Lisa irodája Zoe emeletén állt, a folyosó másik végében. Kellőképpen távol ahhoz, hogy Zoe elfeledkezzen a nő létezéséről, de még pont elég közel ahhoz, hogy Lisa bármikor beállítson hozzá, ha kifogásolnivalót talált a zárójelentéseiben. Ezúttal is hívatlanul érkezett, félrehúzatta a függönyöket, és Zoe székében ringatózva olvasta fel fennhangon a keleti külváros jelentéséhez mellékelt stratégiai javaslatot.
„… A ma hajnali terrorcselekmény borzalmai jelentős következményekkel sújthatják mind az Elit, mind a Terrorelhárító divíziót. Az Egység, a jelenlegi készültségi szintjén, minden további kerületi akciójával hasonló veszteségekkel számolhat, ami idővel az intézmény morálját és tekintélyét is rontani fogja. Indítványoznám az új begyűjtési és deportálási stratégiák mihamarabbi kidolgozását, a szállító-útvonalak felülvizsgálatát, hogy hasonló tragédia ne ismétlődhessen meg. A probléma megoldására egy rendkívüli stratégiai bizottság alapítását javaslom, akikkel felülvizsgáljuk az elmúlt négy év sikertelen synus-deportálási kísérleteit. A bizottság működési ideje alatt az Egység, a több kerületet érintő, ún. csoportos begyűjtések helyett, csupán lakossági bejelentések alapján végzi a feladatát.”
Miután végzett, leengedte a tabletet, és a szemüvege fölött átpillantva csaknem felnyársalta Zoét a tekintetével.
A borvörös hajú, alacsony nővel a Kadétképző első napjától kezdve feszélyezett volt a viszonya. Már a kézfogását is idegennek érezte, és már a puszta jelenlététől idegesség fogta el őt. Pedig Lisa mindig mellette volt, amikor Zoe nehéz döntések előtt állt. Valahányszor személyes megbeszélést tartott Thompsonnal, Lisa a folyosón várt rá. Nem tudta eldönteni, hogy ellenőrzi-e vagy támogatja.
– Thompson nem fog örülni – jegyezte meg, nem törődve azzal, hogy Zoe a felolvasás alatt egyre mélyebbre süllyedt a kanapéjában.
Jól tudta, hogy Thompson tombolni fog. Ha róla volt szó, Thompson csak tombolni tudott. Mi több, őt fogja hibáztatni a felsült akcióért. Tartott a nevelőapjától, viszont most még a fejmosásnál is jobban aggasztotta az általa javasolt rendkívüli bizottság, ami az ő négy éves munkáját is felülvizsgálhatja.
Lisa nem láthatta meg rajta a pánikot. Kihúzta magát, eddig karba tett kezét szétnyitotta, jobbjával a szék karfájára könyökölt.
– Vagy Thompsonnak felelünk meg, vagy egyben tartjuk az Egységet – felelte egy vállvonással. – Megírhatom azt, amit hallani akar, de az nagyon sok árvasági pótlékba fog kerülni.
Lisa vonakodva, de egyetértett.
– Mikor jön vissza Thompson Domusból? – kérdezte, és felütötte a naptárat Zoe gépén.
– Holnap.
– Akkor még lesz lehetőséged ülni a jelentésen. Csak egy kicsit vegyél vissza a baljós hangulatból. Nem szereti, ha kérdőre vonod az Egység hatékonyságát, te is tudod. Illetve – húzta végig az ujját a kijelzőn –, miért is akarjuk felülvizsgáltatni az elmúlt négy év bevetéseit?
– Mert Seymour mindig egy lépéssel előttünk jár.
– Erre Thompson azt fogja mondani, hogy akkor gyorsabb tempót kell diktálnunk.
– Ez történt tegnap – okította ki Lisát. – Minden idők legagresszívabb művelete volt, amire Seymour kimért agresszióval válaszolt.
Lisa újra végigpörgette a dokumentumokat. Perceken át hallgatott, ahogy az ablakok között váltogatva összemozaikozta magában, amit keresett. Elégedetlenül rázta meg a fejét.
– Én csak egy szerencsésen összeimprovizált ellentámadást látok a fájlban – mondta. – Mondjuk, el kell ismernem, hogy Seymourra nem jellemző a vak szerencse. Tehát, még mindig nem tudsz zárójelentést írni. – Tollat fogott a kezébe, és a képernyő fölé hajolva jelöléseket hagyott a dokumentum különböző pontjain. – Támaszd alá jobban, amit láttál a helyszínen, mutass rá azokra az intő jelekre, amik arra utalnak, hogy hibáztunk vagy lassúak vagyunk, hogy a többi város döntéshozói is értsék, miért javaslod a gondolkodást a cselekedet helyett. Rágd a szájukba. Azt akarod, hogy Thompson agya egy rugóra járjon a tiéddel.
Átnyújtotta a táblagépet Zoénak. Piros kérdőjeleket hagyott mindenhol, ahol kevésnek találta az információt, az egymásnak ellentmondó sorok közé pedig egymásnak ütköző nyilakat vésett. Zoe csomót érzett a gyomrában.
– Az soha nem fog megtörténni – utalt vissza Thompsonra.
– Dehogynem. Feltéve, hogy megfogadod a javaslataimat.
Zoe legyűrte az arcát égető szégyent, és lefordított kijelzővel az ülőpárnára fektette a készüléket.
– A köpenyesek azt mondták, megközelítettél egy hullát – hozta fel Lisa kisvártatva. – Tökös.
A hanglejtése alapján egyáltalán nem tartotta tökösnek.
– Post mortem lövést kapott, és nem értettem, miért.
– És kiderítetted?
Megrántotta a vállát.
– Lehet, megcsúszott a keze.
– Hm. Ezt is kihagytad a jelentésből. Lehet, kevesebbet kéne kávéznod, és akkor nem pörögsz túl annyira, hogy kifelejtsd a fontos részleteket – mutatott Zoe bögréjére. – Mindegy is, a jó hír, hogy lesz egy ballisztikus nyomunk. Négy év után végre megtudjuk, milyen fegyverrel rohangál a rohadék.
– Ha van esze, úgyis Limbuszt használ – legyintett Zoe. – Azt nem fogjuk megtalálni az adatbázisban.
– Feltéve, hogy részt vett a háborúban, és kiérdemelt egyet. Ráadásul illegális a használata.
– Ezt Black Seymournak hiába mondod. És amúgy is, most használta először.
Nem bírta tovább tartani a szemkontaktust, így a bögréjébe kortyolt. Ettől még gyengébbnek érezte magát. Mennyivel jobb lett volna Lisa arcába nézve húzni egyet a kávéból! Az elképzelt mozzanat, szemtelen határozottságával, a válasza tökéletes koronája lehetett volna.
– Ügyvédnek kellett volna menned, Sanders. – A térdére csapva felállt a kanapéról, de mielőtt távozott volna, még visszafordult a küszöbről. – Még valami. Megint eldugult a küldöncöd.
A kávé Zoe torkára szaladt.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Ejnye.
Lisa az arcába meredve bólintott.
– Tudom, hogy ki szoktad kapcsolni a csövet, Zoe. – Zsebéből előhúzott egy borítékot, és mielőtt átnyújtotta volna, még vetett rá egy utolsó pillantást. – Valami meghívó – morogta egy vállrándítás kíséretében, majd hozzátette: – vagy belépő. Hátha más inger is ér a koffeinen kívül.
– Ha ilyen ígéretesnek tűnik, miért nem te mész?
– Neked küldték – vágott vissza, és a kezébe nyomta a kártyát. – Csinálj vele, amit akarsz. És kapcsold vissza a küldöncöt!
***
Ahogy sejtette, Seymour már másfél hete nem jelent meg az Egységnek – és az eltépett cetli dacára nem mutatta meg magát Zoénak sem. A kiborgról szóló felfedezését nem tudta tovább görgetni további bizonyítékok híján. Már többször végignézte az elmúlt négy év helyszíni felvételeit. Meghallgatta azt a néhány fennmaradt hanganyagot a küldöttség és az operátorok között, de csak a pánik és a sikolyok ragadtak meg benne. Aludni sem tudott tőlük, amíg be nem tért a Főpapnőbe. Pedig már megfogadta, hogy a nyugtalan napjain kerüli a helyet. Nem akart még egyszer beleszeretni olyasvalakibe, aki pénzért öleli őt.
Egy örökkévalóságnak tűnt a Múzeumhoz vezető vonatút. Alacsony pályára ereszkedett a sikló, a keleti zónahatár klasszicista épületei kitakarták Zoe elől az eget. Azt remélte, hasznosan fogja elütni az utazással töltött idejét, de mint mindannyiszor, most is a saját gondolatai foglalták le. Még az utolsó pillanatban besietett a mosdóba megigazítani a sminkjét és a haját – mint mindig, mályvaszín rúzst és kontyot viselt. Pilláit fehér spirállal fésülte át. Mire végzett, a sikló megérkezett a keleti városrész szívéhez. A táj megváltozott, az épületek kaotikus színkavalkádját egységes, meleg árnyalatok váltották fel, és a szárnyas mobilok is lazább alakzatba rendeződtek a levegőben. Csak a horizonton gyülekező esőfelhők maradtak, egymásba érő alakjukkal szürkés félhomályba vonva az egész várost. Zoe a szokásosnál hamarabb összekapta a holmijait, és még a megálló közelében sem járt a vonat, amikor már az ajtó előtt szobrozva készült a leszállásra.
***
A távolban magasodó Torinói Kapu fekete-fehér lószobrai már várták érkezését. Égben összeérő patáikkal boltívet formáltak a járókelők fölött, az aranyba vont repedések szolidan visszaverték a házak alá bukó nap fényét. Mögöttük, az Alma Mater mesterséges tavának ölelésében állt a Múzeum üvegpiramisa. Egy lila sálat húzott elő a táskájából – mindig ezt viselte magán, amikor nem akarta, hogy felismerjék őt. Rutinos mozdulatokkal készített belőle elegáns kötést a fejére, majd ideges természetének engedve megszedte lépteit. Mire az Alma Mater nagy órája fél nyolcat ütött, elvegyült a bejárat előtt csoportosuló tömegben.
Lassan haladtak az átvilágítással. Több, régen fontosnak számító közszereplőt is kiszúrt a várakozók között: orvosokat, akik szakvéleményeikkel támasztották alá a Deportálási Egyezmény szükségességét. Műsorvezetőket, akik túl merész kérdéseket tettek fel a streaming és podcast műsoraikban, és akiket emiatt később az Internet népszerűtlenebb zugaiba száműztek. Bukott politikusokat, akik a nebulakrízis elején megpróbáltak felkapaszkodni a synusok hátán, majd az Egyezmény aláírását követően kihátráltak a játékból. De akadtak tiszteletreméltó hősök és bohócok, synuspártiak és a szegregáció hívei, illetve néhány magát semlegesnek valló személy is. Különböző életútjuk egy pontban találkozott: mind aktívan foglalkoztak a synus-konfliktussal.
Zoe csak a szeme sarkából figyelte meg némelyiküket. Ruházatukból láthatóvá vált számára, ki szegényedett el az évek alatt, és kit tartott fenn az állam szeretete. Azt is észrevette, hogy a bejáratnál mindegyikük egy gyantalapot mutatott fel a biztonsági őröknek, ezeket pedig tüzetesen átolvasták beengedéskor.
Ő is egy ilyen kártyát kapott Lisától, de majdnem a szemetesben végezte, miután kollégája elhagyta az irodáját. A Nebula-krízist és a sorvadás-járványt boncolgató konferencia fő előadója és házigazdája maga Jamin Losev lett volna. Feltaláló, befektető, saját bevallása szerint filantróp. Az Egyezmény óta leginkább a munkatábornak keretet adó Alba Rosa-i iparváros vezetőjeként szerepelt a közbeszédben. Zoe semmi filantrópizmust nem talált ebben a szerepkörben.
Az esemény reggelén aztán Losev kivált a programból, és a helyét a még megosztóbb Marion von Cleef vette át. Marion maga is stagnáló sorvadó volt, és már legalább húsz évet késett a saját temetéséről. A szivárgás epicentrumaként szolgáló hasadás alatt lakott, hogy késleltesse a biztos halált, és testközelből tanulmányozta a valóság résén behömpölygő ködöt. Feltárta a lélek titkait, téziseivel új szemléletet hozott a világba.
Zoe jól emlékezett a „Sorvadás, a lélek honvágya” című értekezésre. Marion első publikációinak egyike volt, és a következő évek disszertációi egytől egyig az ő morbid felfedezését igazolták.
„Bizton állíthatom, hogy ma, 200 évvel a Hasadás után, már ostobaság azt feltételezni, hogy a test rendelkezik a lét előjogával. Valójában a léleknek jár minden előjog, a létezést biztosító test pedig a legelső ezeknek a privilégiumoknak a listáján. Épp ezért hiszem, hogy a Sorvadás nem a test betegsége, hanem a lélek honvágya.
Mint ahogy a róka lerágja a lábát, hogy megszabaduljon a medvecsapdától, és visszatérhessen saját otthonába, úgy a lélek is meg akar szabadulni a test privilégiumától, hogy a Hasadékon keresztül visszatérhessen az asztrális folyamba. Ezzel magyarázható az is, hogy a nekrózis kizárólag a Nebula-zóna elhagyását követő napokban kezdődik el, és a betegség lefolyási ideje az Obszervatóriumtól való távolsággal fordított arányban csökken: míg az obszervatóriumi gondozó pácienseinek nekrózisa 9-10 év alatt zajlik le, úgy egy domusi betegnek a Sorvadás kezdetétől számítva körülbelül 1 éve van hátra a tényleges halál beálltáig.
A kérdésre, hogy miért egyedül a Homo sapiens sapiens szenvedi meg a lélek honvágyát, az asztrális ciklus törvényeiben kell keresnünk a választ. A lélek, a testhez hasonlóan, saját élettartammal rendelkezik, és az anyagi világban szerzett tapasztalása által minden egyes ciklus kezdetekor egy komplexebb porhüvely privilégiumával gazdagodik. Mivel a Homo sapiens sapiens a földi lét legmagasabb formája, magától értetődő, hogy egy emberi testben lakó Lélek már az életciklusa végén jár, és végső nyugalmat keres a Nebula-zónákból nyíló Odaátban.
Hogy megértsük a synusok Sorvadás-immunitását, ahhoz előbb meg kell értenünk, hogy a lélek nem csupán egyszer él a humanoid test előjogával, más szóval, a Homo sapiens sapiens synus a primitív létezésből frissen kitört lélek első emberi utazása. Ezt bizonyítja a még állatvilági előéletéből ráragadt éles hallása, és az olykor emberhez méltatlan hangok imitálására való képessége. Mivel ezek a tulajdonságok a mi csendes civilizációnkban haszontalannak bizonyulnak, a lélek a következő életállomásai alatt lassan elfelejti őket, és ezáltal teljesedik ki Homo sapiens sapiensszé…”
Soha nem tudott elképzelni félelmetesebb dolgot annál, minthogy egy egyértelműen meghasadt elmének minden gondolata igaznak bizonyuljon. Ez az undor dolgozott benne akkor is, amikor elolvasta az emailt a műsorváltozásról, és újra kedve támadt ollóval darabokra vágni a meghívót. Végül felülkerekedett rajta a kíváncsiság.
Egyedül abban reménykedett, hogy senki nem szúrja ki őt a sokaságban, és ha mégis, nem akarják bájcsevejjel elütni majd az időt a kezdésig.
Megigazította a sálját, és a földet pásztázva várakozott tovább.
Sikerült zavartalanul átvészelnie a sorban állást. Megkönnyebbülten siklott le a lépcsőkön, a piramis bársonyszőnyeggel kirakott előterébe. Az álmennyezetet márványoszlopok tartották, az előadóterem a fal mentén sorakozó mahagóniajtók mögött nyílt, mellettük újabb folyosó vezetett az alsó szintnek otthont adó kiállításhoz. Évekkel ezelőtt járt itt utoljára, azóta az időszakos tárlatba új műtárgyak kerültek. És a menüre is felkerült néhány új sütemény.
Úgy döntött, a bár egyik üres zugában várja ki a kezdést. Az egyik sarokban foglalt helyet, a pultnál szerzett üdítőjét szorongatva küzdött a félfény okozta álmossággal.
A kábasága aztán egyik pillanatról a másikra alábbhagyott.
Valaki figyelte őt.
Az illető balra ült, néhány asztallal arrébb. Zoe remélte, ha figyelmen kívül hagyja őt, idővel felhagy vele, vagy a látogatók végre feltöltik a közöttük levő, üres helyeket. Ehelyett az idegen zárta be a távolságot, miután a szabad székhez lépett.
– Reméltem, hogy nem fog eljönni – köszöntötte a nőt, és két pohár pezsgőt tett le az asztalra.
Zoe még életében nem hallotta ezt a jellegzetes, füstös baritont, a férfi alakja mégis ismerősnek hatott. Pontosabban az a régi sebhely ütötte meg Zoét, ami végigszántotta az idegen arcának jobb oldalát. Durvasága ellenére otthonosnak találta a heget, és hasonló megnyugvás öntötte el a férfi tekintetétől – annak ellenére is, hogy írisze az ezüst egy hátborzongatóan világos árnyalatában szikrázott, és minden múló pillanattal egyre élesebben vizslatta a nő arcát. Állvonala éles, ajka feszes, orrnyergének megtört íve balesetről vagy harcoktól zűrös éjszakákról árulkodott. Fekete haját művészies bohémsággal fésülte hátra a fején, arcát simára borotválta.
Zoe elfojtott egy mélyről feltörő sóhajt, és zavartan megköszörülte a torkát. Az idegen minden szembetűnő hibája ellenére – sőt, inkább minden szembetűnő hibájával együtt – gyönyörű férfi volt. Korainak tartotta a következtetést, mégis felsejlett benne egy név. És Zoe biztos volt benne, hogy ha a megérzése beigazolódik, a férfi nem fog bemutatkozni neki.
– Nem ismerem magát – állapította meg az idegen arcába hunyorogva, és állával a pezsgőspohárra bökött. – És ez alapján maga sem ismer engem.
A férfi örömtelenül felnevetett. Keserű mosolya volt, öregítette őt – pedig Zoe biztosra vette, hogy még a harmincat sem érte el.
– Miből gondolja?
– Egy csésze kapucsínó. Sima tejjel, cukor nélkül. Ha azt akarja, hogy meg is igyam, amit belekevert, ezzel kell nyitnia.
– Maga előtt nem lehet hibázni – sóhajtott, és belekortyolt a pezsgőbe. Savanyú grimasszal tette vissza az asztalra. – Inkább ne is igya meg. Ez szörnyű.
– Szóval, mit keres itt? – kérdezte, és félretolta a saját poharát. – A halálomat vagy a társaságomat?
A férfi, mielőtt válaszolt volna, egy zsebórát húzott elő a zsebéből, és szigorú ábrázattal leolvasta a lapját. Zoe azon kapta magát, hogy a kezét figyeli – a kezét, amiben képes lett volna már most, teljes bizalommal megkapaszkodni.
Zavartan pislogva zökkentette ki magát a révületből.
– A diszkrét együttműködésére lenne szükségem – felelte, és a karfára könyökölt. Fejével alig észlelhetően a plafonra szerelt kamera felé biccentett. – Azonnal el kell hagynia az épületet. Feltűnés nélkül, mintha csak meggondolta volna magát.
Zoe kínosan felnevetett, de sápadtságát nem sikerült lepleznie. Az idegen még semmit nem árult el neki a körülményekről; a testbeszéde elégnek bizonyult ahhoz, hogy Zoe számtalan mesterlövész célkeresztjét érezze magán. Körbejáratta a szemét a tömegen, hátha kiszúr valakit, aki miatt menekülnie kellett – vagy bárkit, aki a férfival lehetett. Senki sem figyelte az asztalukat, és magányosan várakozó alakokat sem szúrt ki a hallban. A szorítás mégsem engedett a torkában.
– Én előre fogok menni. Maga fél perc elteltével követ engem, és kint a téren találkozunk. Hazakísérem, szétválnak az útjaink, és arról is elfeledkezik, hogy ma itt járt egyáltalán.
Miután befejezte a mondandóját, mesterkélten hátradőlt a székében, mintha egy kedélyes beszélgetés mozzanatát akarná előadni a kameráknak. Az ábrázata azonban riasztóan merev és komor maradt.
– Ki akar megölni engem? – Zoe kérdésére egy arcizma sem rezdült az idegennek, és akkor sem tört meg, amikor a nő választ követelve hajolt át az asztalon: – Nem várhatja el tőlem, hogy vakon kövessem az utasításait.
– Márpedig most pontosan ezt kérem – bólintott kimérten a férfi. – Higgye el, nem akar beleugrani ebbe a nyúlüregbe.
– Így azt is gondolhatnám, hogy a maga célpontja vagyok.
– Akkor már rég halott lenne, Zoe.
A nő sem hencegést, sem fenyegetést nem érzett a férfi hangjában. Olyan higgadt tényszerűséggel közölte, mint akinek mestersége volt a halál.
– Vesz nekem egy italt, amiben talán nincs semmi meglepetés, a szörnyű választáson túl, talán van. Minden indoklás nélkül hazaküldene – összegezte a tényeket. Ujjai közé vette a vörös plasztiklapot, hogy leplezze, mennyire remeg a keze. – És még csak be sem mutatkozik. – Kivárt, de a férfi válasz nélkül hagyta őt. – Hatékonyabb módok is léteznek a kimenekítésemre.
– És végig is gondoltam azokat a módszereket – felelte. – Mindegyik maradandó nyomot hagyna magában. Mint mondtam, kivételesen diszkréten szeretném megoldani ezt a problémát.
Zoe egy megkönnyebbült sóhajjal hátraszegte a fejét. Nem mert belegondolni, mennyire rettegett volna az életéért, ha nem találja meg azt a cetlit másfél héttel ezelőtt.
– Nagy lehet a probléma, ha nem a modus operandijához nyúl. – Egy ideges mosolyt eresztett meg, amit Seymour nem viszonzott. – Idősebbnek hittem magát.
– Nem először mondják. A többi kérdésére odakint kapja meg a választ. A téren megvárom. Fél perc.
– Nem rövid idő az?
– Egy perc. Ennél tovább nem hagynám bent egyedül.
Azzal köszönésképpen biccentett, és elvegyült a hallban feltorlódott tömegben. Zoe bénultan nézett kimért alakja után. Még mindig a sebhelyére gondolt.
***
Különös csend ült a térre. Ha nagyon fülelt, hallotta a fellegekben gyülekező vihar első robajait és a téren kigyúló fényizzók elektromos zúgását.
Seymour a tópart menti padok egyikén várakozott, arcán alig észlelhető bosszúsággal fogadta Zoét. Még egy utolsó pillantást vetett a zsebórájára, majd kezét a zsebébe csúsztatva megindult a Torinói Kapu irányába.
– Elbeszéltük az időt odabent – mondta a férfi. – A siklóról már lemaradt. Nem hagynám egyedül, amíg el nem indul haza. De ne aggódjon, csendes társaság vagyok.
– Többet kell tennie a bizalmamért, ha velem akar tartani.
Seymour megtorpant félúton, és az előzőnél türelmetlenebbül fújta ki a levegőt, mielőtt szétnézett a kihalt Alma Materen. Miután megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyeli őket, Zoe elé lépett, és egy öreg Limbuszt húzott elő a kabátja alól.
– Zálognak jó lesz? – kérdezte, és markolattal előre átnyújtotta a fegyvert. – Ha elértük Nyugatot, azt kezd vele, amit akar. Visszaadhatja, megtarthatja, meg is lőhet vele, ha attól nyugodtabban alszik.
Olyan természetességgel ajánlotta fel, hogy lelőheti őt, mint akin semmiféle golyó nem fog.
A zálogot a kabátja alá csatolta, a saját fegyvere mellé.
– Hogy jutott be ezzel az épületbe egyáltalán? – kérdezte, de nem kapott választ.
A férfi megrázkódott, üveges tekintetével Zoe háta mögé meredt. Kizárta a nő szólongatását, arca egyre fehérebbre, tekintete egyre rémültebbé vált, és ahogy Zoe megérintette a karját, ez a tehetetlen haraggal átitatott félelem zúgó rajként töltötte meg az ő elméjét is. Mintha seregek ordítottak volna a fülébe, hasogatta fejét a hangzavar, és alig tudott megállni egyre gyengülő lábán.
Elrántotta a kezét.
– Minden rendben? – kérdezte ismét.
Seymour végre feleszmélt, de nem válaszolt. Félretolta Zoét az útból, és a bejárathoz sietett. A Múzeum üvegpiramisa alatt teljes sötétség uralkodott.
– Menjen előre, és vegyen két jegyet Nyugatig! – hallotta a férfit.
Seymour mély lélegzetet vett, és egy határozott mozdulattal belökte az ajtót.
Csend. Zoe körül az egész Alma Mater sötétségbe borult.
Komolynak ígérkezett a baj. Kellőképpen komolynak ahhoz, hogy ész nélkül hallgatva rá szaladjon a siklóig, de a gondolat, hogy a férfinak talán nem lesz lehetősége utána jönni, még jobban nyomasztotta őt.
Így hát utána ment.
***
Ahogy Zoe belökte az ajtót, egy holttestektől zsúfolt előcsarnokban találta magát. A kriptaszag, az elszürkült, beesett arcok és a halálos csend lerohanták minden érzékszervét. Mintha a színek is kikoptak volna: a különféle textúrájú, élénkre festett ruhák most olcsó rongynak hatottak a félhomályban.
Görcsösen megkapaszkodott a korlátban, ám az nem tartotta meg őt eléggé. Vele együtt keringett az örvényben, és minden újabb lépcsőfokra lépve az émelygés az egész testét újra és újra végigrázta. Szent meggyőződésévé vált, hogy Seymour is ott lesz valahol a testek között. És amint megtalálja annak csontosra aszott hulláját, ő is elenyészik, a látvány követi őt az örök sötétségbe, ahol egy örökkévalóságon át mered annak a kísértetiesen ismerős sebhelynek a hűlt helyére; beesett arcán az üregekben mélyebb sötétség uralkodik majd az agyába égetett fekete lyuknál, és így fognak kavarogni a nagy semmiben, ahogy most ő tette a korláttal.
Egy ekkora szörnyűség súlyának már semmi sem tudott ellentartani.
Megpróbált uralkodni a pánikon. Mélyen belélegzett, a tüdejében mégis üresség tátongott.
Nem tudta, meddig haladt, vagy hogy egyenes talajt ért-e, amikor az örvény egy alak képében tisztult ki. Mint egy meghibásodott hologram: egyik arc tűnt át a másikon, a haja múló illúzióként váltakozott, Zoe előbb férfit látott benne, majd nőt, teltet, majd karcsút. Nem tudta, mit lát. Nem értette, mit lát. El akart fordulni, de a tekintete az alakon ragadt. Megszállottan. Makacsul.
Értelmet akart találni a látomásban.
Értelmet kellett találnia a látomásban.
Az elméje egyetlen, biztos pontban kapaszkodott meg: jeges gyűlöletet érzett a lényben. Egy ösztönös, nyers erőt, amivel bármikor rá vethette magát, hogy darabokra szedje őt. Zoe mégsem mozdult, és reszketve adta fel a harcot vele szemben, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna.
A paradox alak követhetetlen sebességgel suhant elé. Aztán magában érezte a jelenlétét: az kezével gerincoszlopára markolt, a csontjait rázta, a vérében keringett, a sejtjeibe ivódott.
Félt. Egyedül ennyi maradt a saját lényéből. Egy elejtett vad félelme, ami beteljesítette egy préda végzetét. Feszített a bőre, bármelyik pillanatban széthasadhatott, akár egy báb, aminek egyetlen célja, hogy életerőssé tápláljon egy pillangót. Tehetetlenül figyelte teste önkéntelen mozdulatlanságát, mint a rovar, aminek idegszálaira parazita ült, és lábai a biztos halált jelentő tó felé tartottak.
Aztán fényt látott. Vakító, fehér fényt. A vad talpra állt, a rovar megtorpant. Egyszerre volt ő a báb és a pillangó. Energia pulzált a testébe, egy Mindenséghez kapcsolódó, láthatatlan köldökzsinórból. Kitöltötte alakját, átmosta a sejtjeit, a szerveit, minden egyes lüktetésével kijjebb kényszerítve a betolakodót. Annak szorítása elengedte csontjait, lepergett a lényéről, eltávolodott, majd eltűnt a valóságból.
Zoe zihált, ruhája nyirkosan tapadt testére a verejtéktől, a véréből kifogyó adrenalin hatására egyre jobban reszketett. Csend vette körbe és magány.
Hallotta, hogy az előadóteremben felzúg a szél.
