A nagypapa háza. Nem változott semmit. Ugyanolyan hatalmas és giccses. Arannyal borított oszlopok, a bevezető úton magasba nyúló fenyők álltak. A ház előtt egy szökőkút és bár tél volt, víz csörgedezett benne és tört fel a középső szoborból.
Gyerekként rengeteget játszottam benne. Amikor betöltöttem a 18-at, nem jöttem többé. Rájöttem, hogy az ember, akit annyira szerettem, egy szörnyeteg volt.
A személyzet tagjaival úgy bánt, mint a kivert kutyákkal. A testi fenyítés nem állt távol tőle, és bár én nem kaptam, a testvéreim rendszeresen foltokkal jöttek tőle haza.
Hogy én miért úsztam meg?
Jó kérdés. De engem mindig dédelgetett és elhalmozott ajándékokkal.
De amikor közöltem, hogy nem akarok többet jönni, levelekkel zaklatott és hetente többször is hívott.
Egyszer sem vettem fel.
Most pedig, itt állok 30 évesen a nagy vendégfogadó nappaliban és várom a végrendeletének a felolvasását.
A testvéreim ijesztően hasonlítanak egymásra. Szőkék, kék szeműek és arrogánsak. És vagyok én, fekete hajú, barna szemű és végtelenül egyszerű. Sosem voltak nagyratörő álmaim. Egy kis könyvesboltban dolgozom míg ők cégeket vezetnek és élsportolók. Pedig nem is én voltam a legkisebb a családban, hogy másképp neveltek volna. Egyszerűen csak utáltam, hogy mivé lettek.
Nagypapa és apa klónjaivá.
A falon a szék mögött a családi festmény. Anya meleg barna szemeit örököltem és apa hollószínű haját.
Helyet foglaltunk, majd az ügyvéd felolvasta a végszót.
A birtokot, a pénzt és a céget, amit a nagypapa fiatalkora óta vezetett, az kapja meg, aki a legrátermettebb és legrafináltabb.
Hosszan sóhajtottam majd felálltam.
Rám egyik sem volt igaz.
Ekkor a legidősebb testvérem Stephen közölte, hogy minden őt illeti a korára hivatkozva és arra, hogy már most is egy ilyen élete van, mint amilyen a papának volt. Aztán Nicole vette át a szót, hogy ő az első lány a családban, aki sikeres cégigazgató lett, így az övé.
Én nem kértem szót, csak pakolásztam a táskámban.
Az öcsém, Nicolas azzal érvelt, hogy remek kezdő tőkéje lehetne a most induló vállalkozásának.
Az ügyvéd ekkor egy dobozt vett elő.
Benne négy fegyverrel.
Mindegyikben egy golyóval.
Az nyer és szerez meg mindent, aki megöli a testvéreit.
Összenéztünk.
–Én nem kérek semmit köszönöm –feleltem és már indultam is ki az ajtó felé. De az zárva volt.
Stephen, legnagyobb meglepetésemre habozás nélkül kivett egy pisztolyt és rám célzott.
–Mindig te voltál a kedvence, mi csak a szart kaptuk. Tudtad, hogy azért is engem vert meg mert te csúnyán néztél rá?
–Most komolyan egy gyerekkori sérelem miatt akarsz megölni? –döbbentem meg.
–Mindenért!! Minden rohadt alkalomért, amikor engem vert meg.
Ekkor Nicole is kivett egyet a dobozból.
–Azt mondta sosem leszek olyan gyönyörű, mint te! Mégis, hogy nézel ki? A hajad ápolatlan, a ruháid, mint egy öregasszonyé. Én kiköpött olyan vagyok, mint a nagymama volt –kiabált velem a nővérem.
–Te is tudod, hogy utálta a mamát. Anya azt mondta, hogy kinézi belőle, hogy ő ölte meg és nem szívroham vitte el. Ezután a kijelentése után anyát holtan találták itt, ahol most állunk mi is. Pont a mama végrendeletének olvasása közben.
Végszóra megérkezett Nicolas pisztolycsöve is nekem szegezve.
–Ez nevetséges, tegyétek le és osztozzatok meg. Ha elharmadoljátok is életetek végéig vígan élhettek belőle.
Ekkor elsült az egyik. Pont a fejem mellett landolt a golyó a falban.
Reszketni kezdtem, de csak ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne lássák a félelmem.
Stephen az ügyvédhez lépett.
–Nyissa ki neki az ajtót. Kap egy kis egérutat és aki megöli az vihet mindent.
A többiek bólintottak.
A férfi bólintott, az ajtó mögöttem kitárult én pedig futásnak eredtem.
Lementem a pincébe és a régi búvóhelyemre mentem.
Egy kis ajtó mögött papa csináltatott nekem egy kis szobát. Tudta, hogy a testvéreim gyűlölnek és így próbált megvédeni.
–Remélem eszükbe se jut. Papa megígérte, hogy sosem mondja el nekik –csuktam be magam után a reteszt.
Körbenéztem. Az aprócska hely tele volt könyvvel. Az egyik polcon megtaláltam a naplóját. Olvasni kezdtem.
Bőven ott tartott az írásban amikor mi már nagyobbak voltunk. Leírta, hogy Stephen mennyire olyan, mint ő. Gőgös és kegyetlen. Nicole beképzelt és tiszta nagyanyja. Én voltam az üdítő kivétel, de nagyon is naiv. Nicolas pedig, egy sértett kisfiú marad szerinte örökre.
Belelapoztam. Az utolsó oldalon ennyi állt:
,,A végrendeletemben benne lesz az örökségem. Ha igazán nagyra akarsz törni és nem csak árnyéka akarsz lenni önmagadnak akkor megölöd őket, akik gyerekkorod óta bántottak, bezártak a kamrába, elvették a játékaid és gúnyt űztek belőled. Ugyanilyen voltam én is, amíg rá nem jöttem, hogy ha akarom nagyobb lehetek bárkinél.
Vidd magaddal ezt a rengeteg fájdalmat és légy végre egy igazi, érző és lélegző nő, akinek lenned kell. Akinek anyádnak, a lányomnak kellett volna, de ő elbukott, mert nem húzta meg a ravaszt, és az ő agya loccsant szét a padlón, amikor a nagyi meghalt.”
Sírva csuktam be a könyvet. A fali szekrényen találtam egy dobozt. Benne egy ezüstös pisztollyal és egy lövedéktartóval. Tele volt.
–Akkor, irány a vadászat!
