Szerettelek. Szerettelek olyannyira, hogy más férfi nem volt képes úgy felperzselni lelkemet. Úgy szerettelek, hogy más szív nem volt képes elhódítani az enyémet. És hogy miért szerettelek ennyire? Azóta sem tudom erre a választ…
Hogy te szerettél-e? Valamennyire igen, de most már tudom, hogy nem úgy, ahogy én téged. Tetteid mind bizonyították számomra, hogy mi is vagyok neked igazából. Hányszor árultad el szívemet, szerelmemet, egész lényemet.
Szemembe mondtad, mennyire gyönyörűnek tartasz, miközben cselekedeteid mást igazoltak; azt hogy nem tartod méltónak lelkemet egyenrangúnak tekinteni a sajátodéval, hogy nem tartasz engem elég jónak, hogy nem tartasz engem igaz nőnek. Ennek ellenére én követtelek, kitartottam melletted, megaláztam saját magam, csak hogy veled lehessek. Végül rájöttem, hogy ez nem jó…
Megpróbáltalak elengedni, de te mégis mindig visszatértél életembe, továbbra is mérgezni egymás lelkét. Én pedig hagytam magam…
Mondtad, érzéseid hasonlóak, mint enyémek, majd ellágyultam szavaidon, és karjaidba estem. Szíved viszont továbbra is zárva maradt előttem, így hát megkérdeztem: szeretsz engem? Válaszod mint tőr, döfött szívembe: nem. Lelkem majd megszakadt, de elfogadtam a feleletet, és elléptem mellőled.
Az ellentmondás csak akkor bizonyosodott be, mikor nem sokra rá más nő karjaiba szaladtál. Ha mást szerettél, miért hitegettél? Ha mást szerettél, miért kellett annyira a szerelmem? Hagytam, hogy bánts, hogy megalázz, hogy a lelkembe és a nőiességembe tiporj; vártam rád. Vártam arra, hogy megváltozz, hogy egyenrangúak legyünk, majd mikor azt hittem, türelmem elnyerte gyümölcsét, még egy utolsót belém rúgtál. Miért kellett elárulnod szívemet?
Miért?!
Lelkemet feltüzelte a harag, amit egy jó darabig nem tudtam eloltani. Hosszú ideig senki másnak nem tudott megnyílni a szívem, mert hagytam, hogy lényed eluralkodjon rajtam. A düh lassacskán elpárolgott, viszont a feltétel nélküli bizalom nem tért vissza. Félek, hogy árulásod olyan sebet ejtett rajtam, ami sosem gyógyul be.
Igaz, eme sorok kezdetén könnyeim potyogtak, hiszen érzéseim valósak voltak irántad, ám ahogy kiírom magamból mindezt, úgy fokozatosan rájövök arra, hogy az én hibám volt az, amiért nem ismertem fel időben saját értékeimet. Hagytam, hogy játszadozz velem, mert nem szerettem önmagam eléggé.
Azóta eltelt jó pár év, és nem tudom, hogy jobb emberré váltál-e, de tudom, hogy nem vagy gonosz, csupán több benned a sötétség. Remélem, sikerült megtalálnod a fényt.
Én mindenesetre tudom, hogy nekem sikerült.
Könnyekkel a szememben és mosollyal az arcomon mondhatom: igen, sikerült.
