Rí a rét, sírok vele én is.
Hullik a vakolat, lehullik a kép is.
Publikált portré porzik a pamlagra,
mint buja lehelet a paplanra.
Szitkozódó szenvedély szisszen,
azt jajjgatja: elmúltunk hiszen.
Mégis maradt kis martalék,
mint ebnek az elásott maradék.
Mint tékozló, tétlen tajték;
úgy emlékként beléd marnék.
Talajtalan talajon tapintanék,
érted újra és újra meghalnék.
Ringó bőröd ripakodva rezeg,
húsodba marok a vágytól.
Kérem a remegő, vénülő kezed;
Szorítsa szívem! – Legyél most bárhol.
