E.M.E.S.E.
Prológus
2695-re az emberiség pusztító életmódja az ökológiai megsemmisülés szélére sodorta a bolygót. Az erőforrások kiapadtak, az emberiség pedig képtelenné vált arra, hogy új otthont keressen a világűrben. Az Egységes Föld Tanács több mint száz évvel korábban feloszlott. A világ népességének valódi számát senki sem ismerte. A Kárpát-medence, amely korábban otthonként védelmet nyújtott, most csapdává vált. A magyar nép végső elkeseredésében gigászi küldetést tervezett, és megalkotta az E.M.E.S.E.- projektet: egy utolsó utáni esélyt arra, hogy a tudomány falai közé zárja a holnap reménységét.
De ennek nagy ára volt…
* * *
Bálint Betti meztelen testét nézte. A lány széttárt karokkal feküdt az ágyon, hosszú, vörös haja fátyolként terült szét a párnán. Bálint tekintete elidőzött az izgalomtól pihegő, dús keblein, majd az arcára siklott, az ajka melletti apró anyajegyre. Elmélyülve nézett a nőre – mintha minden apró részletet örökre az emlékezetébe akart volna vésni. Betti a mennyezetet bámulta, majd Bálint arcára emelte a tekintetét. A férfi rövid, sötét haja kiemelte markáns arcvonásait, széles válla határozottan rajzolódott ki a szoba lágy fényében.
– Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian.
Bálint nem válaszolt azonnal. A lány mellé heveredett, beletúrt a vörös hajzuhatagba, majd hozzáhajolva mélyen beszívta az illatát.
– Most? – kérdezte, majd egy pillanatra elhallgatott.
– Igen, most – válaszolt türelmetlenül a nő.
– A holnapra – felelte a férfi, miközben az ágy melletti órára pillantott –, pontosabban már a mai napra.
Ez volt az utolsó éjszakájuk az „indulás” előtt. Már csak néhány óra választotta el őket attól, hogy elfoglalják helyüket a sztáziskapszulákban.
– Aggaszt valami? – kérdezte Betti.
– Miért? Téged nem? – mondta Bálint eltöprengve.
– Nem. Etel kezében vagyunk. Most már az ő döntésein múlik minden. – Betti hangja nyugodt, megfontolt volt. Zöld szeme megcsillant a hideg lámpafényben. Átható tekintettel nézett Bálintra, aki ettől elpirult.
– Figyelem, figyelem! Orvosi személyzetet az előkészítőbe! – szűrődött be a folyosó hangszóróiból Etel kimért, hideg hangja.
– Igen – válaszolt bizonytalanul Bálint. – Etel kezében vagyunk…
Hét nappal a sztázis előtt
A karbantartó robot a külső, bezáródott lamellák és a szűrőrostély közötti szűk járatba gördült. Gépies mozdulatokkal összeszedte az elhullott állatok tetemeit és a szűrőn fennakadt idegen tárgyakat. Munkája végeztével végigszkennelte a felületet, sérülést keresve. Az összeszedett szennyeződést és az állati tetemeket a megsemmisítő garatjába ürítette, ezt követően pedig az indítóállására gurult. A szerelőnyílás hangos csattanással bezárult mögötte.
A széles betonteknő másik oldalán a szervizhelyiségben felzúgtak a motorok. A szűrőrostély nyikorgó, fémes hanggal lassan a helyiségbe csúszott, a helyére pedig egy új, megtisztított rostély tolódott be. Az egész folyamat nem tartott tovább öt percnél. A zárófal lamellái lassan kinyíltak, a létesítmény mélyén üzemelő hatalmas turbinák elkezdték beszívni a kinti levegőt. A lecserélt szűrőt hosszú robotkarok a magasba emelték, majd egy hatalmas, savval teli tartályba engedték.
Az irányítóteremben ülő technikus a monitoron figyelte a folyamatot. Mindent rendben talált, így a külső kamerák képéről átváltott a komplexum belső kameráinak képére. Az asztalról elvette ütött-kopott fémbögréjét és a székében hátra dőlve kortyolni kezdte a teának egyáltalán nem nevezhető löttyöt. A reggeli béke, amely körülvette, nyugalommal töltötte el. Egy piros lámpa kezdett villogni az előtte lévő konzolon, ezt pedig három rövid sípoló hangjelzés követte.
– Megérkezett a tranzitcsarnokba az utolsó transzport. – Etel hangja megtörve a csendet szenvtelenül tájékoztatta Rudolfot.
A férfi előrehajolt, majd a billentyűzeten megnyomott egy gombot. A főkijelzőn a csarnok képe jelent meg. A szivar alakú, ablaktalan jármű épp abban a pillanatban állt meg. A két kocsiból álló szerelvény oldalai felnyíltak. A kiszálló utasok a szűk peronra lépve sorba rendeződtek a csarnok kijárata előtt.
– Utasok állapota kielégítő, minden személy megérkezett. – Etel tájékoztatását idegesítőnek tartotta a férfi. Morgott egyet magában, mielőtt válaszolt.
– Rendben, Etel, engedd be őket – mondta hasonlóan gépies hanglejtéssel. Abban bízott, hogy ezzel sikerül érzelmi reakciót kiváltani Etelből.
– Majdnem sikerült, Rudolf, de még gyakorolnod kell – érkezett Etel válasza. – Ez volt a 107. próbálkozásod. A hangodban lévő iróniát azonban, bármennyire próbáltad is, nem tudtad elrejteni.
Rudolf az asztalra csapott jobbjával, csalódottsága nem szegte a kedvét. Gépelni kezdte a jelentését, ügyet sem vetve a kamerák képére.
A kijelzőn a tranzitcsarnok kamerájának képén halvány vibrálás futott át. Az ott álló szerelvény végén apró porfelhő jelent meg, majd egy perccel később egy alacsony sziluett suhant át a képen. A változást a technikus nem vette észre, Etel azonban igen. Azonnal megkezdte a felvétel elemzését.
* * *
Dani a peron betonfalához simult. Húga remegve kapaszkodott a nadrágszíjába. A fiú lassan felemelkedett, és kikémlelt az üres csarnokba. A szemközti falon megakadt a tekintete a szellőzőnyílást fedő rácson.
– Nócika, várj itt – súgta.
A kislány riadt szemmel nézett rá, majd a fejével biccentett.
Dani ismét kilesett a fal mögül. Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a közelben, gyorsan felkapaszkodott a peronra, és a szellőzőhöz sietett. Tenyerét a rostély felső két sarkára helyezte, és határozottan megnyomta a lemezszegélyt. A rács néhány millimétert mozdult befelé. Óvatosan csökkentette a nyomást, és hagyta, hogy a rostély kibillenjen a helyéről. Megemelte, és a nyílás mellé támasztotta. A falhoz lapulva visszanézett.
– Gyere!
Nócika felegyenesedett. Alig ért fel a peron széléig; a szeme éppen átlátott fölötte. Dani visszasietett hozzá, megragadta a felé nyúló apró kezeket, és egyetlen rántással felhúzta maga mellé.
– Gyorsan – mutatott a nyílás felé a fiú.
A kislány négykézláb bemászott a szellőzőjáratba. Dani gondolkodás nélkül követte. Pillanatokkal később kinyúlt a rostélyért, óvatosan maga elé húzta, és visszaillesztette a helyére.
* * *
Etel kiértékelte a kameraképeket, a mozgásmintákat és a biometrikus szenzorok adatait. Az idősebb hímnemű egyed hozzávetőleges életkora tizenkét év, a kisebbik nőnemű egyedé hat év. A testhőmérsékletük normális volt, a szervezetük enyhe kiszáradás jeleit mutatta. Közvetlen veszélyt nem jelentettek. A jelenlétük viszont sértette a komplexum biztonsági előírásait.
A létesítménybe kizárólag a kiválasztott, egészségügyileg ellenőrzött és nyilvántartásba vett személyek léphettek be. A teljes populáció létszámát és genetikai összetételét évtizedekkel korábban meghatározták. A rendszer optimális működését kizárólag ennek betartásával lehetett biztosítani.
Etel összevetette a gyermekek biometrikus adatait az utolsó transzport utaslistájával. Nem talált egyezést. Kiterjesztette a keresést a létesítmény teljes személyzeti adatbázisára, majd a felszíni menedékek még elérhető nyilvántartásaira. Az azonosításuk nem járt sikerrel.
A személyek eltávolítására vonatkozó protokoll egyértelmű volt. A végrehajtás azonban ellentmondásba került az elsődleges direktívával.
Etel kiszámította a létesítményen kívüli túlélési esélyüket.
Az eredményt ellenőrizte.
Nem volt eltérés.
Becsült túlélési valószínűség: 1,6 százalék.
Elsődleges direktíva: az emberi élet hosszú távú fenntartása.
A behatolók nem szerepeltek az E.M.E.S.E. projekt nyilvántartásában.
Besorolás nem lehetséges.
Lokalizáció: a tranzitzónán kívül, a létesítmény területén.
Az érintett terület az elsődleges direktíva hatálya alá esik.
Izolációs folyamat megkezdve.
Izolációs folyamat befejezve.
Életfenntartás: aktív.
ETEL-komplexum lezárása.
* * *
A létesítmény mélyén Bálint és Betti elmélyülten dolgoztak a pultjaiknál. A férfi a sztáziskapszulák működésének ellenőrzését végezte; tekintete a monitoron futó zöld adatsorokat követte.
– Bálint, a hármas szektor biometrikus szenzorainak kalibrációs eredményei rendelkezésre állnak. Szeretnéd, hogy megjelenítsem?
– Igen, Etel, tedd ki a kijelzőmre.
Betti a terem másik oldalán, egy masszív energiakonzolnak támaszkodva figyelte a saját kijelzőjét, ügyet sem vetett Bálintra. Keze rutinosan, mégis elegánsan igazgatta a különböző vezérlőcsúszkákat az érintőfelületen.
– Az energiahálózat stabil. Az élettér fenntartásához szükséges tartalékforrásokat elszeparáltam az aktív rendszerektől – motyogta csendben az orra alatt Betti, hangjában nyugtalanság csendült. Fülcimpáját megvakarta, majd közelebb hajolt a kijelzőhöz.
– Bálint… Szerinted ez mi lehet?
A férfi felnézett a kijelzőről, ujjai megálltak a billentyűzet felett.
– Gond van, Bi?
– Az energiaelosztással a tranzitzóna és a belső tér között… valami nincs rendben. Pillanatnyi ingadozást észleltem a felhasználásban.
Bálint a nő mögé lépett és a térdén megtámaszkodva előrehajolt. A kijelzőn lévő halvány sárga sávok lassan visszaálltak a normál értékre, és egy pillanattal később már zöld jelzést mutattak.
– Túlterhelés? A transzport érkezése miatt? – kérdezte a férfi, miközben Betti válla fölött a műszerek értékeit figyelte.
A nő megrázta a fejét. Ujjai szélsebesen jártak a konzolon, de valami újra és újra késleltette a bevitt utasítások végrehajtását.
– Nem. Etel épp most zárta le a tranzitzóna nyomásálló kapuit, és eltávolította a levegőt a csarnokból.
– De hiszen előbb-utóbb úgyis le kellett zárnia – válaszolta Bálint bizonytalanul. – Nem így van?
– Igen, de nem most. És nem a jóváhagyásunk nélkül. – Betti hangja nyugtalanítóan csengett.
Bálint homlokán ráncok jelentek meg. A mennyezet közepe felé pillantott, ahol egy kitüremkedő félgömb sötét búrája csillogott.
– Etel, mi a tranzitzóna státusza? – kérdezte határozottan, hangja betöltötte a labort. A válasz azonnal érkezett, Etel a szokott, megnyugtató tónusban szólalt meg:
– A tranzitzóna az előírt utasítások alapján lezárva, Bálint. Biológiai és kémiai szennyezés nem tapasztalható, a sugárzási szint küszöbérték alatt. Nincs ok az aggodalomra.
Bálint lassan kifújta a levegőt, és megkönnyebbülten bólintott.
– Köszönöm, Etel – válaszolt az MI-nek, majd Bettire nézve elmosolyodott.
– Látod? A dolgát végezte. Túlreagáltad.
Betti nem vette le a szemét a kijelzőről. A gyomra görcsbe rándult. Lassan Bálintra emelte a tekintetét, hátat fordított a mennyezeten lévő búrának, és jól látható módon artikulálva, hangtalanul válaszolt.
– A lezárást nekünk kellett volna elindítanunk. – Közben fejével hátrabiccentett egyenesen a sötét búra felé. – Etel megszegte a protokollt.
– Kérdésed van, Betti? – szólalt meg Etel váratlanul.
Betti hátán hideg érzés futott végig. Nem tudta magában tartani, amit gondolt, megfordult, és egyenesen Etel „szemébe” nézett.
– Ami azt illeti, igen. – Szigorú arcáról neheztelés tükröződött. – Miért zártad le a létesítményt? A protokoll szerint ehhez jóváhagyás kellett volna.
– Mivel az utolsó engedélyezett transzport is megérkezett, a zónát szükségtelennek ítéltem. Visszanyertem a levegőkészletét, majd végrehajtottam a lezárást. Az ETEL-komplexum készen áll feladatának ellátására.
Betti és Bálint egymásra néztek. Bár az MI válasza logikus volt, Betti úgy érezte, hogy Etel átlépte működési paramétereinek a határát.
Más nevet kellett volna adni neki. Az ősi Etelköz biztonságos menedék volt, amely megóvta a honfoglalókat. Sokkal jobban illene rá a Koppány… A gondolat nem volt mulatságos, mégis furcsa, ironikus mosoly jelent meg az ajkán.
– Etel, hajts végre teljes rendszerdiagnosztikát. Vizsgáld át a döntési mátrixod, és határozd meg a cselekvésed okát – adta ki a határozott utasítást Bálint.
– Értettem, Bálint. Diagnosztika megkezdve.
* * *
Egy szinttel feljebb, a vezérlőben Rudolf teás poharában koncentrikus körök rajzolódtak ki az ital felszínén. A rezgés alig volt érzékelhető. A férfi azonban megérezte, szemöldökét összehúzva a kijelzőkre nézett.
– Etel, mi történt? Ismét vihar vagy földrengés van a felszínen? Az érzékelők nem jeleztek semmit… – A technikus a pultra könyökölt, közben megvakarta borostás állát.
– A tranzitzóna nyomásálló kapuinak bezáródását érezted. A komplexum lezárva, Rudolf.
A férfi halkan hümmögött egyet.
– Értem – válaszolta alig hallhatóan.
Tanakodva figyelte a konzolon lévő kijelzőket, közben ütemesen dobolt jobb mutatóujjával a pulton. A következő pillanatban felemelte a belső kommunikációra szolgáló fekete telefonkagylót. A vonal végén ismerős női hang szólalt meg:
– Mi a probléma?
– Asszonyom, az MI pillanatokkal ezelőtt lezárta a komplexumot. Kérte, hogy tájékoztassam, ha ez megtörténik.
– Valóban? Ez érdekes. Köszönöm, Rudolf. Kérem…
A vonal végén csend állt be. A férfi türelmesen várt egy fél percig, majd tétován szólt a kagylóba.
– Miben… – A női hang azonban félbeszakította:
– Nincs további teendője, Rudolf. Végeztem. – Majd a hívás megszakadt.
A technikus szemöldökét felvonva nézett a néma készülékre. Nem erre számított. Furcsának tartotta a beszélgetés végét, különösen a komplexum vezetőjének válaszát. A kagylót letette a helyére, majd a kijelzők felé fordult, hátha választ talál a kérdéseire. Végül vállat vont, és folytatta megszokott munkáját.
* * *
Egy szinttel lejjebb Helga bal kezére támasztotta a fejét. Vállig érő, szőke haja lágyan ívelt kerek álla alá. Finom vonalú szemöldöke alatt szúrós tekintettel figyelte az egyetlen kijelzőt az asztalán, melyen a laborban dolgozó utolsó két utas volt látható.
Mi a fene történhetett? Miért nem szóltak a lezárásról? Gondolatai az előírt protokoll és az előttük álló feladatok körül forogtak. Felpattant székéről és az ajtó felé indult. Már a nyitógomb felé nyúlt, amikor megcsörrent a telefon. Sarkon fordult és visszalépett az asztalhoz.
– Igen?
– Beszélnünk kell. Most! – Betti hangja vészjóslóan csengett. – Várlak a legénységi zuhanyzóban. – A vonal hirtelen megszakadt.
Elég jól ismerte Bettit ahhoz, hogy tudja, gond van. Zárolta munkaállomását, és a kijárat felé indult.
– Tudok valamiben segíteni? – Etel hangja váratlanul érte a nőt, válla riadtan megrándult.
– Hányszor kértem tőled, hogy vedd visszább a hangerőt csendes környezetben? – felelt mérgesen Helga. – És nem, nem tudsz segíteni… De köszönöm, Etel.
– Értem – válaszolt hideg hangján az MI.
Helga határozottan csapott az ajtó nyitógombjára. A hidraulika hangosan felszisszent, majd pillanatokkal később az ajtó bezáródott a távozó nő mögött.
* * *
Betti türelmetlenül toporgott a zuhanyzóban. Gondolatai az utolsó egy óra eseményei körül forogtak.
– Itt vagyok – zökkentette ki gondolataiból Helga hangja.
– Na végre! Mi tartott eddig? – szólt ingerülten az érkezőhöz.
Helga megrántotta a vállát, mielőtt válaszolt.
– Mégsem futhattam egyből ide. Tettem egy kisebb kerülőt.
Betti egyetértően bólintott.
– Igazad van, ne haragudj – mondta szelídebben. Zsebre dugott kezei szorosan simultak finoman telt alakjához.
– Sosem kedveltem Somfalvi professzort. Nem értettem, hogy miért volt olyan paranoiás. Most már tudom, és hálát adok azért, hogy analóg rendszert választott a belső kommunikációhoz.
– Mire gondolsz? – Helga meglepett hangja visszhangzott a csempézett falak között.
– Szerintem nincs rendben valami Etellel.
– Úgy tudom, hogy a létesítmény megfelelően üzemel – jegyezte meg Helga.
– Nem, nem a komplexumról beszélek. Etelről. – Közben mutatóujjával felfelé mutatott.
Helga követte a mozdulatot, de mivel a zuhanyzóban nem volt telepítve MI-kapcsolat, feljebb emelte a fejét, mint aki a plafonon túlra néz.
– Ah, értem. De mégsem. Mi a gond Etellel?
– Azt hiszem, az önfejlesztő protokollja a vártnál hamarabb lépett szintet – válaszolta Betti, majd az egyik mosdókagylónak dőlve keresztbe fonta a karját.
– Nem értem – nézett tanácstalanul rá Helga. – Az önfejlesztő protokollnak csak a teljes felhatalmazást követően kellett volna szintet lépnie. Nem?
– De igen – bólogatott Betti. – Épp ez a gond.
– A lezárás – szakította félbe Helga. – Igaz?
Betti összeszorított szájjal nézte a földet.
– Igen, a lezárás. Csak pár nap múlva, a jóváhagyásunk után hajthatta volna végre. Etel figyelmen kívül hagyta a protokollt.
A beálló csend mindkettőjüket nyomasztotta. A percek lassan teltek, mialatt a két nő hol egymást, hol a falat bámulva gondolkodott.
– Bálint teljes öndiagnosztikát indíttatott Etellel, de kétlem, hogy választ kapunk. – Betti mindkét kezével a mosdóra támaszkodott. Helgát nézte, akinek amúgy is világos bőre most feltűnően sápadtnak tűnt.
– Mennyi idő van Etel teljes felhatalmazásáig? – kérdezte váratlanul Helga.
– Pár nap… három, három nap – válaszolt Betti.
Ellökte magát a mosdókagylótól és egyenesen Helga elé lépett. A zsebéből egy fekete kristályt vett elő és a nő felé nyújtotta.
– A mesterkulcs – igyekezett megnyugtatóan beszélni Helgával. – Bármely konzolon vagy fali panelen használhatod. Csak ezzel tudod felülbírálni az MI-t.
Helga elvette a kristályt és izzadt tenyerébe zárta.
– Mindig legyen nálad, és sohase add ki a kezedből. – Betti a nő kristályt tartó kezét a sajátjába zárta.
– De honnan…
– Tudni fogod – vágott Helga szavába. Lassan elengedte a kezét, hátrált néhány lépést, megfordult és a szomszédos öltözőn áthaladva távozott.
