott. – Visszaengedjük, és majd kitalálok valamit.
– Csak akkor léphetünk, ha garantált a siker. Az ő biztonsága érdekében.
– A mai nap után…
– Az ő. Biztonsága. Érdekében – ismételte kimérten a hacker. – Megoldjuk, amint tudjuk.
Ő most akarta megoldani.
– Megértettem.
Ideges mozdulattal bontotta a vonalat, mielőtt magával ragadta volna a késztetés, hogy a készülékre ugorjon.
Visszaült Zoe mellé. Egy pár percet akart adni magának a búcsú előtt, azt se bánta, ha kellemetlennél kellemetlenebb kérdésekkel rohamozza meg. Csak hallani akarta a hangját.
– Be kéne vinnie – törte meg a csendet közöttük. A nő egyetértően biccentett mellette.
– Tudom.
– De nem fog.
– Nem.
A választ újabb komor bólintás követte.
– Nem felejtettem el a cetlit – mondta. – Sajnálom, hogy eltűntem, és azt is, hogy ma nem fogok tudni segíteni.
A Torinói Kapu szinte teljesen elveszett az este sötétjében, csupán az aranyozott repedések ragyogásából lehetett kivenni alakját. Néhány másodperccel később visszatért az elektromosság az utcákba, és meleg fénysor gyúlt ki a Nietzschén. A fejük felett távoli fényvillanásokkal tombolt a közelgő vihar.
Zoe az üdítősüveggel kezdett játszadozni. A homlokát ráncolta, kérdésre nyitotta a száját, de hezitált.
– Mi jár a fejében? – kérdezte tőle, mire a nő mellette megrezzenve zökkent ki a gondolatai sodrásából.
– Szólt a Múzeumnak – utalt vissza a vitájukra egy újabb korty után. – Mégsem evakuálták a helyet.
Szégyenkezve bólintott.
– És maga… – Zoe a bejáratra nézett. – Maga odajött hozzám, hogy figyelmeztessen.
A nő hangjába vegyülő döbbenetbe Seymour belerázkódott. Nem akart válaszolni. Nem lett volna értelme. A feléjük tartó Nidhoggokra gondolt, és a piros jelzőfényekre, amik valószínűleg már a közeli tömbök falain ugráltak.
Zoe lecsatolta a Limbuszt, és átnyújtotta a férfinak. Teljesen elfeledkezett róla, hogy a gondjaira bízta.
– Ezt jobb, ha nem találják meg nálam – mondta Zoe.
Figyelme a tetőkön túl felpislákoló fényekre sodródott. A Nidhoggok érkezését jelző sziréna egyre közelebbről hasított a tér csendjébe.
– Magának sem kéne már itt lennie – folytatta a nő. Egy keserű mosollyal próbálta elfedni az arcára kiülő félelmet. – De ne tévesszen szem elől, rendben?
– Nem fogom.
Azt remélte, ennél fájdalmasabb búcsúval nem fogja őt megverni az élet. Bocsánatkérőn elhúzta a száját, miközben tenyerével elfedte Zoe arcát.
A nyugtató hullámok, amiket a lány felé küldött, biztosan kiütötték őt néhány órára – Seymour remélte, ennyi elegendő lesz ahhoz, hogy kiheverje a borzalmakat, és szilárd elmével állja az oroszlán barlangjában a mindennapokat. Eszméletlen testét könnyen a karjaiba vette, és gondosan a bejárathoz fektette őt, hogy biztosítsa a magányos túlélő alibijét. Egy utolsó pillantást vetett rá. Vonásai békességet sugároztak, a lesütött, fehér szempillák tökéletes ívben követték szemhéjának vonalát. Eszébe jutott, haja milyen puhán simult a tenyerébe, amikor felemelte a padról a nőt.
Lélekben felkészítette magát az átkelésre. A bizsergés, ami elöntötte a karját, valahányszor megidézte vagy eltüntette drága keresztjét, most az egész testét átjárta. Átsiklott a lét könnyű fátylán a saját, párhuzamos árnyékvilágába, hogy senki avatatlan szem ne láthassa. Forró, száraz levegőt lélegzett be, kaparó íze a hátrahagyott cigaretták füstjét idézte. Koponyáját szinte azonnal megtöltötték a suttogások:
Valami megváltozott Zoéban.
