A férfi álmos, vöröses szemekkel pillantott fel a sötétbarna, mahagóniból készült ajtón lévő kis fémtáblára, melyen a következő állt:
„Dr. Thomas Phoenix – pszichiáter, addiktológus”
Minden reggel halk sóhajjal nyugtázta, hogy amint belép az ajtón, ő már nem csak egy férfi az utcáról, hanem az, aki várja majd a megkönnyebbülésre, meghallgatásra és gyógymódra váró lelkeket. Általában be volt táblázva, számos páciense volt. Ismérve a jó doktornak, ha van munkája bőven.
Lerakta fekete aktatáskáját az íróasztalára, megdörzsölte kedvenc párnájától gyűrött arcát, majd útba ejtette a folyosón lévő kávégépet. Nevetségesen olcsó kávé, nevetségesen rossz minőségben. Olcsó húsnak híg a leve, tartja a mondás is. Már attól a borzasztó íztől is felébredt, amit még maximumra állított cukorral sem tudott elnyomni. Keserű és ócska. Legalább erős volt. Arra pont elég jó, amire kell.
Mielőtt még az irodájába tért volna, helyet foglalt a váróban. Ő is ült már hasonló helyen, sőt, pont itt is gyermekként. Mellette az édesanyja gyűrögette remegő kezekkel a könnyektől ázott papírzsebkendőt. Az asszony orvoshoz hordta a fiát, de ő maga sosem tette túl magát nagyobbik fia elvesztésén. A mája adta fel a szolgálatot. Thomas, persze, szerette azt hinni, hogy ő eltette az emléket a megfelelő polc megfelelő dobozába, de időről-időre csak leborult onnan az a fránya karton és kiömlött az összes fénykép, hanganyag, illat, érzet, minden, ami bátyjához kötötte…
Miközben a váróban szürcsölgette azt a borzasztó löttyöt, arra gondolt, talán az ő egykori orvosa is így kezdte a napjait. A kényelmetlen, fehér műanyag székeken fészkelődve nézte át, mi is lesz a menetrend aznapra. Minden időpontja foglalt volt, úgy tartották róla, hogy azon kevesek táborát gyarapítja, akik valóban értik a dolgukat. Ha tudták volna, mennyire…
Visszaérvén az irodájába még volt szűk tíz perce az első betegéig. Az üres műanyag poharat a kukába hajította, majd a tükörben rendezgette az ujjaival sötétbarna tincseit, aztán csak bámulta magát égszínkék szemeivel. Ilyenkor mindig arra gondolt, mennyi idő még, mire hazaérhet kedveséhez, pedig csak most indult a nap.
„Angyalom” – mindig így szólította Őt. Imádta mindenét, az illatát, az alakját, a csókjának ízét, egyáltalán azt, amilyen hatással van rá. Úgy érezte, kihozza belőle a legjobbat, megnyugtatja. Igazán önmagát adhatja, őszintén kifejezheti örömét, bánatát, mert az ő Angyala nem ítélkezik, nem rója meg, s nem kell attól tartania, hogy elhagyja. Biztonság. Ezt adta neki minden egyes délután.
Már a gondolatára is megbújt ajkai szélében egy aprócska mosoly, hol őszinte, hol keserédes. Néha fájdalmas élményként élte meg, hogy örömében nem osztoznak barátai. Nem értik őt.
Az idő egészen gyorsan telt, révén, hogy az ebédszünetén kívül alig volt pár szabad perce, ráadásul az a koszos fél óra is rövidnek bizonyult.. Örömét lelte különleges eseteiben… fogjuk rá. Igényeltek kutatást, határok feszegetését, furcsa megoldásokat, melyek valahogy mégis használtak.
Egy-egy fárasztó nap után nem volt más vágya, csak hazatérni kedveséhez. „Angyalom.” Mosolyt csalt arcára, mikor zárta a mahagóni ajtót. Vetett egy utolsó pillantást a nevét jegyző kis fémtáblára, majd útnak indult, s az utcán ismét csak egy idegen volt mindenki számára.
A házához közeli kisboltba tartott, a mai találkozója imádott kedvesével ott lesz ezúttal. Szemeivel a sorokat pásztázta, s ahogyan körbesétált kosarával, melybe mirelit lasagne, két baguette és néhány csokoládé talált magának helyet, rálelt imádott kedvesére is.
Egy elégedett mosollyal lépett a kasszához, felkerült minden termék a fekete futószalagra, a pénztáros, kinek élénkzöld szemei és rövid, vörös haja volt, lehúzta a termékeket. Jade már évek óta dolgozott abban a kis közértben, s egy-egy mosollyal mindig megajándékozta a fiatal orvost. Madarat lehetne vele fogatni, ha egyszer legalább lenne alkalmuk együtt kávézni, de pontosan tudja, hogy Thomas kedvesével nem versenyezhet.
Jade a pultra könyökölve sóhajtott egyet, mikor a férfi továbbállt. Figyelte távolodó alakját, s hóna alatt a megviselt, szürke vászontáskából kilógó lasagnes dobozt, baguetteket, s a két szilvás Rézangyalt, mely esti társasága lesz Dr. Phoenixnek, az addiktológia kivételes tehetségű orvosának.
