Zsombor és a makacsság

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ott, ahol bundás sárkányok lakják a hegyeket, volt egy gyönyörű vidék. Ezt a vidéket átitatta a varázslat, a varázslat pedig boldogságot és gazdagságot adott. A rétek illatoztak a sok, tarka virágtól, az erdőben vadak legelésztek és madarak daloltak, a termőföldek ontották magukból a terméseket, az emberek pedig boldogok voltak.

De ezen a vidéken volt egy birodalom, ahonnan a varázslat egyik pillanatról a másikra szőröstül-bőröstül eltűnt.

Ezt a birodalmat Maghátnak hívták. Réges-régen ez a hely is olyan volt, mint a többi, az emberek boldogok voltak, sosem éheztek, mindig jutott elég mindenből. A birodalom világszerte híres volt a gyönyörű, ízletes és különleges almáiról. A szivárvány minden színében pompáztak, akadt köztük édes, savanyú, de még keserű is, ha valaki éppen azt szerette. Voltak egészen aprók, mint egy cukorka, és egészen nagyok is. Ennek az országnak volt egy jószívű királya, akinek volt felesége és három gyereke. A király és a fővarázslója egyetértésben és békességben irányították az országot, az pedig meghálálta a varázslatot és a gondoskodást. A birodalom virágzott.

Ám a király nagyon beteg lett, és egy szörnyű napon meghalt. Siratta az egész ország a szeretett, jóságos királyukat.

Egy napon aztán fekete felleg kerekedett, eltakarta a napot is. Végighömpölygött a birodalmon, majd leszállt a kastélynál. A palota apraja-nagyja összefutott félelmében, amikor a fellegből egy méregzöld, pikkelyes sárkány és egy férfi bukkant elő. A férfit Hugónak hívták, hatalmas varázslónak mondta magát, és azt állította: tudja az igazságot a király haláláról. Ez a férfi megvádolta az eddigi fővarázslót, hogy ő mérgezte meg a királyt. A királyné először nem hitt neki, de addig-addig duruzsolt a fülébe a férfi, addig-addig mutatott bizonyítékokat, amíg az asszony elhitte.

A fővarázslónak a fejét vették.

Hugót pedig kinevezték a királyné mellé fővarázslónak. A királyné hitte, hogy így végre helyreáll a rend, és az országa újra boldog és gazdag lesz. De tévedett. A sötét felleg, amivel Hugó érkezett, nem tágított a palota fölül, sőt, ahogy telt-múlt az idő, egyre nagyobb és nagyobb lett. Eltakarta a napot, és esőt vagy éppen felhős szárazságot hozott. A termények elpusztultak, az állatok elmenekültek. A világszerte ismert almafák nem hoztak gyümölcsöt, majd eldobták leveleiket és elszáradtak vagy elrohadtak a terméketlen földön. Az emberek megtettek mindent, próbálták életben tartani őket, de nem tudták. Az ország éhezett. Hugó pedig nem tett semmit, hogy segítsen. Hugó ugyanis velejéig gonosz volt, a varázslatainak segítségével az emberek nyomorúságából táplálkozott. Ahogy az emberek lesoványodtak és elkeseredtek, ő úgy lett egyre teltebb és jókedvűbb. Hugó a sárkányával járta a vidéket, csak hogy azt mondhassa a királynének: ő próbált segíteni. Miközben igazából az emberek nyomorúságából falatozott, a sárkánya félelemben tartotta őket.

A királyné az elején még érezte, hogy valami nincs rendben a fővarázslóval, de ahogy telt-múlt az idő, és ahogy a férfi egyre többet duruzsolt a fülébe, egyre inkább a hatása alá került. A királyfiakat és a királylányt azonban nem tudta ennyire befolyásolni, hiába együtt cseperedtek fel az ő árnyékába. Ám nem tehettek semmit. Nem tudták eltávolítani a fővarázslót, csupán próbálták enyhíteni az emberekre gyakorolt hatását. A legidősebb királyfi főképp a palotában próbált helytállni, szembeszállni az anyjával és a fővarázslóval, a királylány próbálta életben tartani a többi országgal a kapcsolataikat. A legkisebb királyfi pedig megoldást keresett az egyre pusztuló földre és almákra.

És amikor azt gondolták, hogy nem jöhet már rosszabb, kiderült, hogy sajnos tévedtek. A kányaláz úgy csapott le az országra, mintha vihar söpört volna végig a tájon. Egyre több lett a beteg, a kór pedig lassan beszökött a kastély falai mögé is.

Így a legkisebb királyfi most már a betegségre keresett gyógyírt. Bevetette magát az előző fővarázsló könyvtárába, amit Hugó hiába próbált elpusztítani. A különleges, varázslatokkal teli helyen megtalálta egy főzet receptjét, ami gyógyulást ígért. A recept tele volt számára is ismert, valamint teljesen ismeretlen és megdöbbentő összetevőkkel. A legkülönlegesebb mind közül talán az unikornis vére volt, amit ráadásul a legfontosabbként is említett a recept. A kis királyfi felkereste a környék összes vajákos asszonyát és urát, és felkereste a kereskedőket is, legalábbis azokat, akik még be merték tenni a lábukat erre a vidékre. Lassan gyűjtögette össze az alapanyagokat, de unikornisvérrel senki sem tudott szolgálni a számára. Ám épp mikor már igazán nekikeseredett volna, az egyik kereskedő mesélt neki egy furcsa lányról, akiről ő is csupán hallott. Egy lányról, aki három birodalom határában lakik, és egy unikornist etet a háza közelében. A királyfinak se kellett több. Úti ruhát húzott, tarisznyájába rejtett minden fontosat, még a legfontosabbat is a volt fővarázsló könyvtárából, és az éj leple alatt útnak indult.

Ezt a legkisebb királyfit Zsombornak hívták. És ekkor még fogalma sem volt, hogy milyen kaland is vár rá, és mi lesz érte a jutalma.

 

 

Zsombor hát útra kelt, ment mendegélt, erdőn és réten át, kiszáradt vagy éppen sebesen zúgó patakokon kelt át. Csendes, kihalt falvakon, olykor nyüzsgő városokon vágott keresztül. És bár az emberek és a tájak különbözőek voltak, egy valami mégsem változott: a különleges almafák mindenhol elszáradt, göcsörtös szellemfákként álltak a helyükön. Az emberek azt suttogták, hogy elhagyta a birodalmat a varázslat. Zsombor szíve nehézzé vált, ahogy látta a fákat, a szegény, szenvedő embereket és kilátástalanságot. A kányakór is egyre jobban terjedt. Szomorúság, kétség és halál terjengett a levegőben. Sokan talán visszafordultak volna, sokan talán elmenekültek volna, ahogy a határszéli emberek is tették, de Zsombor makacs volt. Végtelenül makacs. Elhitte és csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy a recept megoldást jelent a Kányakórra, és tudta: mindent meg fog tenni, hogy elkészíthesse. Így hát töretlenül kereste az alapanyagokat, füveket, növényeket az útja során, és azok sorra vándoroltak bele a tarisznyájába. Ahogy útja a határ felé közeledett, úgy szedett össze egyre több mindent, de egyvalami még hiányzott: az unikornis vérét. Ám ahogy közeledett a birodalmak határához egyre több lett a pletyka is a különleges lányról és az ő unikornisáról. Sokan boszorkánynak tartották a leányt, hiszen azt hallották, beszélget az unikornissal és a többi állattal is. Sokan beszélték, hogy tőle lehet beszerezni unikornispatát, -sörényt, sőt, még a szarvából is lehet darabokhoz jutni. Beszélték, hogy a lány haja, olyan vörös, mint a frissen kiserkenő vér, és a szeme olyan kék, mint az éjszakai égbolt. Zsomborban pedig, amikor pletykát hallott róla, úgy világított a remény, mint a felkelő nap. A remény túllendítette minden fáradtságán, túl minden szörnyűségen, amit látott.

A határ menti falvak egyre kihaltabbak lettek, sokan menekültek át a szomszédos birodalmakba a kór elől. Sokszor csak idősek maradtak a falvakban, ragaszkodva a házukhoz és az emlékekhez. Zsombor szíve egyre nehezebbé vált. Bár tudta, sosem lesz ennek a birodalomnak a királya, tudta, hogy talán el is kerül innen, ha az anyja úgy dönt, hogy kiházasítja, de mégis ez volt a hazája. A hazája, amit kór rág és a fővarázsló szaggatja szét. Fájdalom és gyűlölet hasogatta a szívét, akárhányszor Hugó az eszébe jutott. Gyűlölte a férfit, és elhatározta: ha hazatér és meggyógyít mindenkit, akit csak lehetett, Hugót is eltünteti valahogyan. Nem akarta a hazáját, az otthonát veszni hagyni. Vissza akarta szerezni a varázslatot, ami eltűnt.

Ám a varázslat nem olyan fajta, ami könnyen eltűnik. Néha csak elbújik, ha már nem hisznek benne. Zsombor viszont hitt. Töretlenül, kitartóan és makacsul. Így hát az eddig elbújt varázslat elődugta az orrát a vackából, és kíváncsian figyelte a fiút. Mivel tetszett neki, amit látott, és mert bizony nagyon unta már a bujkálást, úgy döntött, segít neki megtalálni, amit keres. Így a fiú lába alatt kanyargó ösvények mindig jó felé vitték, még ha a rossz utat is választotta. Az útja csakis a leányhoz vezethette, senki máshoz.

Napok óta egyedül kóborolt a birodalma határában, rég maga mögött hagyta az utolsó falut is, ahol még találkozott emberekkel. Az utolsó éjszakát, amikor ágyban aludt, egy igen furcsa idős bácsi házában töltötte, aki mintha már előre tudta volna, hogy jön, mintha tudta volna, mit is keres, és mintha tudta volna, mit kell neki mondania, hogy a fiú ne adja fel végleg. Zsombor nem volt az a fajta, aki könnyen feladja, ám az útja során látott kilátástalanság, szomorúság és nyomorúság lassan beette magát a testébe. Mintha maga a föld is csak kimerültséget és fájdalmat sugárzott volna magából, ami kiszívta az erőt a tagjaiból, és Zsombor teljesen nekikeseredett. Ám az öreg szerény, de finom vacsorával és borral kínálta, ami már akkor furcsa volt, de olyan éhes és szomjas volt, hogy igazán bele sem gondolt. És vacsora közben az öreg a vörös hajú lányról mesélt, és az unikornisról, amit neki is volt szerencséje látni. A férfi hangja és a szavai feltöltötték reménnyel és tenni akarással. Az ágy pedig mintha az utolsó erőmorzsákat is neki adta volna, mert másnap úgy kelt fel, mint aznap, amikor elindult. Az öreg a tornácon várt rá aznap reggel, és miközben még egyszer hátba veregette, azt mondta neki:

– Egyvalamit jól jegyezz meg, fiam. Van három dolog, amit jobb, ha nem kérdőjelezel meg: egy sárkány hűségét, egy unikornis vadságát és egy ember makacsságát.

Zsombor nem értette, mit akar mondani ezzel az öreg, de az csak mosolygott, majd jó utat kívánt és bement a házába.

A fiú pedig újra útra kelt. Ám a vacsora és az ágy által adott erő túlságosan hamar elpárolgott. Léptei fáradtan dobogtak az elhagyott vidéken. Útját halott almafák és a csend kísérték. Ahogy leszállt az éjszaka, az égen úszó felhők gomolyogni kezdtek és mély sötétséget hoztak a tájra.

Aztán lecsapott a vihar. Villámok cikáztak és festették lilára az égboltot, a dörgés egy medve bömbölésére emlékeztette, a heves szél pedig jéghideg esőcseppeket vágott az arcába. Léptei botorkálássá változtak, a szél ide-oda lökdöste, mintha csak irányítani akarná, hogy merre menjen. Az ösvény sárossá és csúszóssá vált a lába alatt. Úgy érezte még a természet is ellene van és nem akarja, hogy eljusson a leányhoz. És talán így is volt. A sötét vihar hátráltatta, de a szél mindig a jó ösvényen tartotta. Végül Zsombor, bár a fáradtságtól észre sem vette, de elhagyta Maghátat. Amit átlépett a határon, az eddigi vad tombolás egyszerű viharrá szelídült, és a lába alatt már fű terült el. A szél még mindig fújt és terelgette előre. Zsombor csak ment, ment, mígnem egy barlanghoz ért. Megkönnyebbülten húzódott be az eső elől. A vihar kiszívta minden erejét, így azt sem nézte hova fekszik le. Olyan gyorsan aludt el, hogy az agya fel sem fogta, hogy valami szőrös, puha és meleg terül el alatta. Csak gondolkodás nélkül magára húzta, amit talált, és már álmodott is. Azt már meg sem kérdezte magától, hogy ugyan milyen szőrös és puha lehet egy barlangban.

 

 

 

Zsombornak fogalma sem volt, hogy meddig aludt. Zavaros álmaiban összekeveredett a múltja és a jelene, a vágyai és a félelmei. De egyvalami mindig visszatért: az öreg és a mondata. A mondat a sárkány hűségéről, az unikornis vadságáról és az ember makacsságáról.

Aztán az álmába lassan beszivárgott egy édes illat, érezte, ahogy valami meleg szellő megborzolja a haját, a fülébe pedig hangfoszlányok kúsztak be, amelyek lassan kitisztultak.

– Él még? – kérdezte egy rekedt hang, amiről elsőre meg sem tudta mondani, hogy férfié vagy nőé.

– Lélegzik – válaszolta egy mély hang. – És az előbb motyogott valamit meg megmozdult álmában. Szóval szerintem él. Fel kellene ébresztenünk. Már nem érzem a tagjaim.

– Hát nem hiszem, hogy pont neked…

Zsombor érezte, ahogy az álmok végre elengedik, hogy az oldaláról a hátára fordult, de a szemhéjai mintha ólomból lettek volna. Aztán azt érezte, hogy valami megmozdul mellette és közelebb hajol hozzá, majd olyan érzése volt, mintha megszimatolták volna. A meleg, nedves levegő megmozdította barna tincseit és édes, de mégis friss illatot hozott magával. Mint az eső utáni virágok illata.

– Az illata annyira hasonlít a tiédre – szólalt meg a mély hang közvetlenül előtte, mire Zsombor szeme végre felpattant. Az agya mostanra kötötte össze a szimatolás, a közelében lévő mocorgás és a hang együttesét, és a teste veszélyt jelzett. És az első, amit megpillantott, két hatalmas, szőrös orrlyuk és egy hatalmas, kék szempár volt. Zsombor teste hirtelen azt sem tudta, hogyan is reagáljon. Szeretett volna elfutni, de a lábai mégsem engedelmeskedtek, ellenben zavarta, hogy kiszolgáltatottan fekszik a lény előtt. Ám csupán arra volt képes, hogy felüljön, majd hátra is hőköljön, mikor az újra megszimatolta.

– Felébredt – közölte a lény és miközben mozgott az ajka Zsombor egész közelről látta a szájában sorakozó fogakat, amelyek élesek voltak, és legalább olyan hosszúak, mint a karja.

– Igen, csakhogy halálra rémítetted – sóhajtotta a rekedt hang. – Ezt akartam mondani az előbb. Húzódj hátrébb, mielőtt elviszi a frász.

A lény engedelmesen hátrébb húzta a fejét, hogy a fiú levegőt kapjon. Zsombor szíve a torkában dobogott, hevesen kapkodta a levegőt, miközben az agya próbálta értelmezni és befogadni az eléje táruló látványt. Az orrlyukakhoz tartozó hosszúkás, mégis tömzsi orrot, alatta a széles, hatalmas szájat, a fehér fogakkal. Az orr felett a mélyen ülő, értelmes szempárt. A fejet, a hosszú, erős nyakat, a szintén erős, izmos testet és a négy lábat, valamint a fekete karmokat. Majd a csillogó, ezüstös szárnyat, ami a lény oldalához simult. Egy sárkány, mondta neki az agya. Csakhogy ez a sárkány nem volt hétköznapi. Ezt a sárkányt ugyanis tetőtől talpig, minden egyes porcikája bundás volt. Gyönyörű, haragoskék bunda, amit néhol ezüst, néhol lila sávok szeltek át, mint a viharban keresztül cikázó villámok. Zsombor megbabonázva bámulta a lényt. Látott már sárkányt, de azokat mind pikkely borította. A lény kissé oldalra döntötte a fejét, úgy tanulmányozta őt.

– Szerinted jól van?

Beszél! – kiáltotta egy hang Zsombor fejében, és Zsombor csak döbbent pislogásra volt képes. – Egy bundás sárkány, aki beszél…

– Hát most vagy halálra van rémülve, vagy teljesen meg van döbbenve… vagy mindkettő… – szólalt meg újra a rekedt hang, valahonnan a sárkány lába mögül. – Menj egy kicsit arrébb, hadd menjek oda hozzá.

– Mennék, ha tudnék – mordult fel a sárkány, de azért arrébb húzta a lábát, hogy a hang gazdája végre odaléphessen a fiúhoz. Zsombor pillantása rögtön az új jövevényre ugrott, és őt is szemügyre vette. Elnyűtt barna csizmába és nadrágba bújtatott vékony lábakon futott végig a tekintete, majd egy sötétkék blúzon, ami vékony derekat takart, és egyértelművé vált, hogy az előtte álló illető nő. Majd a pillantását a nyakán lévő sebhely vonta magára, ami keresztül szelte a torkát. Majd a vérvörös haja, ami olyan hosszú volt, hogy a fonata a derekáig ért, aztán a vékony arcot, a keskeny szájat, a pici orrot vette szemügyre. Majd belemerült a sötétkék szempárba, ami olyan kék volt, mint a csillagos éjszakai égbolt. Zsombor csak bámult rá és nem tudott megszólalni. Az a szempár a lelkébe és a szívébe látott. A lány hasonlóan megkövülten állt és bámult rá. A megfagyott pillanatot a sárkány türelmetlen szuszogása törte darabokra. A lány tett egy lépést Zsombor felé, és nyugtatólag felemelte a kezét.

– Nem kell félned – szólalt meg azon a rekedt hangon, ami egyáltalán nem illett hozzá. Bár ez a hang rekedt és reszelős volt, mégis volt benne valami lágyság, valami furcsa mellék zönge, ami mindennek ellenére kellemessé tette. – Ő egy kedves sárkány.

– Igen, nagyon kedves vagyok – kotyogta közbe a lény.

– A légynek se tudna ártani.

– Hát… de. Azoknak azért ártok – szólt újra közbe, mire a lány ránézett.

– Pszt. Ezzel nem segítesz.

– Jelenleg te sem rajtam – mondta a sárkány. – Már nem érzem a szárnyam. – A lány csak a szemét forgatta, majd visszafordult a fiú felé.

– Ha megkérhetlek, felkelnél a szárnyáról? – Zsombor először értetlenül pislogott a lányra, majd lenézett a földre és a meleg bundára, amin ült. Ugyanolyan haragos kék volt, mint a sárkány bundája, és ahogy követte a szemével, felfedezte, hogy tényleg a sárkányhoz tartozik. Az egyik szárnyán ült, aminek egy részét még magára is húzta.

– Jó ég – kiáltott fel Zsombor. – Ne haragudj! – Gyorsan felpattant és le is lépett a szárnyról, ám ahogy felállt, meg is lódult vele a világ. Az volt az egyedüli szerencséje, hogy a lány érte nyúlt és megtámasztotta. Ahogy a testük egymáshoz ért, a fiú megérezte a lány édes illatát, ami leginkább azokra az almákra emlékeztették, amik régen a palota udvarán nőttek.

– Köszönöm – szólalt meg a sárkány, majd végre felemelhette a szárnyát a földről és megmozgathatta. A barlang olyan nagy volt, hogy a szárnya vége még csak nem is súrolta a falakat. A lány finoman arrébb húzódott a fiútól, aki megint csak nem tudta eldönteni, hogy a lányt vagy a sárkányt bámulja inkább. Ekkor patakopogás visszhangzott végig a kövek között. Zsombor a kijárat felé kapta a fejét, ahonnan napfény áradt be a barlangba, és csak bámult. Bámulta a ló körvonalát  amit most sötétre festett a háta mögül sütő nap. Aztán a szíve egyre hevesebben kezdett verni, ahogy megpillantotta a hosszú csavarodó szarvat a ló homlokán, majd ahogy beljebb lépett, a szivárvány minden színében pompázó sörényét is. A szintén szivárványszínű patái nyomán csillagok szikráztak, ahogy egyre közelebb ért. Az unikornis sötétbarna szeme őt pásztázta. A fiú érzett is valami furcsa zúgást az elméjében, és mintha hangfoszlányok is eljutott volna hozzá, de nem tudott figyelni. Az agya semmi mást nem ismételgetett, mint, hogy megtalálta. Végre megtalálta az unikornist. Az utolsó részletét a receptnek, amivel megmenthet mindenkit.

– A véredért jöttem – csúszott ki a száján rekedten. Mellette a lány felsóhajtott, a sárkány felmordult, az unikornis pedig megtorpant. A ló egy pillanatig csak meredt rá, majd mintha megforgatta volna a szemét, bosszúsan felhorkant, és a fejét csóválva megfordult és kiügetett a barlangból. – Várj! – kiáltott utána Zsombor, miközben az agyában összekeveredtek a gondolatok. Egyrészt tudta, hogy butaságot csinált, hogy már megint kapkodott gondolkodás helyett, másrészt pedig nagyon is akarta azt, amiért jött. A fekvéstől és a fáradtságtól botladozva indult a ló után a barlang szája felé. Ám mire elérte a kijáratot, az állat már messze járt, csupán színes sörényét és a farkát látta felvillanni a távolban.

– Kissé ajtóstul rontottál a házba, nem gondolod? – szólalt meg mellette a lány, akiről Zsombor észre sem vette, hogy követte. A lány karba font kézzel állt mellette és rosszallóan bámulta. – Igazán nem volt szép dolog rögtön azzal fenyegetni, hogy bántani fogod.

Zsombor lemondóan felsóhajtott, mert erre időközben már ő is rájött. Nem kellett volna ezzel kezdenie és rögtön megijeszteni az unikornist. A sárkány közben utánuk jött, majd elhaladt mellettük és kitárta széles szárnyait. Hiába volt hatalmas teste, a lény olyan kecsesen emelkedett a magasba, mintha pillekönnyű lett volna. A szárnyai által keltett szél megmozgatta a magas fűszálakat és a közeli fák lombjait. A fiú hunyorogva követte a röptét, amíg bele nem nézett a napba. A napba, amit hosszú évek óta nem látott. Zsombor ekkor döbbent rá, hogy már egy másik birodalomban jár. Itt a fű zöld volt, az ég kék, nem takarták sötét felhők a napot, levegő tiszta volt és friss. Elszorult a szíve mikor arra gondolt, hogy Maghát is lehetne ilyen szép. Hogy náluk is lehetne minden normális.

Úgy tűnt a lány megsejthette, hogy mi játszódhat le benne, mert lassan leengedte a kezét és enyhült az arcán a rosszallás. A tekintete végigszaladt a fiú elnyűtt, koszos ruháján és tarisznyáján, feltűnt neki, hogy milyen betegesen sovány, az arca sápadt, sötétbarna haja pedig fénytelen, és hogy egy fürdés is ráférne. Egy fáradt, már-már reményvesztett fiút látott maga előtt, és bár az agya egy része azt suttogta, hogy meg fogja ezt még bánni, úgy döntött, segít neki.

– Sokáig aludtál – szólalt meg kedvesen, pedig még haragudott azért, amit a fiú unikornisnak mondott. – Nem vagy éhes? Esetleg szomjas?

A fiú tekintete elszakadt a tájtól és a naptól, és ránézett. Barna szemében ezernyi érzelem kavargott, amiből a lány igazán egyet sem tudott megfogni, de azt tudta, hogy nagy vihar dúl a fiú lelkében. Úgy tűnt, nem is tud megszólalni az érzelmeitől, ám a gyomra elárulta. Az étel puszta említésétől hangosan megkordult.

– Mindjárt gondoltam. Gyere velem, nincs messze a kunyhóm – közölte vele, mire a fiú csak bólintott.

A lány egy keskeny ösvényre terelte a magas fű között, ő maga taposta ki ezt a csapást, ahogy minden nap meglátogatta a sárkányt. A lény éppen felettük körözött, élvezve, hogy újra mozgathatja a szárnyait, miközben ők csendben sétáltak a kunyhó felé. Egyikük sem szólalt meg. A fiú hol a tájban, hol a sárkányban gyönyörködött, hol pedig szomorúan, lehangoltan bámult maga elé. A lány pedig a maga érzelmeivel küzdött. Mert bizony benne is vihar tombolt. Nem csupán amiatt amilyen érzelmeket a fiú szeme ébresztett benne, de amiatt is, hogy felismerte a fiú ruházatát. Ismerte a ruháinak mintázatát, ismerte a nyakában lógó medált, a tarisznyára varrt mintákat, és hallotta már a közeli falvakban a pletykákat az útra kelt fiúról. Tudta honnan jött, melyik birodalomból. Tudta, de inkább mégsem akarta tudni. Mert az már túlságosan fájt volna. Neki már nem volt ott helye.

A kicsiny fakunyhó körül néhol zöldségek, néhol pedig gyümölcsfák sorakoztak. Keskeny út vezetett a veteményes ágyásai között a verandára, ahol a lány leültette Zsombort az asztalhoz, majd reggelit tett elé. A fiú gondolkodás nélkül vetette rá magát az ételre. A lány pedig figyelte, de tekintete sokszor tévedt a fiú mellett heverő tarisznyára. Fájdalmasan ismerősek voltak a mintái, de nem mert megesküdni rá, hogy tényleg arról a táskáról van-e szó, mint amire gondol. Emlékek próbáltak felvillanni az agyában, de erővel szorította hátra őket, ahogy évek óta mindig. A sárkány, mintha csak megérezte volna a nyugtalanságát, tett egy kört a kunyhója felett, majd leszállt és cammogva elindult feléjük a gyümölcsfák között. Ha szorosan a hátára simította a szárnyait, éppen elfért a fák között. A lány figyelte, ahogy közeledik és felrémlett előtte az első nap, amikor megtalálta őt. Még csupán tojás volt semmi több.

Révedéséből a fiú rántotta ki, amikor megköszörülte a torkát.

– Köszönöm az ételt – szólalt meg a fiú, amikor a lány újra ránézett.

– Szívesen – bólintott a lány. – Szívesen látunk nálunk, bár a nevedet még mindig nem tudjuk.

– Zsombor vagyok – felelte a fiú.

– Én pedig Lelle – mondta a lány. A sárkány hatalmasat szusszantott jelezve, hogy ő is itt van. Bundás fejét előrenyújtotta, így az orrát majdnem be tudta volna dugni a verandára. – Ő pedig Jadgiohgceztuitjkl, a sárkányom.

Zsombornak erre döbbenten elkerekedtek a szemei és először hangtalanul mozgott a szája, mintha megpróbálná felidézni a betűket, amiket hallott.

– Jadg….io…

– Röviden Joci – vágott közbe Lelle, mire Zsombor újra meglepetten pislantott.

– Joci…

– A teljes nevem túl bonyolult szerinte – szólalt meg a sárkány. – Csak akkor használja, ha nagyon mérges rám.

– Inkább csak túl sokszor kellene használnom – mondta Lelle. – Annyiszor kell rád szólni, hogy az embernek beletörne a nyelve. Olyan vagy, mint egy vásott, rossz kölök. – A sárkány erre felhorkantott, de hiába mondott rá csúnyát a leány, a kettőjüket összekötő szeretet nem csak érezhető, de már-már látható volt a levegőben, hogy. Joci szusszantott egyet, mire fehér felleg szállt fel az orrából és Zsombor hátrébb húzódott. Elégszer tapasztalta már a palotában a Hugó sárkányából hirtelen előtörő lángcsóvát, hogy az ilyentől megijedjen. A lány azonban megnyugtatóan rámosolygott.

– Ne félj, Joci nem gyújt fel semmit. Nem képes rá.

– Nem tud tüzet okádni? – kérdezte Zsombor kissé megnyugodva.

– Nem. Joci egy természetsárkány – felelte Lelle. – Azon belül is egy égi sárkány. Nem képes a tűzgyújtásra, előbb küld rád villámot, mint lángnyelvet.

– Sosem hallottam még a természetsárkányokról – vallotta be Zsombor. – Igaz, bundás sárkányokról sem.

– Mert ezek a sárkányok a közeli hegyekben élnek – intett a lány az erdő mögött magasodó hegyek felé. – Nem mennek a völgybe, ahonnan te is jöttél… Zsombor királyfi…

– Ezek szerint tudod ki vagyok.

– Tudod, hogy megy ez – vont vállat Lelle. – A kofák, a kereskedők meg a vajákos asszonyok mindent tudnak, és szeretik is megosztani. Bár a keresztneved nem tudták. Csak, hogy van egy királyfi, aki útra kelt, mindenféle különleges növényt és egy unikornist keres.

– Valóban mindent tudnak – bólintott Zsombor. – Ők mondták nekem, hogy keressek egy lányt, aki három birodalom határán él és egy unikornist gondoz.

– És melyik verziót hallottad rólam? Hogy bolond vagyok, vagy hogy boszorkány? – somolygott rá a lány, mivel nagyon jó tudta, milyen pletykák keringenek róla. Az embereknek furcsa, hogy egyedül él itt. Még emlékezett az első tekintetekre, amikor a közeli falvakban megjelent a gyógynövényeivel, de aztán lassan megszokták. Tudta, melyik gyógynövény mire való, hogy melyikeket kell összekeverni, hogy különböző bajokra nyújtsanak gyógyírt. Később, a jobb években, amikor több termett, mint amire szüksége volt, terményeket és gyümölcsöket is adott el. Ezekből tartotta el magát, ezekből vett sajtot, kenyeret, húst, vagyis azt, amit nem tudott megtermelni. Amikor pedig megszorult, különlegesebb növényeket adott el, amikhez sokszor Joci vagy az unikornis segítségével jutott hozzá. De leginkább arról volt híres, hogy nála hozzá lehetett jutni sárkányfoghoz vagy sárkánykaromhoz, olykor még sárkánybundához is. Gondosan elrakta Joci fogait, amikor először fogat váltott, rendszeresen ápolta a karmait, és nyáron, amikor vedlett, összegyűjtötte a bundáját. Ha pedig nagyon megfizették vagy nagyon szükség volt rá, unikornispatát, -szőrt, -sörényt és -szarvdarabokat is adott. Tudta, hogy boszorkánynak hiszik, de nem bánta. Boldog volt ő egyedül is.

– Igazából egyiket sem – válaszolt némi hallgatás után Zsombor. – Csak a hajadról és az unikornisról hallottam.

– Csodálkozom. Ennél durvábbakat szoktak mesélni rólam – mondta Lelle, miközben a hajfonata végét birizgálta.

Ahogy elnéztek a távolban fel-fel villant az unikornis szívárvány színű sörénye, ahogy átvágtatott a mezőn, a nyomában lévő csillagok csak halványan látszódtak a lassan lemenő nap fényében. Zsombor felsóhajtott, és ujjai türelmetlen ritmust kezdtek el dobolni a faragott asztalon. Lelle szótlanul figyelte, ahogy az unikornis eltűnik a közeli erdő fái között.

– Ma már biztos nem jön vissza – szólalt meg. – Túlságosan megbántottad ahhoz, hogy ismerkedni akarjon veled.

– Tudom. Csak annyira megörültem, hogy végre láthatom, hogy nem gondolkodtam. Hosszú hetek óta őt keresem. Szükségem van rá.

– Miért van szükséged neked egy unikornis vérére? – kérdezte Lelle, bár nem volt benne biztos, hogy tudni akarja a választ is. De a kíváncsisága nagyobb volt, és nem tudott neki parancsolni.

– A birodalmamban, Maghátban, Kányakór tombol, és találtam egy receptet az előző fővarázsló szobájában, ami elvileg segít meggyógyítani – hadarta a fiú és közben kapkodva a tarisznyájában keresgélt, majd elhúzott egy már nyúzott agyonolvasott könyvet. A fiú észre sem vette, hogy a vele szemben ülő lány levegő után kapott, amikor megpillantotta a kötetet, gyorsan lapozott előre, míg nem megtalálta a receptet. – Túl sokan estek már áldozatul a kórnak, és a fővarázsló semmit sem csinál. Muszáj megpróbálnom megmenteni a népemet. – Lelle ugyan felfogta, amit a fiú mond, de egyre csak a könyvet bámulta a kezében. A borítón lévő mintákat is pontosan olyan jól ismerte, mint a tenyerét. Felidézni sem tudta, hányszor látta már. A mindennapjai része volt, egészen addig a napig, amíg kénytelen volt elhagyni.

– Megnézhetem azt a receptet? – kérdezte Lelle, és ő maga is hallotta, hogy a hangja a szokásosnál is rekedtebb lett. A fiú először habozott, majd mégis az asztalra fektette a könyvet és áttolta a lány elé. Lelle ujjai remegtek, ahogy végigsimított a régi, megsárgult lapokon. Ezernyi érzés és emlék szalad rajta keresztül, de egyik sem maradt sokáig, és túl gyorsan váltották egymást, hogy igazán megélje őket. Így inkább próbált a receptre fókuszálni, amíg Zsombor újra meg sem szólalt.

– Szerinted, ha elmondom az unikornisnak, hogy miért van rá szükségem, segít nekem?

– Vandánál ezt sosem lehet tudni – felelte Lelle lassan, mert a szeme megakadt egy mondaton a recepten és az agya folyamatosan újra és újra olvastatta vele. Nem tudta, tisztában van-e a fiú azzal, hogy ő nem lesz képes megcsinálni a receptet. Összegyűjtheti, ami kell hozzá, de az ereje nincs meg hozzá. A fiú birodalmában már senkinek sincs. A lánynak erővel kellett megakadályoznia magát, nehogy a nyakán lévő sebhelyéhez nyúljon és megsimogassa. Most már itt volt az otthona, ezek a rétek és fák, a kunyhója, a veteményeskertje, Joci és Vanda. Már nem az, aki volt és sosem lesz az.

– Vanda? – ráncolta össze a homlokát Zsombor.

– Az unikornis – nézett fel Lelle és lassan becsukta a könyvet. Nem akarta, hogy a gondolatai túl messzire sodorják a jelentől. – Őt hívják Vandának. És mint mondtam, kiszámíthatatlan, hogy segít-e vagy sem. Vanda azt csinál, amit, akar, akkor, amikor akarja és ahogyan akarja.

– De hát… te eteted.

– Az még nem jelenti azt, hogy meg is szelídítettem – rázta meg a fejét Lelle. – Vanda egy szabad lény, nincs betörve, se megtörve. Minden, amit kapok tőle, az ajándék. Még az is, hogy megsimogathatom, néhanapján.

– De mondhat igent a kérésemre?

– Persze. Épp annyira mondhat igen, mint amennyire nemet. Ez nem rajtam múlik. Bár nem tartom valószínűnek, hogy önként és dalolva fog neked adni a véréből. Egyetlen cseppjében is hatalmas erő lakozik.

– Én azért megpróbálom – jelentette ki Zsombor.

– Lelked rajta – vont vállat Lelle és a tekintete újra a könyvre tévedt. – Bár néha az ár nem éri meg a belefektetett munkát.

– Ezt hogy érted?

– Mindennek ára van, Zsombor királyfi – állt fel Lelle az asztaltól és csak remélte, hogy nem látszik mennyire menekülni akar. – Hogy Vanda mit fog megszabni árnak, azt én nem tudom megmondani, de vannak árak, amik túl nagyok, ahhoz, hogy megfizessünk. És ezért nem is minden mese végződik jól.

– De…

– Hamarosan besötétedik – vágott közbe Lelle. – Sajnos nincs még egy ágyam, így csak a padlómat, takarót és párnát tudok felajánlani, vagy aludhatsz Joci mellett is, ha gondolod. – A fiú habozott egy pillanatig, mintha nem tudta volna, hogy folytassa az előbb elkezdett vitát, vagy inkább hagyja. Végül az utóbbi mellett döntött.

– Elfogadom a padlódat – mondta a fiú. Lelle csak bólintott, majd arra hivatkozva, hogy meg kell keresnie a párnát és vacsorát is kell főznie, bement a kunyhóba, otthagyva a fiút a kavargó gondolataival, magát pedig falak közé zárva a saját emlékeivel.

 

 

 

Ahogy teltek-múltak a napok, Lelle egyre kevésbé tudta eldönteni, hogy Zsombor ennyire őrült vagy ennyire makacs. Azt nem tudta, hogy Vanda a fiúhoz is beszélt-e gondolatban és direkt nem árulta el neki, mivel szerezheti meg a vérét, vagy egyáltalán nem is szólt hozzá. Zsombor azonban nem adta fel. Lelle már számolni sem tudta, hányféleképpen közeledett az unikornishoz. Próbálta kedvesebben, próbálta durván, próbálta becserkészni, próbált csak feküdni, hogy az állat odamenjen hozzá és akkor kapja el. Próbálta megülni, próbálta álmában, evés közben, ivás közben. Kérte már Joci segítségét is. Követte mindenhova, a réten, az erdőben, a tóhoz. Minden követ megmozgatott, mindent megpróbált. Lelle pedig sokszor figyelte őket. Látta Vandán, mikor szórakozik azon, ahogy a fiú próbálkozik, hogy mikor volt már elege belőle, és mikor néz rá lesajnálóan. De egyre többször látta mérgesnek amiatt, hogy a fiú nem jön rá, mit is kellene tennie. Zsombor pedig makacsul kitartott. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ő akkor is megszerzi Vanda vérét, ha belepusztul.

Lelle épp a veranda korlátjának támaszkodott, amikor Joci leszállt mellette. A nap forrón sütött, mozdulatlanul állt a levegő, és fullasztóan telepedett mindenki mellkasára. A lány érezte a csontjaiban, hogy vihar készülődik, és a nyakán lévő sebhely is bizsergett ugyanezt jelezve, pedig még csak felhők sem voltak az égen. Zsomborról szakadt a víz, miközben a térdére támaszkodva lihegett. Vanda ma különösen játékos kedvében volt, és direkt szekálta a fiút: olyan közel engedte magához, hogy már-már hozzá érhetett volna. Aztán persze messzire szaladt, és a fiú dühében már utána rohant, amíg ki nem fulladt.

– Nem értelek téged, Lelle – szólalt meg Joci és a fejét olyan közel dugta a lányhoz, hogy azt megsimogathassa bundás fejét. A lány mosolyogva túrt bele a kék bundába. Hidegebb teleken, vagy amikor nagyon magányosnak érezte magát volt, hogy a barlangban aludt a sárkánnyal, jól beburkolózva a bundába.

– Mit nem értesz?

– Hogy miért nem segítesz neki. – A lány mosoly lehervadt és elhúzta a kezét, hogy összefonja a melle előtt. – Tudnál neki segíteni. Vandát is meg tudnád győzni, ha nagyon akarod. És azt se árultad el neki, hogy ahhoz a recepthez nem elegek a növények, amiket összegyűjtött. Hogy ahhoz más is kell.

– Ez bonyolult, Joci – mondta halkan Lelle. A keze a nyakára tévedt, és megsimogatta a sebhelyet.

– Mi ezen olyan bonyolult? Ő segítséget kért, te pedig tudsz segíteni. Másnak is segítettél már. Ő miért más, mint a többiek? – Lelle csak összeszorította a száját és makacsul hallgatott. Csak bámulta tovább a fiút, aki farkasszemet nézett a vele szemben álló unikornissal.  – Azért más mert Maghátról jött? – Lelle erre rákapta a pillantását, ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította a saját karját. Joci még közelebb dugta az orrát, hogy hozzáérhessen a lányhoz. – Nem vagyok ám buta…

– Tudom – sóhajtotta Lelle és újra beletúrt a bundába. – Talán… talán köze van hozzá, hogy onnan jött – vallotta be a lány. – Elmeséltem már, hogy mi történt velem… Maghát csak fájdalmat okozott nekem. – Végigsimított Joci orrán, amit úgy ismert, mint a tenyerét. Együtt nőtt fel ezzel a sárkánnyal, miután gyerekként rábukkant a tojására, és a nevelő anyja segítségével kikeltette. Ő volt a legkedvesebb és leghűségesebb barátja.

– És törvényszerű, hogy Zsombor is fájdalmat fog okozni? – kérdezte Joci. – Szerintem ő egyáltalán nem rossz. Kedves velem, kedves veled, kedves volt a faluban az emberekkel, amikor elkísért téged. Segíteni akar a népén, és nem rosszra akarja használni Vanda vérét. Makacs és önfejű, de nem rossz ember.

– Az, hogy kedves nem jelent semmit – rázta meg a fejét Lelle. – Az emberek sokszor csak szerepet játszanak. Velem is kedves volt eleinte az, aki majdnem megölt.

– De nem akar mindenki megölni téged – sóhajtott fáradtan Joci.

– Te nem ismered az embereket, Joci – kezdett bele Lelle, mire a sárkány felhorkantott és elhúzódott.

– Mert te igen? Egyedül élsz itt, mióta az eszemet tudom. Néha bemész a közeli falvakba, de senkivel sincs kapcsolatod. Én nem hiszem, hogy minden ember ugyanolyan. Ahogy az állatok, a növények vagy az illatok sem ugyanolyanok. És igazából ezt te is tudod, csak makacsul ragaszkodsz a saját igazadhoz és a félelmedhez.

– Én nem…

– De igen, Lelle. Félsz. Félsz az emberektől, félsz attól, hogy bárkivel kapcsolatod legyen. Félsz az emlékektől. És jelenleg félsz az érzéseidtől is, amiket Zsombor ébreszt benned.

– Nincsenek semmilyen érzéseim – vágta rá Lelle, de erővel kellett továbbra is Jocira néznie és nem megkeresni a pillantásával Zsombort.

– Dehogy nincsenek – somolygott Joci. – Látom, hogy nézel rá, látom, hogy jól esik a kedvessége. Csak könnyebb ragaszkodni a múlthoz meg a félelemhez, mert ezt ismered.

– Ez nem igaz.

– Ha nem lenne igaz, akkor már régen segítettél volna neki – mondta Joci. – Mert azt akarnád, hogy minél hamarabb elmenjen, mint a többiek. Csak hogy végre érzel mást is, és…

– Nem igaz – csattant fel Lelle.

– Akkor segíts neki! – mordult vissza Joci.

– Nem segítek azon a birodalomon, ahonnan elüldöztek, mint egy kutyát és majdnem megöltek. Nem kellettem nekik, hát most se kelljek – jelentette ki Lelle.

– És megint visszajutottunk ide. Te pontosan ugyanolyan makacs vagy, mint Zsombor – morogta Joci. – Makacs, önfejű szamár mindkettőtök. – Jelentette ki, majd szárnyat bontott és felrepült.

– Egyáltalán nincs igazad – motyogta az orra alatt Lelle, de ebben közel sem volt annyira biztos, mint eddig. Persze a világért sem vallotta volna be, hogy van igazság abban, amit Joci mondott. De könnyebb volt nem tudomást venni minderről.

A lány tekintete a hegyek felé tévedt, ami felett szürke, sötét felhők gyülekeztek, jelezve, hogy hamarosan tényleg megérkezik a vihar. Ezután Zsombort kereste, akit végül a fűben elterülve pillantott meg. A fiú lihegve feküdt a földön, Vanda pedig lesajnálóan rázta a fejét pár lépésre tőle. Majd az unikornis pillantása Lellére vándorolt, de a lány kerülte a tekintetét. Az állat próbált már vele az elmúlt napokban beszélni valami hasonlóról, mint Joci, de Lelle mindig elkerülte. Nem tudott volna mit kezdeni vele, ahogy most sem tudott.

Anélkül, hogy Vandára nézett volna, lesétált a tornácról és a fiú felé vette az irányt. Átvágott a veteményeskerten, óvatosan kerülgetve a kibújt növényeket, majd a csizmája már a fűben dobbant. Aztán megállt Zsombor felett. A fiú sötétbarna tekintete mindjárt rá szegeződött, és a lány erővel nem vett tudomást a szívében szárba szökkenő érzelmekről.

– Mikor akarod feladni? – érdeklődött, mire a fiú fáradt tekintetébe újra elszántság költözött.

– Sosem adom fel – jelentette ki Zsombor, de mégsem mozdult meg. Minden porcikájából sütött a fáradtság. – Nem adhatom fel. – Lelle elgondolkodva meredt rá és nem tudta, hogy irigyelje a kitartásáért, vagy szánja, amiért nem tud továbblépni. Hiszen ő nagyon jól tudta, hogy milyen egy helyben állni és nem mozdulni. A lány felsóhajtott, majd megkérdezte.

– Kérsz egy kávét? Szerintem rád férne.

– Van kávéd? – csillant fel a fiú szeme és már fel is ült. Lelle csak intett neki, hogy kövesse vissza a verandára. Míg Lelle a kunyhóban lefőzte a kávét, a fiú leült kint és a receptes könyvet lapozgatta. A lány óvatosan letette a két bögrét az asztalra, és leült a fiú mellé a lócára. A levegő forró volt és mozdulatlan, a madarak gyanúsan elhallgattak.

– Hm, nem tudtam, hogy itt is hozzájutni a kávéhoz – törte meg a csendet Zsombor, miután belekortyolt a forró italba.

– Nem sok van belőle – mondta Lelle. – Ajándékba kaptam egy kereskedőtől. Különleges alkalmakra tartogatom.

– És ez most valamiért különleges alkalom? – érdeklődött Zsombor, és a mosolya meg a csillogó szeme láttán melegség kelt Lelle gyomrában. De igyekezett rendezni a vonásait és nem elmerülni a fiú szemében.

– Néha az egyszerű pillanatok is lehetnek különlegesek – felelte Lelle.

A kellemes, békés csend, ami közéjük telepedett mindkettőjükben furcsa érzést keltett. Mintha mindig is itt és így ültek volna, mintha mindig is ismerték volna a másikat, és nem kellene a másik társaságában feszélyezve érezni magukat. Az idilli kávézós pillanatot Vanda szakította félbe, amikor hirtelen felkapta a fejét a legelészésből, a levegőbe szimatolt, majd elvágtatott az erdő felé.

– Hát, úgy látszik ma sem jutok előrébb – jelentette ki Zsombor kissé csüggedten, az elvágtató unikornis után nézve.

– Megéri ennyit küzdeni érte? – kérdezte Lelle, de ő a fiút figyelte.

– Ha csak pár embert sikerül meggyógyítani a főzettel, már megéri – jelentette ki Zsombor. – Szörnyű ez a kór, láttam elég embert az utam során, aki ebben szenvedett. Túl sok temetés mellett mentem el. Ha apám még élne… – A fiú hangja elfúlt, amikor az apjára gondolt. Még mindig túlságosan is fájt, hiába teltek el hosszú évek azóta. Lelle szótlanul figyelte az ökölbe szorult öklét és annyira szerette volna elmondani neki, hogy teljesen átérzi a gyászát és a fájdalmát, mégsem merte. – Ha apám még élne, ő ugyanezt tenné – folytatta a fiú. – Megszerezné, ami szükséges a főzethez, és a fővarázslóval együtt megmentené a népét. Nekem pedig ugyanezt kell tennem. Mindegyik testvérem megteszi a palotában, amit tud. Megpróbálják életben tartani a birodalmat, amit Hugó lassan szed darabokra. Nincs lehetőségük ezzel foglalkozni, de nekem van. Ezért vagyok királyfi.

– Nem tudom, mi egy királyfi dolga, Zsombor – felelte halkan Lelle. – De úgy érzed megéri érte minden fájdalom? Megéri a fáradtság? Azért, hogy esetleg kapj egy köszönömöt vagy még azt sem?

A fiú először szótlanul meredt rá, úgy tűnt komolyan átgondolja mit is mondjon a leánynak.

– Úgy érzem, te csak a rosszat feltételezed az emberekről – mondta végül lassan. – Minden megéri, ha ezzel segítek a népemen. Apám mindig azt mondta, a nép csak annyira szereti a királyát vagy a királyfiját, amennyire az szereti őket. Én szeretem az otthonomat, szeretem a népemet. Ezért még a köszönömjük is elég lesz.

– Ez szép gondolat – mondta Lelle, de nem nézett a fiú szemébe. Keze önkéntelenül is a sebhelyére vándorolt és megsimogatta. Zsombor közelebb húzódott a lócán, karja majdnem a lány karjához ért.

– Köze van a sebhelyednek, ahhoz, hogy ennyire rosszat gondolsz minden emberről? Vagy csak a Maghátról származókkal kapcsolatban gondolod ezt? – kérdezte meg Zsombor, mire Lelle megmerevedett. – Tudom, hogy igazából nem tartozik rám, de látom, hogy feszült leszel, ha a birodalmamról beszélünk, és a kezed a nyakadhoz téved. Ahogy észrevettem odabent is a tárgyakon, ruhákon a mi mintáinkat. Te is Maghátról származol? Történt valami veled nálunk? Bántani akartak? Miért jöttél el?

– Túl sok olyan kérdést teszel fel, amire… nem… nem akarok válaszolni – dadogta Lelle, mert még sosem kérdezett rá senki ennyire nyíltan arra, hogy mi történt vele. Az emlékek és a fájdalom megbénították a nyelvét, és a gondolatai az ajtón dörömböltek, ami mögé elzárta a sötét emlékeit.

– Nem akarok neked fájdalmat okozni, Lelle – mondta lágyan a fiú. – Érteni szeretnélek.

– Ugyan miért? – kérdezte Lelle. – Nem miattam jöttél ide. Neked csak Vanda vére kell, aztán elmész, és én nem leszek több, mint egy kósza gondolat a múltból. – Nem akarta ezt mondani, nem akarta, hogy ez az agyában lassan növekvő gondolat kicsússzon a száján, de nem tudta megállítani. Nem akarta azt érezni, ami minden alkalommal elfogja, amikor arra gondol, hogy a fiú nem lesz itt vele. Hogy nem találja reggel az ágya mellett a földön, halkan horkolva. Hogy megint egyedül marad.

– Nem hiszem, hogy csak egy gondolat leszel, Lelle. Ennél te sokkal… fontosabb vagy – mondta halkan Zsombor, mire a lány végre ránézett. Viszont attól, amit a fiú szemeiben látott, megijedt. Mert olyan érzelmeket pillantott meg, amelyek mindent csak nehezebbé tesznek, amitől még fájdalmasabb lesz, ha elmegy. Lelle a szeme sarkából meglátta a receptkönyvet és összeugrott a gyomra, miközben arra gondolt, hogy nem is érdemli meg ezeket az érzéseket. Mert nem volt őszinte a fiúhoz és semmit sem segített neki. – Lelle…

– Azt ugye tudod, hogy hiába szerezted meg az alapanyagokat és esetleg szerezed meg Vanda vérét, akkor sem tudod te összeállítani a főzetet? – bökte ki gyorsan a kérdést a lány, amit már régóta ki kellett volna böknie. Zsombor annyira meglepődött a témaváltáson, hogy hirtelen megszólalni sem tudott. Tekintete a lány és a receptkönyv között cikázott.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy ha te kevered össze, akkor nem fog hatni – mondta Lelle. – Ha végigolvasod a receptet, ott van, hogy csak akkor fog működni, ha minden növénynek elővarázsolod a rejtett, háttérben lévő gyógyító hatását. Erre pedig csak egy mágiával rendelkező képes. – Zsombor döbbenten nézett rá, majd maga elé húzta a könyvet és kapkodva megkereste a receptet. Szeme ide-oda cikázott, ahogy újra elolvasta a receptet.

– Mágiával rendelkező… – motyogta Zsombor, és nem tudta, hogy mérges vagy csalódott legyen inkább.

– Ha jól tudom nálatok egyetlen személy rendelkezik mágiával. Hugó – köpte ki Lelle úgy a nevet, mintha égetné a száját.

– Ő lenne az utolsó a földkerekségen, akitől segítséget kérnék – morogta Zsombor. – Főleg, hogy szerintem ő szabadította az országra ezt a kórt.

– Hát pedig ő az egyetlen, akinek van varázsereje, hacsak nem menekült meg más is mielőtt kiirtotta volna őket.

– Más is… – ismételte meg Zsombor de hirtelen nem rakta össze a képet. – Akkor meg kell keresnem őket. Bárkit, aki még bír varázserővel.

– Ha volt egy kis eszük már rég messze járnak – felelte Lelle és az ujjai ökölbe szorultak.

– Akkor is meg kell találnom őket – jelentette ki Zsombor.

– Újabb lehetetlen dologra vállalkozol.

– Miért látsz mindent ennyire negatívan? – csattant fel Zsombor, mire a lány csak megrázta a fejét és elnézett a távolba. A sötét, szürke, nehéz felhők, közelebb úsztak az égen és lassan eltakarták a napot. De azt érezte, amikor Zsombor megmerevedett mellette, majd a tekintete a receptkönyvre, majd a lányra vándorolt. – Te mióta tudod, hogy szükségem lesz varázslattal rendelkezőre? Ha jól emlékszem csak egyszer mutattam meg neked a receptet.

– Azóta – vallotta be halkan Lelle.

– És eddig miért nem szóltál róla? – háborodott fel Zsombor. Lelle nem válaszolt, csak felállt. Remélte, hogy el tud menekülni a fiú elől.

– Közeledik a vihar – közölte és már indult volna, hogy bemegy, de Zsombor elkapta a karját. A lány levegő után kapott, mert ez volt az első alkalom, hogy a fiú hozzáért. Libabőr futott végig a kezén és melegség költözött a gyomrában, de ahogy a fiú szemébe nézett csak dühöt és értetlenséget látott.

– Ne beszélj mellé, Lelle, és ne menekülj el. Miért nem szóltál róla?

– Reméltem, hogy már akkor feladod, amikor Vanda nem adta önként a vérét. Reméltem, hogy rájössz, hogy lehetetlen köröket futsz – felelte Lelle.

– A népemről és a családomról van szó – hüledezett Zsombor. – Hogy adhatnám fel?

– Hugó és a kór is túl erős, ahhoz, hogy egyetlen ember szembeszálljon vele – rázta meg a fejét Lelle. – Szerinted mások nem próbálkoztak már ezzel? Mind feladta egytől egyig. Olyan álmokat és vágyakat kergetsz, amiket nem fogsz tudni elérni.

– Azok talán nem akarták eléggé – vágott vissza Zsombor.

– Vagy csak nem voltak ilyen makacsok, mint te – vágta oda Lelle, és megdörrent felettük az ég. – Miért nem látod be, hogy felesleges köröket futsz és nem jutsz sehova?

– Mert én még hiszek a reményben – mondta Zsombor. – De úgy látom, te már nem.

– A remény csalóka, csalfa és csak fájdalmat hagy. Nincs értelme hinni benne – mondta keserűen Lelle és kihúzta a kezét a fiú ujjai közül. – Össze fogja törni a te szíved is, és ezt nem lehet gyógyítani. Akármennyire is szeretnéd.

Ezzel, mielőtt a fiú bármit mondhatott volna, besétált a kunyhóba és becsukta maga mögött az ajtót. A vihar ekkor ért hozzájuk, és hatalmas villámmal és dörgéssel lecsapott. Ugyanolyan hevesen és vadul, mint amilyen hevesen kavarogtak az érzelmek Zsomborban. Ahogy ott ült egyedül a verandán, hallgatva a vihart, forgószélként kergették egymást a gondolatok az agyában és az érzelmei a szívében. Mindaz, amit Lelle mondott, mindaz, amit lassan rakott össze a sorok közül, mert a lány nem volt hajlandó kimondani, mindaz, ami most megváltoztatta a dolgokat. Már Vanda vérének megszerzése is meghaladta a képességeit, az, hogy már varázslót is kereshetett, még messzebb sodorta a céltól. Közben ott volt a harag, hogy Lelle ezt nem mondta el neki előbb, és azok a meleg, kellemes érzések, amik elfogták Lelle közelében. Tisztában volt vele, hogy vonzódik a lányhoz, de hogy a lány mit érez, az titok volt előtte. Nem tudott kiigazodni rajta, mintha a lány olykor bepillantást engedett volna az álarca mögé, aztán mikor ezt észrevette, visszahúzta és elmenekült. Fáradtan a kezébe temette az arcát. Ugyan erősnek és makacsnak mutatta magát, de belül rágta a kétely, és kezdte elveszíteni az erőt, hogy folytassa. Az pedig, hogy Lelle nem támogatta, még rosszabbá tett mindent.

A vihar egyre hevesebben tombolt, a szél behordta az esőt a verandára, így a fiú kénytelen volt behúzódni a kunyhóba.

A lány a fal felé fordulva még a takarót is a fejére húzta, ezzel is jelezve, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést. Így aztán Zsombor is eldőlt a padlón lévő hevenyészett ágyán, és tovább kergette a gondolatait és az érzéseit.

 

 

A vihar azonban nem csak esőt, szelet és mennydörgést hozott, hanem rémálmot is.

Mindig ugyanaz a hely, mindig ugyanaz a félhomály és mindig ugyanazok a szavak. Néha szép emlékekkel kezdik, néha már csak a mozdulatot látja, de a rettegés ugyanolyan, a fájdalom ugyanolyan. A jól ismert, szeretett, félhomályos szoba, ami régen a biztonságot jelentette, sötétté vált és halált tartogatott. A férfi negédes hangjától, ami biztosította, hogy nem fogja bántani, mindig libabőrös lett és reszketni kezdett a teste. Aztán minden álom ugyanúgy végződött. A kés ezüstös villanása a félhomályban, az éles penge által okozott fájdalom a nyakán, ahogy felhasította a bőrét és a húsát, a vére forrósága, ahogy lefolyik a mellkasán, az elhaló sikolya, ami hörgésbe fordul. Az érzés, hogy nem jut elég levegő a tüdejébe, a hörgő légzése és a férfi léptei, amikor ott hagyta. A pánik és a rettegés, hogy meghal, aztán a sötétség.

 

 

Zsombor arra ébredt, hogy Lelle hörögve kapkod levegő után. A vihar hevesen tombolt odakint, de a lány hörgése, majd sikolya még a mennydörgést is elnyomta. A fiú egyből felpattant a földről és a lány mellett termett. Lelle hevesen dobálta magát, miközben hol hörgött, hol sikított és a nyakán lévő sebhelyet markolászta. Megrázta a vállát és a nevén szólította, mire a lány nagyot rándult, még elhagyta egy sikoly az ajkát, de az már zokogásba fulladt. A fiú gondolkodás nélkül ölelte magához a zokogó lányt, akinek az egész teste remegett a sírástól. Miközben a hátát simogatta, azt suttogta a fülébe, hogy csak egy rossz álom volt és minden rendben van.

– Semmi sincs rendben – suttogta Lelle két zokogás között, majd ömleni kezdett belőle a szó. Nem tudta, hogy a beszélgetése Jocival, az érzések, amiket Zsombor iránt érez, hogy elege volt a titkolózásból és támaszra volt szüksége vagy valami más okozott nála őszinteségi rohamot, de mindent elmondott a fiúnak. Hogy ő is Maghátról származik, hogy egészen addig ott élt, amíg a király meg nem halt és Hugó meg nem jelent. Hogy ő az előző fővarázsló lánya, az anyja belehalt a szülésbe és az apja egyedül nevelte. Aki végignézte az apja kivégzését, majd elvileg eltűnt. Csakhogy ő nem egyszerűen köddé vált. Ha Hugón múlott volna, már nem lenne életben. Elmesélte az utolsó emlékét a férfiról, ami minden rémálmában előjön. Amikor elvágja a torkát és otthagyja az apja dolgozószobájában, hogy elvérezzen. Aztán már ebben a kunyhóban tért magához, egy nő társaságában, aki ellátta a sérülését és aki újra tanította beszélni. A sérülés miatt lett ilyen rekedt a hangja és ezen semmi sem tudott segíteni. A nő anyja helyett anyja volt, és mindent megtanított neki a növényekről, a gyógyításról és a varázslatról. Később rájött, hogy már látta a nőt az apja társaságában még akkor, amikor a palotában éltek. Évekig éltek ketten, majd Jocival hárman, végül csatlakozott hozzájuk Vanda is. Aztán a nő egyre gyengébb lett, míg végül egy napot se szó, se beszéd eltűnt és itt hagyta őket magukra.

Zsombor elhűlve hallgatta a lány történetét, miközben még mindig átölelve tartotta. Kint hevesen tombolt a vihar, rázta a kicsi kunyhót, bent pedig egy olyan élet emlékszilánkjai kavarogtak, amit a fiú igazán elképzelni sem tudott. Így már megértette a lány félelmét az emberektől, megértette, miért vált ennyire keserűvé, és miért vannak fent a falai és az álcája. Kérdések kavarogtak benne, de már nem tudta feltenni őket, mert a lány zokogása szipogássá, majd végül egyenletes légzéssé alakult, és a lány elaludt. Egy ideig még simogatta a hátát, élvezte, hogy anélkül érhet a lányhoz, hogy az ellökné magától. Majd megpróbálta gyengéden lefektetni az ágyra, de a lány úgy kapaszkodott az ingébe, mintha az élete múlna rajta.

– Ne menj el – motyogta Lelle, és nem engedte el. Így végül Zsombor mellé feküdt, testük összesimult. A fiú mélyen beszívta a lány hajának vadvirágokra és édes almákra emlékeztető illatát, és csak hallgatta a lassan csendesülő esőt, míg el nem nyomta az álom. Mintha a lányban lévő viharral együtt minden más is elcsitult volna.

 

Másnap reggel Lelle egyedül ébredt az ágyában, Zsombort pedig sehol sem találta. Gyorsan rendbe szedte magát és a fiú keresésére indult. Az előző éjszaka képei csak elmosódva maradtak meg benne, és tudta, hogy ezt meg kell a fiúval beszélnie, ez elől már nem menekülhet el. Kilépett az ajtón, és éppen újra összefonta kibontott haját, amikor megpillantotta a fiút. Zsombor a rét szélén állt Vandával szemben, és az unikornis orrát simogatta. Nem csinált semmit, nem bántotta, csak állt simogatta és halkan beszélt hozzá. Lelle hosszan kifújta a levegőt, majd a fiúhoz indult. Zsombor meghallotta a lépteit és megfordult. A lány annyi féle érzelmet látott a tekintetében, hogy megtorpant és nem mert tovább menni.

– Zsombor… – kezdte végül tétován, de aztán elhallgatott. Olyan sok mindent akart volna mondani, hogy a mondatok és a szavak összekavarodtak benne. Hogy végül mit mondott volna, ha lehetősége lett volna rá, már sosem tudjuk meg.

Mielőtt egyáltalán megszólalhatott volna, hangos, mindkettőjüknek ismerős madárcsicsergés szakította félbe az amúgy is túl nagy csendet. A rét túloldaláról, pontosan abból az irányból, ahol Maghát terült el, egy kék madár érkezett, mögötte pedig Joci, mintha csak kísérte volna. A kék madár hangosan csiripelve szállt le az unikornis hátára, lábára zsineggel egy bőrszalagot kötöttek.

– Csirip – nyögte ki rekedten Lelle, amikor felismerte az apja madarát, ami mindig a dolgozószobájának ablakában üldögélt. Volt egy kalitkája is a szobában, ahova behúzódhatott télen vagy az esős időkben. Azt hitte, hogy a madár velük együtt elpusztult, de arról nem tudhatott, hogy Zsombor gyerekként magához vette a madarat és a szobájában rejtegette Hugó elől. A fiú mielőtt elindult volna az útra, a nővére gondjaira bízta a madarat, így tudta, hogy csak ő küldhetett neki levelet vele. Zsombor keze remegett miközben leoldotta a tollászkodó madárról a zsineget, hogy aztán kigöngyölje a bőrszalagot, amibe egy papír rejtettek. Időközben Joci is leszállt a közelükben és feszülten figyelt, mintha csak megérezte volna, hogy valami fontos fog történni.

Lelle gyomra úgy szorult egyre jobban össze, ahogy a fiú lassan elsápadt a levél olvasása közben.

– Minden rendben? – kérdezte a lány halkan, mire Zsombor megrázta a fejét.

– Anyám is és a bátyám is elkapta a kórt – mondta a fiú rekedten. – A nővérem hazahív és minél előbb, ha még látni akarom őket élve.

– Jaj, Zsombor…

– Haza kell mennem – jelentette ki a fiú.

– Megértem – motyogta Lelle, pedig annyi mindent akart mondani a fiúnak, köztük megkérni rá, hogy maradjon itt vele. De tényleg értette, hogy mennie kell. Ő is ezt tette volna, ha az anyjáról lett volna szó. Figyelte, ahogy a fiú keze remeg, miközben összegyűri a papírcsíkot, majd lassan kifújja a levegőt. Lelle elképzelni sem tudta, mi minden játszódik le a fiúban, főleg úgy, hogy nem tud gyógyírt vinni az anyjának és a testvérének. Már majdnem hozzálépett, hogy megfogja a kezét, amikor Vanda megelőzte. Az unikornis közelebb lépett és a fiú kabátjához dörzsölte a fejét. Zsombor összerezzent, amikor megérezte a lökdösést, majd szomorúan elmosolyodott és végigsimított az állat orrán.

– Tudom, hogy érzed – mondta halkan a fiú, és a kabátjába nyúlt. – Neked akartam adni. Az éjjel elég sok mindenen elgondolkodtam, legfőképp azon, hogy talán túl makacsul akarom ezt az egészet. Hogy nem kértelek igazán, csak meg akartam szerezni a véredet. Gondolkodás, türelem és kedvesség nélkül. – A fiú egy bíborvörös almát vett ki a ruhája zsebéből, mire Lelle levegő után kapott. – Ez az utolsó alma, ami a régi fővarázsló fáján termett. Gyanítottam, hogy varázsereje lehet, mivel nem rohadt el az évek alatt és sosem sérült meg, még az út alatt sem. Éreztem, hogy magammal kell hoznom, mikor elindultam. Talán épp azért, hogy neked adjam. Hiszen, bár te unikornis vagy, de melyik ló ne szeretné az almát. – Vanda egyetértően horkantott egyet és még közelebb lépett a fiúhoz. – Bár lenne több időm, hogy elnyerjem a bizalmad, de sajnos nincs. Így vedd ezt búcsúajándékként – nyújtotta felé az almát Zsombor, mire Vanda jóízűen beleharapott, majd a következő harapással a másik felét is eltüntette. Az unikornis sörényének színei élesebbek és szikrázóbbak lettek, barna szemében csillagok szikráztak. Zsombor hátrébb lépett meglepetésében, de az igazi döbbenet csak akkor érte, amikor Vanda megszólalt.

– Köszönöm az ajándékot, ifjú herceg. Ajándékért pedig ajándék jár. Vedd elő a késed és azt a fiolát, amit mindig magadnál hordasz. – Zsombor először csak tátott szájjal bámult rá, majd kapkodva teljesítette a kérését. A tőr, amit mindig magánál hordott, még az apjáé volt, markolata melegen simult a kezébe, miközben Vanda még közelebb lépett hozzá. Megkérte a fiút tartsa egyenesen egyenesen a tőrt és úgy fordult, hogy a penge a nyakán bökje át a bőrt. A kicsi seb nyomán vér serkent, ugyanolyan bíborvörös, mint amilyen az alma volt. Zsombor megbabonázva figyelte a fiolába hulló vércseppeket. Aztán Vanda ellépett mellőle, és a nyakán ejtett seb már be is zárult, mintha soha nem is lett volna. Zsombor lezárta a fiolát, és a nap felé tartotta az üvegcsét. A napfény megcsillant a benne rejtőző véren, amelyben a szivárvány minden színében szikrázó apró pontok fénylettek. Hirtelen patadobogás hallatszott az erdő felől, és egy pej ló vágtatott keresztül a réten, hogy aztán megálljon mellettük. Teljesen felszerszámozva, hátán nyereggel kezdett el legelészni. – Hű barátom segítségedre lesz a hazavezető úton – mondta Vanda.

– Köszönöm – mondta Zsombor és az unikornis értette, hogy ebben az egy szóban sokkal több minden van és sokkal több mindent köszön meg, mint azt elmondani lehet.

– Bánj jól az ajándékommal, ifjú herceg – szólalt meg újra Vanda. – Sok minden múlik a tetteiden. – Ezzel az unikornis megfordult és a messzebb várakozó Jocihoz kocogott, majd eltűnt a szemük elől.

– Megszereztem az unikornis vérét – motyogta maga elé Zsombor, továbbra is a kezében lévő fiolát bámulva.

– Valóban – mondta halkan Lelle. – Így már minden alapanyagod megvan a gyógyszerhez.

– Igen, tényleg minden megvan hozzá – fordult hozzá Zsombor és a lány felé indult. Lelle összefonta a karjait a mellkasa előtt, mintha abban reménykedett volna ez megvédi majd a fiú szavaitól. Mert már a tekintetéből látta, hogy mit akar mondani neki. – Már csak te kellesz, Lelle!

– Zsombor, ne…

– Az éjjel, amikor elmondtad nekem, ki vagy valójában, hogy ki volt az apád, már akkor tudtam, hogy rád is szükségem van – jelentette ki Zsombor. – Neked van varázserőd.

– Elég csekély – próbált tiltakozni Lelle, de a fiú megrázta a fejét, majd megragadta a kezét.

– Szerintem viszont tévedsz. Már tudom, hogy nem véletlenül vezetett az utam hozzád. Nem csak az unikornis miatt vagyok itt, hanem miattad is. Mert szükségem van rád.

– Csak mert varázserőm van – jelentette ki Lelle.

– Nem csak azért. Te talán nem érezted, vagy észre sem vetted, de nagyobb támaszom voltál, mint azt gondoltam volna. Szükségem volt arra, hogy a folyamatos csalódások után veled beszélgessek vagy elég volt csak annyi, hogy itt legyél. Végre nem vagyok magányos.

– De hiszen van családod – mondta halkan Lelle. – Sosem voltál magányos.

– De, igen. Túl sokszor is. Az éjjel rádöbbentem, hogy nagyobb szükségem van rád, mint hittem. – A fiú megszorította a lány kezét és a szemébe nézett. – Gyere velem, Lelle! – A lány levegő után kapott és a torkán akadt a szó. – Gyere velem, haza! Segíts nekem megmenteni a családomat és mindenki mást is. Aztán pedig elűzzük Hugót a hazánkból, hogy végre boldogan élhessen mindenki.

– Őrültség – suttogta Lelle és megpróbálta kihúzni a kezét a fiú kezéből, hogy elmenekülhessen. Hogy tisztábban lásson és ne homályosítsák el a gondolatait az érzései. – Hugóval nem lehet szembeszállni.

– Megvédelek tőle, Lelle – ígérte Zsombor, mert nem kellett mondani a lánynak, hogy fél tőle. Értette ő ezt mondatok nélkül is. – Nem hagyom, hogy bántson.

– Nem fogsz tudni megvédeni tőle, Zsombor – rázta a fejét Lelle. – Hugó túl erős és túl gonosz, ahhoz, hogy megvédj tőle. Amint megtudja, hogy visszatértem a birodalmába meg fog ölni.

– Nem hagyom!

– Ő egy nagyhatalmú varázsló, mit tehetnél ellene? – rántotta ki a kezét Lelle a fiú kezéből. – És mit tehetnék ellene én, a csekély erőmmel? Őt nem lehet egy tőrrel megölni. Egy csettintésére holtan esnék össze. Ezt akarod, Zsombor? Végig akarod nézni a halálomat?

– Senki halálát nem akarom végignézni – kiáltott Zsombor. – Nem érted, Lelle? Nem akarom, hogy még többen haljanak meg, nem akarok anyám és a bátyám sírjánál állni. De itt vagy te, itt van a varázserőd, és itt vannak a hozzávalók. Meg tudod csinálni a receptet, hogy mindenkit megments.

– Szóval én is csak egy hozzávaló vagyok? Ugyanannyit érek, mint bármelyik pont a receptedben?

– Én nem ezt mondtam – rázta meg a fejét Zsombor.

– Ha nem lenne varázserőm, már árkon-bokron túl járnál – mondta keserűen Lelle és erővel kapaszkodott ebbe a kósza gondolatba, amiről ő is nagyon jól tudta, hogy sántít. Mégis egyszerűbb volt ebbe menekülni, egyszerűbb volt ellökni magától a fiút, mint szembenézni a félelmével.

– Ez nem igaz. Tudom, hogy félsz. Tudom, hogy ijesztő visszatérni oda, ahol bántottak, de meg foglak védeni – jelentette ki Zsombor.

– Nem fogsz tudni – rázta a fejét Lelle. – Nem akarok meghalni, Zsombor. Főleg nem egy haldokló birodalomért.

– Miért nem tudsz reménykedni? Miért nem tudsz a jóra összpontosítani és elhinni, hogy sikerülhet?

– Mint már mondtam, a remény csak fájdalmat okoz. Elhiteti, hogy sikerülhet, aztán kegyetlenül a földbe tipor.

– De néha csak a remény marad nekünk – mondta Zsombor. – Lelle, kérlek! Gyere velem! Segíts nekem! – Lelle reszketve átölelte magát és már majdnem megingott, ahogy a fiú könyörgő szemébe nézett. Már-már igent mondott, de újra felvillant előtte Hugó arca, érezte a nyakában a fájdalmat és újra elöntötte a rettegés. A félelem túl mélyre fészkelte magát a szívében, és a fiú iránti érzései túl bizonytalanok voltak ahhoz, hogy legyőzze.

– Bár tehetném – suttogta Lelle és inkább elfordította a fejét. – De nem vagyok rá képes.

A beálló csend olyan nehéz és súlyos volt, hogy Lelle úgy érezte nem kap levegőt. Úgy érezte, hogy a félelem miatt kimondott szavai lekúsznak a torkán és megfullasszák.

– Értem – mondta Zsombor és ebben az egy szóban benne volt minden érzelem, ami benne dúl. Csalódottság, fájdalom, harag, lemondás és csüggedés.

Lelle csak önmagát átölelve állt, miközben a fiú megfordult és bement a kunyhóba, hogy összeszedje a tarisznyáját és a receptkönyvét. A lány érezte Joci morcos tekintetét a hátában, de nem volt hajlandó megfordulni, úgyis tudta mit akar a sárkány mondani. Szótlanul figyelte azt is, hogy Zsombor visszajön hozzájuk, és az ott várakozó ló hátára dobja a tarisznyáját, majd a nyeregtáskába rejti az unikornis vérét tartalmazó fiolát.

– Mit fogsz most csinálni, Zsombor? – kérdezte meg Joci.

– Hazamegyek és megcsinálom a főzetet – jelentette ki Zsombor és Jocira pillantott.

– És a varázslat, ami kell hozzá?

– Majd megoldom valahogy – felelte a fiú, de a tekintete most már visszavándorolt Lellére. – Hiszen mindig volt valahogy. Ennek is lesz megoldása. Mert én még mindig makacsul hiszek a reményben, mert anélkül nem marad semmink.

– Sajnálom – suttogta Lelle, mert úgy érezte mondania kell valamit. Tennie kellene valamit, hogy a fiú ne menjen el, de képtelen volt rá. A félelem hidege a csontjaiig megdermesztette.

– Én is sajnálom – mondta Zsombor, majd felpattant a ló hátára. – Kívánom neked, hogy jöjjön majd valaki, aki képes elűzni a gyávaságod. A félelem rút társ egy életen át. – Lelle összerándult, mint a fiú megütötte volna, de nem tudott megszólalni. A fiú eközben a sárkányhoz fordult. – Ég veled, Joci, köszönök minden segítséget.

– Sok szerencsét, Zsombor – mondta neki Joci és közelebb dugta a fejét, hogy fiú megsimogathassa.

– Köszönöm. – A fiú aztán lenézett a ló mellett ácsorgó lányra, és bár összefacsarodott a szíve és legszívesebben maradt volna, hogy addig ölelje, amíg minden félelme szertefoszlik, tudta, hogy mennie kell.

– Ég veled, Lelle! – majd meg sem várva, hogy a lány mond-e valamit, a ló oldalához szorította a sarkát és elvágtatott. Hazafelé, bár a szíve egy részét már elhagyta.

 

 

 

– Ég veled, Zsombor – motyogta Lelle, és nem tudta megakadályozni, hogy a szeméből kibuggyanó könnyek leszánkázzanak az arcán. Forró nyomot és ürességet hagytak maguk után.

– Életed legnagyobb hibáját követed el éppen, hogy hagyod egyedül elmenni – szólalt meg mögötte Vanda. Lelle felé fordult, hogy mondjon valami, de a torkára fagytak a szavak, amikor meglátta, hogy már nem egy unikornis áll mögötte. Hanem egy nő, akinek ugyan még ló lába volt, de azok is a szeme láttára változtak át emberi lábakká. A nő haja ugyanolyan szivárványszínű volt, mint a ló sörénye, a ruhája színe pedig olyan fehér, mint az állat szőre.

– Vanda? – kérdezte döbbenten Lelle.

– Igen – villantott rá mosolyt a nő. – Zsombor és az almája nem csak a hangom adta vissza, de az átváltozás képességét is. Hosszú évek óta nem tudtam alakot váltani. – Majd a mosolya lehervadt és komollyá változott. – De most nem én vagyok a fontos. Mint mondtam, életed legnagyobb hibáját követed el.

Lelle egy szóval sem tiltakozott, tekintete visszavándorolt arra, amerre a fiú elvágtatott.

– De mit tehetnék?

– Utána mehetsz. Megmentheted őt, a családját és az embereket.

– De nem merek – mondta rekedten Lelle és a keze megint csak a nyakára tévedt és a heget simogatta mérgesen.

– A félelem rút és hideg társ, Lelle. Megbénít, falak közé zár és tönkretesz. Elveszi a lehetőségedet a boldogságra – mondta Vanda. – Most is épp miatta engeded, hogy elmenjen az, aki szeretni akart volna téged. Magányra kárhoztat, hogy aztán megdermessze a szívedet és boldogtalanul élj életed végéig.

– Zsombornak nem is voltam igazán fontos – próbálta győzködni magát Lelle, hogy kevésbé fájjon a hiánya.

– Téged már elvakít a félelem, Lelle – rázta meg a fejét Vanda. – Süketté, vakká és gyengévé tesz. Belülről mérgez. Te sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott, mint hogy rettegve élj ebben a kunyhóban.

– Ugyan mikre?

– Például, hogy embereket ments. Hogy megmentsd Zsombort. Szembeszállj Hugóval. Hogy újra életet hozz egy halott birodalomba. És hogy szeress. Őszintén és félelem nélkül.

– Miért én? – fordult felé Lelle és érezte, hogy a félelem helyét lassan a harag veszi át. A harag, hogy miért neki kellene ezt csinálni. – Miért az én sorsom, hogy szembeszálljak bármivel? Miért az én sorsom megmenteni egy egész birodalmat?

– A sorsunkat nem mi szabjuk meg.

– Én ehhez gyenge vagyok, Vanda, te is tudod.

– Te kishitű és reményvesztett vagy, semmi más – vágott vissza Vanda. – A félelem, ami gyerekkorodban gyökeret vert, terjed, burjánzik és körbefon, és elnyom mindent, ami benned van. Mint a gazok a kertben. Megölik a virágokat, mielőtt azok szárba szökkennének. A félelem köti gúzsba a varázserőd, Lelle. Nem te vagy gyenge, csak hagyod magad megfojtani. – Lelle csak hallgatott, miközben Vanda közelebb lépett és megfogta a vállát. – Nem hagyod, hogy segítsenek rajtad. Pedig a nehéz sors csak akkor teher és kereszt, ha nincs melletted egy társ. Ha van, akkor is nehéz, viszont tudod, hogy nem vagy egyedül, hogy van egy támaszod. Neked pedig mindjárt három is akad. Itt van Joci, itt vagyok én és itt lenne Zsombor is… ha nem üldözöd el.

– Magától ment el – mondta Lelle.

– Mert nem segítettél neki. Mert nem voltál ugyanolyan támasza, mint ő lett volna neked. És nem is igazán tartottad vissza. – Lelle csak a fejét rázta, mert túl heves csatát vívott benne a félelem, a józan ész és az érzelmei. – Gyere velem, Lelle. Mutatok neked valamit.

Vanda határozottan és célirányosan indult meg a kunyhó, majd a mögötte húzódó erdő felé. Nem is nézett hátra, hogy Lelle követi-e, mert úgyis tudta, hogy így van. Ismerte már a lányt annyira, hogy lássa: repedeznek a félelem falai benne, csak kell neki még egy löket. A nő Lelle számára láthatatlan ösvényen vezette a sűrű erdőben. A lány csupán akkor torpant meg, amikor átlépte Maghát határát, a teste és a benne szunnyadó varázserő bizseregve jelezte, amikor a hazája földjére tette a lábát. Útjuk nem tartott sokáig a tisztásra, ami felett ugyanolyan sötét felleg terült el, mint az egész birodalomban, Lelle azonban még így is felismerte a tisztást és a tavat. Legalábbis, ami még megmaradt belőle. Lelle levegő után kapott, majd a lassan kiszáradó tóhoz futott, maga mögött hagyva Vandát. Remegve torpant meg ott, ahol régen a tó széle kezdődött. A kiszáradt mederben halak megszáradt bőre, növények kiszáradt csonkjai és fekete föld maradt. Csupán egy apró, alig egy méter átmérőjű pocsolya maradt meg a kristálytiszta vízből.

– A Tükör-tó – suttogta megrendülten Lelle. Igaz, hogy évek óta nem járt a tónál, de nem gondolta, hogy ekkora baj lenne vele. – Mi történt vele? – kérdezte a lány rekedten, amikor a nő megállt mellette.

– Te történtél, Lelle – mondta Vanda.

– Ezt, hogy érted? – nézett rá döbbenten Lelle.

– Szerinted miért hozott ide annyiszor édesapád? Miért kötődsz te is ehhez a tóhoz, pedig elvileg semmi okod nincs rá? – kérdezte Vanda. – Tudod, minden varázslónak van egy különleges helye, ahonnan a varázsereje származik. Ez mindenkinek máshol van, és általában nem árulják el senkinek. A te erőd ebből a tóból származik.

– De… ez a tó eddig nem így nézett ki.

– A varázsló különleges helye a varázserejével együtt változik. Ahogy egyre csökkent a varázserőd a benned burjánzó félelemtől, úgy lett egyre kisebb a tó. És egy ördögi körben, ahogy a tó ereje csökkent a birodalomban uralkodó időjárástól és Hugó negatív hatalmától, úgy csökkent a te varázserőd is. Egymást erősítitek és egymást gyengítitek. Amikor még akkora volt a tó, amire emlékszel, akkor az erőd is normális szinten állt, és tudtad is használni. Aztán eljött az az év, amikor Hugó erre járt és megláttad a faluban. És olyan szintű félelmet hagyott maga után, ami beleette magát a húsodba, a csontjaidba, és hagytad, hogy megkösse a varázserőd. A tó pedig nem tudott segíteni, így egyre kisebb lett. És már csak ennyi maradt belőle – intett Vanda a pocsolya felé.

– Mindez miattam van? – suttogta Lelle.

– A félelmed miatt van – mondta Vanda. – Azért, mert makacsul ragaszkodsz a félelmedhez, ahhoz, hogy gyenge vagy, hogy nem vagy képes semmire. Viszont ezzel csak még rosszabbá teszel mindent. – Lelle remegve és mély csöndbe burkolózva bámulta a pocsolyát, amiben, mintha csak megérezte volna, hogy a lány a közelében van, fodrozódni kezdett a víz. A lány pedig érzett minden mozdulatot. Lassú és tétova, mint egy haldokló utolsó mozdulatai. Mintha a saját szívének utolsó mozdulatai lettek volna, mielőtt végleg megdermed a félelemtől. – Joci azt javasolta, hogy kérdezzem meg tőled, hogy nem haragszol-e Hugóra és nem akarsz-e megfizetni neki mindenért, amit elkövetett. Szerintem viszont a harag és a bosszú rossz tanácsadó. Én inkább azt mondom: arra figyelj, amit szeretsz és amit szeretnél. Engedd el a félelmed, Lelle! Engedd el, hogy végre az lehess, aki vagy. Ennek a birodalomnak szüksége van rád, Zsombornak szüksége van rád, de leginkább ennek a tónak és a varázslatnak van szüksége rád. Keresd meg magadban azt a hitet és bátorságot, amit még apád ültetett el benned. Ő hitt benned, mi hiszünk benned, Zsombor is hisz benned. És másra nincs is szükséged.

– És ha elbukok? – kérdezte Lelle, miközben a benne szunnyadó varázserő egyre jobban bizsergett azt követelve, hogy végre csak rá figyeljen. Meg akarta mutatni, hogy itt van, hogy létezik, és erősebb, mint bárki hinné.

– Akkor majd kitalálunk valamit – mondta Vanda. – De nem fogsz elbukni. Ha csak annyira makacsul akarsz győzni, mint amennyire most félsz, akkor semmi sem állíthat meg. Csak higgy magadban és az erődben.

Lelle ugyan még hallotta, amit Vanda mondott, de a fülében lévő zúgástól nem igazán fogta már fel. Teste szinte magától indult el a pocsolya felé, keresztülvágott a kiszáradt tómedren. Léptei nyomán a kavicsok várakozóan remegni kezdtek. Mikor odaért a vízhez, letérdelt mellé és belenézett. A víz ugyan visszatükrözte a sötét égboltot, mégis volt benne valami mélyről jövő fény. Lelle megpillantotta sápadt arcát és a haját, aminek tompa színe megijesztette. Csupán halvány árnyéka volt önmagának. A félelem felemésztette a színeit és a szívét. Ujjai remegtek, amikor a vízbe dugta őket. A fodrozódó víztükör melegen ölelte körül a kezét, Lelle pedig lehunyta a szemét. Egyből Zsombor arca villant fel előtte, a makacs, kitartó tekintete, tele hittel és reménnyel. Aztán Joci is csatlakozott hozzá feltétel nélküli, végtelen hűségével. Majd Vanda, aki bár vad volt és szilaj, mégis ragaszkodott hozzá. Hármójuk szeretete pedig olyan melegséggel töltötte meg a szívét, amilyet már régen érzett. A tóból megmaradt víz egyre jobban remegett, és szintén csak úgy ontotta a melegséget. A félelem ugyan még kétségbeesetten küzdött, felvillantotta előtte Hugót, újra megmutatta a pillanatot, amikor elvágja a torkát, de Zsombor arca és pillantása minden alkalommal elűzte. Erőt adott neki, hitet adott neki. Reményt adott.

Lelle észre sem vette, hogy a víz csobogva életre kelt és növekedni kezdett. Lassan töltötte meg a medret, magához ölelte Lellét és átmosta a lelkét. Megsimogatta a felébredő mágiáját és lassan melegítette az átfagyott szívét.

A lány lihegve bukkant fel a víz alól, amely már teljesen betöltötte az eredeti medret. Gyorsan kiúszott a partra, túltengett benne a tenni akarás és a mágia. A tó környéke lassan megtelt élettel, még az ég is kavarogva kitisztul a tó felett. Vanda mosolyogva várta a parton.

– Üdv újra köztünk, Lelle.

– Zsombor után kell mennem – jelentette ki Lelle és meg sem várva, mit mond a nő, elindult az erdőn át. Töretlenül ment előre, hajtotta a tettvágy és a varázsereje, ami olyan régóta szunnyadt. Mire észbe kapott, már a kunyhójánál járt, ahol magához vett egy kabátot és a legfontosabb könyvét. Amikor lelépett a verandáról, Vanda már újra unikornis alakban várt rá, hátán egy gyönyörű nyereggel.

– Vanda… – kezdte elszorult torokkal Lelle, mert tudta, hogy soha senki nem ült még rajta. Hiszen ő vad volt és betörhetetlen.

– Ne ácsorogj ott, nincs sok időnk – mondta Vanda, Lelle pedig pusztán megköszönni volt képes. Miután a varázserejével madár méretűre zsugorította Jocit, hogy ne legyen rögtön feltűnő mindenkinek, felszállt Vanda hátára. – Akkor indulás – jelentette kis az unikornis és rögtön vágtába ugorva elindult Zsombor után. És bár Lelle aggódott, mégis teljesen más érzelmek voltak a fókuszban. Úgy érezte magát, mint aki egy hosszú álom után ébredve végre képes tenni is valamit.

 

 

Lelle szíve elszorult a látványtól, ami a birodalomban fogadta. Az elpusztult élővilág a szíve mélyéig megérintette, a benne tomboló mágia pedig segíteni akart. Érezte, ahogy egyre több és több bizsereg benne, mintha az elmúlt kihagyott éveket akarná pótolni, egyre forróbbnak érezte a testét és zúgó fejfájás kezdődött a fejében. Amíg Vanda azt nem javasolta, hogy engedje szabadon a mágiáját, mielőtt kiégne. Ne mindent, inkább csak, mint egy szivárgó csapot, hogy enyhüljön a nyomás. Lelle így is tett, és a lépteik nyomán életre kelt a táj. Kizöldült a fű, a bokrok, a fák, vízzel teltek meg a patakok, oszladozni kezdtek a sötét fellegek.

Lelle csak remélni tudta, hogy Zsombor még nem jár olyan messze. Azt nem tudta, hogy neki volt igaza, vagy Vanda volt gyorsabb, mint gondolta, de hirtelen megpillantották a magányos lovast az úton.

– Zsombor! – kiáltotta Lelle, bár nem hitte, hogy a fiú ilyen messziről is meghallja, de muszáj volt. – Zsombor!

A fiú végül mégis meghallotta a hangját és hátrafordult, majd meglepetten megállította a lovát, hogy a lány utolérhesse és megálljon mellette.

– Lelle? Hogy kerülsz te ide? – kérdezte meglepetten és úgy tűnt, nem is meri elhinni, hogy a lányt látja maga mellett.

– Utánad jöttem – jelentette ki Lelle. – Segíteni akarok neked. Sajnálom, hogy az előbb hagytalak elmenni. – A fiú szeme felcsillant és mosoly terült szét az arcán, ami hevesen megdobogtatta a lány szívét. Majd alaposan megnézte a lányt.

– Valami megváltozott rajtad, Lelle. Mit történt?

– Ez egy hosszú történet és nincs időnk most elmesélni – vágott közbe Vanda. – Még azelőtt kell a palotába érnünk, hogy Hugó visszatér. Csak akkor van esélyünk, ha mi vagyunk a kapukon belül.

– Honnan tudod, hogy most nincs ott? – kérdezte Zsombor.

– Ez hadd maradjon az én titkom, de most induljunk. Szorít az idő – toporgott türelmetlenül Vanda. – Lelle varázsereje miatt így is hamar meg fogja tudni, hogy úton vagyunk.

Zsombor először összevonta a szemöldökét és már éppen kérdezni akart, amikor végre felfogta mi történik a tájjal körülöttük. Elszorult torokkal bámulta a feléledt fákat és a bokrokat. A feléledt hazáját.

– Útközben mindent elmondok – mondta Lelle.

– De a palota több napra van innen – nézett rá Zsombor. – Nem fogunk…

– Ám én tudok egy rövidebb utat – jelentette ki Vanda és hatalmasat dobbantott. A dobbantás nyomán felerősödtek és erősebben kezdtek szikrázni a csillagok. – Csak gyere mindig a nyomomban, ifjú királyfi, és ne maradj le!

Vanda ezzel nekilódult, Zsombornak gyorsan kellett utána fordítani a lovát, hogy követhesse. Az unikornis léptei nyomán szivárvány színű csillagút rajzolódott ki, Lelle varázslata pedig a szeme láttára élesztette újra a tájat. És miközben erdőkön, dombokon, mezőkön, folyókon, sőt gyanította, hogy néhol egy-egy téren is átvágtattak, Lelle elmesélt mindent Zsombornak. Aztán leszállt az éj, majd felkelt a nap és megpillanthatták a palota falait. Vanda itt már lassított a tempóján, és szikrák kíséretében eltüntette a szarvát, majd a szivárvány színű sörényét és farkát, hogy ne tűnjön másnak, mint egy egyszerű fehér lónak. Lelle a fejére húzta a kabátja csuklyáját, nem mintha valószínűnek tartották volna, hogy bárki felismeri, de a palotán belül is lehetnek Hugónak kémei, akik jelenthetik neki, hogy itt van.

Zsombor nem számított nagy fogadóbizottságra, hiszen senki sem tudta, hogy ilyen hamar érkezik, de a kihalt, csendes udvar megrémítette. Azt jelezte, hogy nagyobb a baj, mint gondolta. Miután lepattant a lováról, Lelle is követte a példáját, Vanda pedig alakot váltott és újra nőként állt mellettük. Megegyeztek, hogy Vanda megkeresi az őrség parancsnokát, értesíti, hogy Zsombor visszaérkezett, és megparancsolja neki, hogy zárják be a kapukat. Hogy a parancsnok higgyen neki, magához vette a fiú láncát, amitől az sosem válik meg. Lelle az apja dolgozószobájában megy és megkeresi az üvegalmát, amire Vanda szerint szükségük lesz Hugó legyőzéséhez. Zsombor pedig az anyjához és a testvéreihez indul, mert tudnia kell, hogy vannak, majd csatlakozik Lelléhez. Így aztán hárman három felé indultak el a kihalt udvaron.

A palota felett lévő fekete felleg nyugtalanul tekergőzött és sziszegett. Mintha csak csatához készülődött volna.

Miután Zsombor meggyőződött róla, hogy édesanyja és a bátyja beteg, de még nincsenek a halál küszöbén, megkérte a nővérét, hogy zárkózzanak be és ne jöjjenek ki, amíg nem szól. Ezután futva indult meg a palota folyosóin, hogy csatlakozzon Lelléhez a fővarázsló dolgozószobájában. Miközben sorban hagyta maga után a termeket és a szobákat, azon gondolkodott, hogyan tud majd a lánynak segíteni. Tisztában volt vele, hogy nincs varázsereje és Hugó számára túl könnyű célpont, amivel sakkban tarthatja akár Lellét is ha megneszeli milyen kapcsolat fűzi össze őket. Ellenben arról szó sem lehetett, hogy gyáva nyúlként húzza meg magát a palota falain belül és a lányra bízza a dolgokat. Az agya hevesen kereste a megoldást, nem is figyelt arra mi vagy ki van előtte, ezért teljes erővel nekiment az öreg férfinak.

– Elhiszem, hogy sietsz fiam, de azért nézhetnél az orrod elé – morogta az öreg, miközben csak a fiúba kapaszkodva tudott megállni a lábán.

– Bocsásson… – Zsombor eddig jutott a bocsánat kérésben, mert aztán csak döbbenten meredt az öreg férfira, akivel legutóbb akkor találkozott, mielőtt megtalálta volna Lellét. Ő adott neki vacsorát és az ő mondata ismétlődött olyan sokszor a fejében. – Maga meg hogy kerül ide?

– Hosszú lenne azt elmagyarázni, édes fiam – legyintett az öreg. – Segíteni jöttem, most már sajnos utoljára. Gyere velem, adok neked valamit.

– Nekem most… – kezdett bele Zsombor, de a férfi már karon is ragadta és maga után húzta az egyik keskeny folyosóra.

– Fontos dolgod van, tudom. De amit adni szeretnék neked, azzal fel tudod venni a harcot Hugóval. – Zsombor erre elhallgatott és abbahagyta a tiltakozást. Volt valami zsigeri bizalom benne az öreg felé, tudta, hogy nem fog neki ártani és tényleg segíteni akar. Kanyargós, keskeny cselédfolyosókon jutottak el a fegyvertárig. A fiú ismerte ezt a helyet, az apja sokszor hozta le ide, és itt tanította meg bánni a fegyverekkel. De a titkos szobát, amit az öreg úgy nyitott ki, mintha minden nap ezt csinálná, még a fiú sem ismerte. A szobában csupán két tárgy pihent egy bársonnyal borított asztalon, az állandóan égő varázsfáklyák fénye megcsillant a pajzson és a kardon. Bár kinézetre egyszerűek voltak, mégis volt bennük valami különös és varázslatos. Az öreg a fegyverek felé intett, és azt mondta: – Ez a kard és a pajzs ellenáll Hugó minden varázslatának és visszaveri azokat. Ha még Vanda nem mondta volna, bár biztosan mondta, az igazi ellenségetek nem Hugó. Ő csak egy test, egy bábu, akit dróton rángat az igazi gonosz. Az igazi ellenség a fejünk felett kavargó sötét felleg.

– Hogy lehet a felleg az ellenség? – zavarodott össze Zsombor.

– Biztosan tudsz Lelle, különleges taváról, ami a varázserejével van összefüggésben – mondta az öreg férfi, mire Zsombor bólintott. – A felleg valamikor egy varázsló különleges helye volt, abban volt minden varázsereje. Viszont a varázsló gonosszá vált, kapzsivá és lelketlenné. Egy varázslónak szigorúan tilos egyesülni a különleges helyével, mert beláthatatlan következményei lesznek. Ez a varázsló mégis megtette. A felhő és a varázsló egyesült, gonosz jelenséggé vált, akinek csak az az egy vágya, hogy kiszipolyozza a földet, ami felett lebeg, minden varázserőt magába gyűjtsön, hogy aztán csak élettelen, kietlen tájat hagyjon maga után.

– De miért?

– Mert hatalomra vágyik, csak a hatalmat ismeri, csak az maradt meg a varázslóból, minden más emberi érzelem semmivé lett – mondta az öreg. – Hugó csak egy báb, amit a felleg úgy rángat és oda küld, ahová éppen gondolja. Ezekkel a fegyverekkel le tudod addig foglalni a felleget védő testét, amíg Lelle legyőzi a felleget. – A férfi felvette az asztalról a fegyvereket, és Zsombor felé nyújtotta. Vörös derengés fonta körbe a tárgyakat is és a férfit is.

– Honnan tudta, hogy ezek a fegyverek itt vannak? Honnan tudta, hogyan kell eljutni idáig? – kérdezte Zsombor, miközben elvette a fegyvereket.

– Valamikor én is ezek között a falak között éltem – felelte bánatosan mosolyogva az öreg, miközben a vörös derengés egyre sűrűbben gomolygott körülötte. – Tudtam, hogy nem ismersz meg, kicsi voltál még, és a halál megváltoztatja az embert.

– Maga… – kapott Zsombor levegő után. – Maga Károly, a régi fővarázsló… maga Lelle apja…

– Csupán csak a szellemem, amit még itt tartott a varázserőm. Nem nyugodhattam, amíg Hugó darabokra zúzza az otthonom. De már jó kezekben van. Ideje mennem – mondta az öreg és a vörös derengés lassan teljesen eltüntette. A körvonalai elmosódtak, a teste eltűnt a foszlányok között. – Vigyázz az én kisasszonyomra, Zsombor. Megérdemli, hogy őszintén szeressék és végre boldog legyen.

Zsombor csak szótlanul állt, miközben az öreg arca is eltűnt a vörös ködben, majd az egész semmivé foszlott. Ujjai megfeszültek a kard markolatán.

– Megígérem – suttogta az üres szobának, majd megfordult és újra útnak eredt.

 

Lelle szeme előtt ezernyi emlékkép villódzott és nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne fakadjon sírva, miközben az apja titkos rekeszének kulcsát kereste a rendetlenségben. Az évek alatt dobálták a tárgyakat a hatalmas szobában. Könyvek, papírok, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét a földön, a fotelokban, az asztalon. Lelle egyszerre kutatott ezekben és az emlékeiben is. Emlékezett még az unikornis formájú, apró szoborra, amit be kell illeszteni a megfelelő szekrény megfelelő helyére, hogy ki lehessen nyitni a titkos ajtót. Tárgyakat és könyveket pakolt arrébb, miközben Jocit az ajtóban hagyta őrködni. De a sárkánynak nem volt sok dolga, ugyanis a palotának ezen a részén nem járt senki. Lellét kifejezetten zavarta a csend és a mozdulatlanság. Mintha mindenki eltűnt volna az épületből.

Kintről mélyről jövő morgás hallattszott, mintha a felettük lévő felleg is viharhoz készülődött volna.

Épp a kezébe akadt az apró szobrocska, amikor végre hangokat hallott a folyosóról. Zsombor és Vanda egyszerre érkezett meg a szobához. A fiú összeráncolt homlokából és mérges tekintetéből látszott, hogy ő nem így hagyta itt ezt a szobát.

– Itt Hugó nagyon keresett valamit – jegyezte meg Vanda, miután mélyet szippantott a levegőből, majd elfintorodott. – Az egész szoba bűzlik tőle.

– Valószínűleg ezt – mutatta fel Lelle a szobrot, majd az íróasztal mögé ment, ami mögött a fal négyzet alakú fakkokból állt. Némelyik szabadon volt, ám voltak, amik fa lapokkal voltak elzárva. Minden fakknak különböző mintája volt, az egyiken például többféle mozdulatban megörökített unikornisok. Ám Lelle mégsem ahhoz a fakkhoz lépett oda, hanem ahhoz, amibe sárkányokat faragtak. A legalsó sorban volt, így kénytelen volt letérdelni, hogy megkeresse a kezében szorongatott szobor helyét, majd beleillessze. Ahogy elforgatta a szobrot, az csikorogva-nyikorogva kinyitotta a fakk ajtaját, így el tudta tolni oldalra. A fakkban egyetlen, gyönyörűen és élethűen megmunkált üvegalma lapult. Lelle ujjai reszkettek, amikor óvatosan a kezébe vette az almát és kiemelte a fakkból. Az alma színe először sötét volt, majd mintha megérezte volna, hogy ki tartja a kezében, rezegni kezdett és lassan szikrázva felvillantak, majd kavarogni kezdtek a színek.

– Ez micsoda? – kérdezte halkan Zsombor, mert még ő is érezte a szobában mozgolódó erőt.

– Ebbe rejtette el Lelle apja Maghát nyers varázserejét – mondta Vanda. – A fővarázsló ezt a nyers erőt felhasználva tudja biztosítani a birodalom működését és a többi varázsló varázserejét is. Például ez az erő tartotta életben a különleges almafákat is.

– Ezzel az erővel Lelle le tudja győzni a felleget? – kérdezte Zsombor.

– A felleget? Nem Hugót? – fordult felé Lelle, miután óvatosan felállt a földről. Zsombor elmesélte neki mit tudott meg az öreg embertől, és milyen fegyvereket hozott magával. Vanda pedig hevesen bólogatott, hogy minden szóval egyetért. Joci időközben körözött egyet a szobában nyugtalanságában.

– És ki volt az az ember? Megbízhatunk benne? – kérdezte a sárkány bizalmatlanul. –Nem hallgathatunk csak úgy mindenkire. – Zsombor furcsa pillantást vetett Lellére, gondolkodott rajta, hogy elmondja ki is volt az öregember, hogy elmondja az apja szellemével találkozott, de nem tudta mennyire viselné meg a lányt, hogy ő viszont nem tudott vele találkozni.

– Egy nagyon jó barát – mondta végül Zsombor. – Már akkor is segített, amikor úton voltam hozzátok. Ha ő akkor nincs, talán sosem jutok el a barlangig.

– Ha az volt, akire gondolok, akkor megbízhatunk benne – mondta Vanda és úgy tűnt ő sem akarja elmondani Lellének ki volt az illető. Joci újabb nyugtalan kört tett a szobában, majd leszállt az íróasztal tetejére és felborzolta a szőrét.

– Közeledik egy másik sárkány – közölte sziszegve Joci és látszott rajta, hogy egyre idegesebbé válik.

– Hugó visszatért – jelentette ki Vanda és nyugtalanságában ő is toporogni kezdett. Szinte ezzel egyidőben dörrent egyet az ég, még a palota is beleremegett, és a közeledő sárkány üvöltése is beszűrődött az ablakokon.

– Ha a felleget kell legyőznöm, akkor fel kellene jutnom hozzá – mondta Lelle és egyre erősebben szorította az almát.

– Majd én felviszlek hozzá – mondta Vanda. – Zsombor feltartja a karddal és a pajzzsal Hugót, hogy ne tudjon utánunk jönni, Jocira pedig rábízzuk a sárkányt. Mivel a te erőd még nem elég szilárd, egyetlen esélyünk van a győzelemre, ha valahogy széttöröd az almát és elengeded az erejét.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezte Zsombor.

– Ez a birodalom úgyis a kiszáradás szélén táncol – felelte Vanda. – Ha elengedi a nyers energiát, valószínűleg mindent megpróbál helyre hozni, ami nekünk csak jó. A legyengült erőt pedig könnyebb visszazárni a helyére, mint azt, amit évek óta bezárva tartanak. Semmiben sem vagyok biztos, de ez az egyetlen megoldás.

– Rendben – bólintott Lelle. – Bízom benned.

– Siessünk, mindjárt ide érnek – morogta Joci, majd újra szárnyra kapott és kirepült a folyosóra. Vanda követte, és már Zsombor is indult volna, de Lelle megragadta a karját és megállította. A lány először tétovázott, nagyot nyelt, majd megnyalta az ajkait.

– Ha valami történik bármelyikünkkel a harc alatt…

– Nem történik – jelentette ki Zsombor, mire a lány furcsa halvány mosolyt villantott rá.

– De ha mégis, én… – A fiú tudta mit akar mondani a lány, látta a tekintetéből, de nem akarta, hogy így, itt és amiatt mondja ki, mert azt hiszi, meg fog halni. De nem akarta anélkül se elengedni, hogy ne mutassa meg, ő ugyanúgy érez, ahogy a lány. Ezért megragadta a lány derekát, és az ajkát az ajkához szorította. Érezte ahogy Lelle először megdermed, majd visszacsókolja. Végül finoman eltolta magától és a lányra mosolygott.

– Majd elmondod, ha visszajöttünk – mondta Zsombor, mielőtt a lány bármit mondhatott volna.

– Örök reménykedő vagy, Zsombor – rázta meg a fejét Lelle.

– Csak makacsul hiszek a jóban és a jó végben – mondta Zsombor. – Nem történik velünk semmi, és meg fogjuk menteni az otthonunkat.

– Legyen így – bólintott Lelle, majd a kabátja zsebébe rejtette az almát, még egyszer megszorította a fiú kezét, és Vanda után indultak.

Mire kiértek az udvarra Vanda már újra unikornis alakot öltött, ám most már szárnyak is nőttek ki a hátából, Joci pedig újra normális méretűvé változott és az égben keringett egy másik, méregzöld színű sárkánnyal. Az udvar üres volt, mindenki reszketve húzódott meg a falak között. Egyedül egy csontsovány, sápadt bőrű, szőke hajú férfi közeledett feléjük. Körülötte sötét aura és energia gomolygott, arcát grimaszba rántotta a düh, amikor meglátta Zsombort és a mellette álló lányt. Zsombor érezte, hogy Lelle erősebben szorítja a kezét, hogy egész testében reszket és megdermedt.

– Menj – mondta neki Zsombor és elengedte Lelle kezét. – Minden rendben lesz.

Lelle csak bólintott és felszállt az idő közben melléjük lépő Vanda hátára. A szőke férfi még közelebb ért, Zsombor pedig előrébb lépett és kinyújtotta a kardot felé. Hugó összevont szemöldökkel, mérgesen meredt rá, majd a felszálló unikornisra, majd megint a fiúra.

– Ne állj az utamba, Zsombor királyfi, mert akkor a nővérednek nem csak egy fiú testvért kell eltemetnie – mordult rá Hugó, mire a fiú szorosabban fogta a kardját is és a pajzsot is.

– Nem félek tőled, Hugó – jelentette ki Zsombor és érezte a fegyverek által kibocsátott forróságot, ami lassan szivárgott köréje. – Ma véget vetek a birodalmam sanyargatásának.

– Kevés vagy te egyedül hozzá, kisfiam – gúnyolódott Hugó.

– Nem vagyok egyedül – mondta Zsombor.

– Az a lány – pillantott fel az unikornisra Hugó. – Régen halottnak kellene lennie.

– De nem az – jelentette a fiú. – És csak a holttestemen keresztül jutsz el hozzá. – Úgy tűnt, hogy a fegyverek egyetértenek vele, mert a vörös köd, ami eddig csak hozzájuk tapadva várakozott, most szétterült és kör alapú, magas kupolát vont a fiú és Hugó köré. A férfi először csak a szemét forgatta és egy méregzöld energianyalábot küldött Lelle és Vanda után, de a kupola visszaverte a varázslatot a földre. Hugó arca egészen vörös lett a dühtől, ahogy újra megpróbálta, de ugyanúgy járt. Zsombor gúnyos mosolyt villantott a férfira. – Mint mondtam, csak akkor jutsz el hozzá, ha engem megöltél.

– Te ragaszkodsz hozzá, kölyök – sóhajtotta Hugó, majd a következő nyalábot a fiú felé irányította, amit az könnyedén visszavert a pajzsával. Hugó újabb és újabb energianyalábokat és -gömböket dobált a fiúhoz, de mind visszapattant. A fiú pedig lassan körözni kezdett a férfi körül, egyre közelebb kerülve hozzá. A férfi egyre dühösebb lett, egyre többet hibázott, de azért akadt benne annyi értelem, hogy amikor Zsombor már elég közel került hozzá, akkor a varázserejét kard formába öltötte és úgy támadt neki a fiúnak. Varázsfegyver csapott össze varázsfegyverrel.

De nem csak a földön folyt harc. Az égben két sárkány esett egymásnak. Jocinak nagyon kellett vigyáznia, hogy a másik sárkány tüze fel ne gyújtsa a bundáját, miközben ő a szelet használva lökte egyre messzebb magától, hogy aztán meg ráküldjön egy villámot. A villám megpörkölte a zöld sárkány egyik pikkelyekkel borított szárnyát. De persze ennyi nem volt elég neki, újabb lángcsóvát küldött Joci felé, aki túl lassan mozdult és a tűz megégette a lábát. Közben újabb mennydörgés remegtette meg a palotát és szakadni kezdett az eső, ez segített enyhíteni Joci fájdalmát. Miközben újabb és újabb villámokat szórt a másik sárkányra, arra is figyelnie kellett, hogy elég messze a tartsa Lellétől és Vandától, akik egyre közelebb értek a palota felett gomolyogva elterülő fekete felleghez.

Vanda egyre magasabbra szállt, hol a sárkányokat, hol a villámokat, hol a lángcsóvákat kerülgette, miközben a szél egyre hevesebben lökdöste őket ide-oda. A hirtelen és heves mozdulatai miatt Lellének nehéz volt a hátán maradni. Ahogy egyre közelebb kerültek a felleghez, az úgy lett egyre sötétebb, a levegő úgy lett egyre hidegebb. Aztán hirtelen a felleg más alakot vett fel, erre-arra csavarodott, majd mintha kezeket növesztett volna, kinyúlt Vanda felé. Az első alkalommal még sikerült kikerülnie, de a másodiknál a fellegkéz megragadta az egyik szárnyát, amitől a teste oldalra dőlt, a hátán lévő lány pedig nem tudott kapaszkodni. Lelle sikítva zuhant lefelé, egy pillanatra mindenkit megdermesztve. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy Joci ellenfele is épp ekkor zuhant a föld felé egy villámcsapás után, így a bundás sárkány el tudta kapni a zuhanó leányt. Hatalmas karmaiba fogta, ahogy nem egyszer megtörtént már. Lelle levegő után kapkodott, és erősen belekapaszkodott Joci bundájába.

– Meghalt a másik sárkány? – kiáltotta neki Lelle, mire Joci a földön fekvő lényre nézett.

– Nem vagyok benne biztos – mondta Joci. – De talán lesz tőle pár perc nyugtom. Hogy tudok segíteni? – Lelle először a fellegre és Vandára nézett. A felleg még mindig az unikornissal hadakozott, tépte a szárnyait, megpróbálta magához húzni, valószínűleg a különleges erejét akarta magába olvasztani. Vanda küzdött, rúgott, harapott és próbált messzebb szállni, hogy ne tudja elérni. De felhőkéz újra és újra kinyúlt érte. A földön a sárkány mocorgott és feltápászkodni készült.

– Nem tudlak téged is megvédeni a sárkánytól, Lelle – mondta Joci, mire Lelle feljebb pillantott a felleg fölé és támadt egy ötlete. A zsebében lapuló alma pedig erősebben rezgett, mintha egyetértett volna vele.

– Fel tudsz repíteni minket a felleg fölé? – kérdezte Lelle, mire Joci szó nélkül magasabbra szállt. Elég messze került, hogy a felhőkezek ne érhessék el, de igazából a felleg még mindig Vandával volt elfoglalva. Ahogy megérkeztek a felhő fölé, hidegebb lett a levegő, az eső hevesen csapkodta őket, de a gomolygó viharfelhők felett kikukucskált a nap. – Engedj el a felleg felett, úgy, hogy ráessek.

– Gondolod, hogy megtart? – méregette bizonytalanul a felhőt Joci.

– Tudom, hogy megtart – mondta Lelle.

– És biztos, hogy jó ötlet hozzáérni? – kérdezte Joci, de már fél szemmel a másik sárkány figyelte, aki időközben lábra állt és már a szárnyait próbálgatta. – Nem fogja elszívni az erődet?

– Van egy tervem – mondta Lelle. – De ehhez rajta kell lennem. És ha kevernél egy hatalmas vihart, azt megköszönném.

– Rendben, Lelle, de csak óvatosan – figyelmeztette Joci, majd a felleg fölé szállt és elengedte a lányt. Amikor a lány rázuhant, a felleg megdermedt egy pillanatra. Lelle valami puhára, de ruganyosra érkezett, és amikor megtámasztotta magát, keze mintha emberi bőrt tapintott volna. Kirázta a hideg és gyorsan felpattant, de csak nehezen tudta megőrizni az egyensúlyát. A felleg hevesen reszketett és hullámzani kezdett, mintha le akarná vetni magáról a lányt. Lelle ide-oda dülöngélt, miközben kihúzta az üvegalmát a zsebéből. A fellegen újabb rengés futott végig, ám most megváltozott a mozdulat és nem lelökni akarta magáról. A lány csizmája süllyedni kezdett, mintha a felleg magába akarná olvasztani. Lellén újra végigfutott a hideg. Erővel kellett elnyomnia magában a rettegést, és csak a kezében lévő almára összpontosított. Elnyomta még a gondolatot is, hogy egyre lejjebb süllyed, lehunyta a szemét és lassan körkörösen simogatta az almát. Esze ágában sem volt darabokra törni az üveget, meg sem próbálta valahogy kinyitni vagy lyukat vágni rajta. Tudta, hogy ezzel nem érne el semmit. Miközben mozgott a keze, az apja hangját hallotta a fejében. Régről, még kicsi gyerekként mondta neki. “Jól jegyezd meg, Lelle, hogy nem lehet minden varázsenergiát ugyanúgy használni. Van, amelyiket meg kell törnöd, erővel, erőszakkal kényszeríteni arra, amire te akarod, amelyiket csak leigázva tudod a hatalmad alá hajtani. De vannak olyanok, mint például az, amit ebbe az almába zártunk, amit nem tudsz erővel használni. Őt csak kedvességgel, gyengédséggel, kéréssel tudod felhasználni. Csak akkor lesz hatalmad, ha ő úgy dönt, hogy segít. Kérj mindig kedvesen tőle, kérj, és segíteni fog. Fel fog ismerni, tudni fogja, hogy az én lányom vagy. Felismeri az erőd, ismeri a szívedet és a szándékaidat. Csak kérj, és sose követelj. És ami a legfontosabb, hogy szeress és szeretetből kérj.” Lelle pedig hallgatott az apjára. Olyan nyelven suttogott szavakat az almának, amit nem is ismert, de a szíve ezt mondatta vele. Megnyitotta a szívét és az erejét is az almában lévő erő előtt, elmondott és megmutatott mindent. Nem titkolózott, nem hazudott, őszinte volt és segítséget kért. Az alma és a benne lévő energia pedig reagált rá. Lassan forogni kezdett, majd mint egy apró tornádó előbújt a megmunkált üvegszáron és -leveleken keresztül. A szivárványszínű energia körülölelte Lellét és egyesült az erejével, majd kilőtt az ég felé. Felettük hevesen tombolt a Joci által keltett vihar. Villámok cikáztak, hevesen dörgött az ég, majd a felhőkbe fúródó szivárvány nyomán előbukkant a nap. A napsugár, az eső és a szivárvány összefonódott és egyként támadtak neki a fellegnek. Az egyre erősebb napfény lassan égette, foszlatta darabokra a sötét felleget. Miközben egyre jobban zsugorodott, Lelle mintha elkínzott üvöltéseket hallott volna, érezte, ahogy dobálja magát és már-már menekülne, de Lelle ereje biztosan fogta egy helyben. A fellegbe összesűrűsödött és összelopott varázserő a szivárvány minden színében tündökölt, ahogy apró pamacsok formájában elhagyta, majd útra kelt a szelek szárnyán. A felhő egyre kissebb lett, a sötétsége lassan feloszlott, míg végül egyetlen fekete foszlány maradt belőle, amit a nap erős sugara apró darabokra tépett.

Joci még egy utolsó villámot küldött az ellenséges sárkányra, ami mellkason találta a lényt és végleg megállította a szívét. A föld is beleremegett, ahogy az égből a földnek csapódott.

Zsombor már éppen újra le akart sújtani Hugóra, amikor az kihasználva, hogy csúszik az udvar kövezete az esőtől, elgáncsolta a fiút, aki a földre zuhant. Ám mielőtt Hugó lecsapott volna rá, megdermedt és felnézett a fellegre, majd üvöltés hagyta el a száját. Zsombor a földön fekve, tátott szájjal nézte végig, ahogy a férfi, akárcsak a felleg, aminek a bábja volt, darabokra foszlik a szeme láttára. A végére nem maradt belőle semmi, csupán megbarnult csontok.

Amikor a felleg teljesen eltűnt, a vihar is elcsitult, elvonultak a felhők és végre, hosszú évek óta először kisütött a nap. Az ország mágiája még hagyott egy szivárványt az égen, hogy az egész országban szétszórja az erejét, felélessze a természetet és az elpusztult almafákat. Maghát pedig újra lélegzethez jutott.

Lelle teste még az után is a levegőben lebegett, hogy a felleg semmivé lett. Nem merte kinyitni a szemét, de tudta, hogy a varázsereje megtartja, viszont ahogy fogyott az ereje, úgy süllyedt egyre lejjebb. Érezte a testében, hogy szinte felhasználta minden erejét, zúgott a feje, fájtak a végtagjai és mindenét rázta a remegés. Fogalma sem volt, mennyi ideig tartott, míg a földre ért, de egyszer csak Zsombor meleg karjait érezte a teste körül és a fiú hangja jutott el a tudatáig.

– Vége van, Lelle. Legyőztük.

Ez volt az utolsó szó, amit hallott, mielőtt minden sötétségbe borult.

 

 

– Éppen téged kereslek – szólalt meg Zsombor, mire Lelle mosolyogva hátra fordult. – Mondjuk gondolhattam volna, hogy itt talállak. – A lány a fővarázsló szobájához tartozó télikert teraszának korlátjánál állt és a tájat nézte, ami már visszanyerte a színeit és élettől illatozott.

– Hogy van édesanyád? – kérdezte Lelle.

– Sokkal jobban – mondta Zsombor vigyorogva. – Ma már fel tudott kelni.

– Ez nagyszerű hír. Ezek szerint használ a főzet.

– Igen – bólintott Zsombor és ő is a tájat fürkészte. Miután Hugó és a felleg semmivé lett, a sárkány pedig meghalt, a birodalom mágiája még sokáig keringett a táj felett, hogy mindent helyre hozzon. Lelle napokig csak aludt, miután majdnem minden erejét felhasználta. Ezután készítette el a főzetet, a kányakór ellen, amit a királynőnek és Zsombor bátyjának is beadtak. A főzet hatott és jobban lettek. Csakhogy a birodalom mágiája a kányakórral nem tudott mit kezdeni, így az emberek továbbra is szenvedtek tőle. Zsomborban pedig még mindig dolgozott a tettvágy és a vágy, hogy segítsen az embereken. A lelkében érezte, hogy neki ez a feladata.

– Mit szerettél volna mondani nekem? – kérdezte Lelle, mire Zsombor elszakadt a tájtól és felé fordult.

– A népem még mindig szenved a kórtól, még mindig meghalnak benne az emberek és… én szeretnék nekik segíteni – mondta a fiú. – Most, hogy anyám és a bátyám jobban van, a nővérem pedig szerencsésen megúszta és a személyzet is visszatért, meg tudják oldani a palota irányítását nélkülem is. – Lelle figyelmesen és szótlanul nézte a fiút, nem szakította félbe, hagyta, hogy kimondja, amit mondani szeretne. – A főzet működik, de… Csak te tudod megcsinálni. Tudom, hogy… már azzal is sokat tettél, hogy utánam jöttél, hogy megküzdöttél a felleggel és… nem kérhetem, hogy hagyd ott az otthonod. Hogy gyere velem, hogy meggyógyítsak mindenkit, de… Szeretném, hogy velem gyere.

– Nem kell kérned, Zsombor – mosolygott rá Lelle, mire a fiú szeme felcsillant. – Igen, az a kicsi kunyhó az otthonom volt sokáig, de… rájöttem, hogy ahogy te makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy minden menni fog, én makacsul ragaszkodtam a félelemhez. Féltem az ismeretlentől, magamtól és a varázserőmtől is. De igazából ez az erő, ami mindent átfon, hozzám tartozik, egy velem, ahogy apámmal is egy volt. Lehet, hogy az a kunyhó az otthonom, de Maghát a szülőföldem. És mind a kettő ugyanolyan fontos.

– Ezek szerint velem tartasz? – kérdezte Zsombor. Lelle erre elmosolyodott és megfogta a fiú kezét.

– Nos, jelenleg semmi fontos dolgom nincs, és bizonyára számos gyönyörű hely van ebben a birodalomban, amit érdemes megnéznünk. Aztán… – A lány elhallgatott majd mosolyogva vállat vont. – Aztán majd meglátjuk.

– Bármi is jön, biztos vagyok benne, hogy szép lesz – jelentette ki Zsombor.

– Majd makacsul hiszünk benne – nevetett rá Lelle, mire Zsombor megszorította a kezét.

Ujjaik összekulcsolódtak, hogy aztán soha többé ne engedjék el egymást.

 

Majd ők ketten hosszú, de csodálatos útra indultak Jocival együtt. Sok minden tanultak életük során, de sosem feledték a találkozásukat és azt, amit ekkor értettek meg.

 

Megtanulták, hogy a makacsság lehet jó is és rossz is. Rossz, hogy ha olyan valamihez ragaszkodunk makacsul, ami fájdalmat okoz, falak közé zár és ami miatt nem tudsz kiteljesedni és igazán önmagad lenni. És lehet jó, amikor a makacsságoddal elérheted az álmaid és a vágyaid, ahogy az Zsombornak is sikerült.

 

Máig is élnek, ha meg nem haltak.

 

Ha nem hiszed, járj utána…

 

Itt a mese vége, fuss el véle, kerekerdő közepére.