Éjfél után a város levetette az ártatlanságát. Napközben ez a negyed még úgy tett, mintha csak egy elfeledett ipari környék lenne a folyó túloldalán. Rozsdás raktárépületek sorakoztak egymás mellett, a téglafalakra festett régi reklámokat félig lemosta az eső, a bezárt műhelyek redőnyein pedig újabb és újabb graffitik takarták el a korábbi rétegeket. Éjszaka azonban minden más arcot öltött. Az eső a betonról benzinszagot és olajos vizet sodort az aszfaltra. A neonfények vörös-kék foltokra törték a pocsolyákat, a víz felszínén pedig minden szín remegett, mintha a város lángokban állna. A sikátorok árnyékai figyeltek. A tetők alatt emberek gyülekeztek, kapucnikba, bőrdzsekikbe és fekete sisakokba burkolózva. A levegőben benzin, gumi, fém és izzadság szaga keveredett. A motorok felüvöltöttek. A hang végigszaladt az épületek között, nekicsapódott a téglafalaknak, majd visszaverődött a tömegre. A talaj enyhén megremegett Ginevra bakancsa alatt. Nem akart ott lenni. Ezt már akkor tudta, amikor Mara a műhely hátsó ajtajában megjelent, és úgy mosolygott rá, mintha valami ártatlan és ártalmatlan programot ajánlana. Ginevra éppen egy régi Ducati karburátorát szedte szét, a keze könyékig olajos volt, a haját pedig egy elhasznált kendővel kötötte hátra. A műhelyben legalább ismerte a szabályokat. Tudta, hogy melyik motor mikor hazudik, melyik csavar fog beletörni a menetbe és melyik ügyfél fog alkudozni még akkor is, ha a javítás több órát vett igénybe. A gépek kiszámíthatóbbak voltak az embereknél.
– Ha még egyszer azt mondod, hogy csak egy órára jövünk, hazasétálok – kiabálta Mara fülébe, miközben megcsúszott a nedves betonon. A bakancsa talpa alatt kavicsok csúsztak szét. Mara reflexből elkapta a könyökét, és visszahúzta, mielőtt Ginevra egy olajos pocsolyában kötött volna ki.
– Egy órára jöttünk – kiabált vissza Mara. – Legfeljebb kettőre.
– Ez nem valami megnyugtató.
– Miért nem?
– – Mert amikor te azt mondod, hogy legfeljebb kettő, abból általában az lesz, hogy hajnalban, a napfelkeltével együtt indulunk haza.
Mara elvigyorodott, és a pálya felé mutatott. Öt motor gördült a rajtvonalhoz. Fényszóróik átvágták az esőt, fehér kúpokat rajzolva a sötétségbe. A kipufogók kékes füstöt leheltek a hideg levegőbe. A motorok mély dübörgése úgy rezegtette meg a mellkasukat, mintha valaki belülről ütögetné a bordáikat. Ginevra kelletlenül odafordult. Nem szerette az ilyen helyeket. Túl sok volt a zaj, a benzin és az idegen férfiak tekintete. A műhelyben, olajfoltos kézzel, legalább tudta, hogy mihez kezdjen. Itt mindenki úgy tett, mintha a veszély csak szórakozás lenne. Mintha a túl nagy sebesség, a nedves aszfalt és a korlátok közelsége nem jelentene semmit. A tömeg szélén egy férfi pénzt számolt. Egy másik telefonon beszélt, miközben a pályát figyelte. Két fiatal fiú egy autó motorháztetőjének támaszkodva nevetett, de a nevetésükben nem volt valódi jókedv. Inkább feszültség volt benne. Várakozás és valami sötét izgalom.
– Csak nézzük meg a versenyt. – mondta Mara. – Utána elmegyünk.
– Te soha nem gondolsz semmit komolyan, amikor ilyen helyre hozol.
– Ez sértő.
– Ez tapasztalat.
Mara a szemét forgatta, de nem vitatkozott tovább. Tudta, hogy Ginevra nem fogja könnyen elengedni a témát. Azt is tudta, hogy ha egyszer valami felkelti a figyelmét, akkor hiába próbálja elterelni róla. A rajtvonalnál az egyik motoros lehajtotta a fejét. Fekete sisak, fekete bőrruha és egy fekete motor. A gép dübörgése átremegtette a talajt. Nem volt rajta feltűnő festés, sem króm, sem fölösleges díszítés. A motor matt fekete burkolata elnyelte a fényt. A nedves felületen csillanó vízcseppek rajzoltak rajta vékony vonalakat.
– Ő ki? – kérdezte Ginevra.
– Killian.
– Csak Killian?
– Itt mindenki csak a keresztnevét használja.
– Érdekes.
Ginevra újra a férfira nézett. A többiek a tömeget figyelték. Integettek, provokáltak, egyikük még a sisakját is megemelte, hogy a körülötte állók felismerjék. Killian mozdulatlan maradt. Nem reagált a kiabálásra, nem nézett a riválisaira és nem próbálta magára vonni a figyelmet. Mintha nem a versenyre várna, hanem valamire, ami mögötte kezdődik. A motorja alapjáraton járt, de a hangja egyenletes volt, szinte nyugodt. Killian teste előrehajolt, a kezei lazán pihentek a kormányon. Nem tűnt idegesnek és végképp nem tűnt izgatottnak. Inkább úgy festett, mint aki már túl sokszor állt rajtvonalon ahhoz, hogy egy újabb verseny bármit is jelentsen neki. Ginevra nem tudta, miért figyeli. Talán azért, mert a férfi nem illett a tömeghez. Mindenki más bizonyítani akart valamit. Killian viszont úgy állt ott, mintha már régen tudná, hogy mire képes és nem érdekelné, hogy mások is tudják-e.
– Három…
A hangszóró recsegett, majd elnyelte a tömeg üvöltése. Killian tekintete végigsiklott a pálya szélén állókon. Nem kapkodott. Minden arcot, minden mozdulatot és minden kijáratot felmért. Aztán megakadt a tekintete egy barna hajú nőn.
Fekete kabátot viselt, a kezén olajfoltok sötétlettek. A haja nedvesen tapadt a nyakához, a bakancsa orrán pedig friss sár száradt. Nem élvezte az estét. Inkább úgy állt, mint aki bármelyik pillanatban hátat fordíthat és eltűnhet.
Ginevra. Killian még nem tudta a nevét, de valamiért nem tudta levenni róla a szemét. A nő ösztönösen végigpásztázta a környéket, mintha már megtanulta volna, hogy a veszély ritkán érkezik hangosan. Ginevra nem a motorokat nézte. Nem a versenyzők ruháját vagy a tömeg reakcióját figyelte. A kijáratokat kereste és sötétben álló alakokat figyelte. A tekintetük találkozott. Egyetlen pillanatra mintha minden más eltűnt volna. A motorok dübörgése, a tömeg, az eső. Csak a férfi sötét szeme maradt. A körülötte lévő zaj távolabb került, mintha egy vastag üvegfal választaná el mindentől. A férfi szeme sötét volt a sisak árnyékában. Túl nyugodt és túl figyelmes. Ginevra összehúzta a szemét.
– Ne bámuld már! – lökte meg Mara.
– Nem bámulom.
– Dehogynem.
– Csak próbálom kitalálni, miért néz úgy, mintha temetésre jött volna.
Mara felnevetett.
– Talán mert versenyezni készül.
– Attól még nem kellene úgy néznie, mintha mindenkit túlélne.
– Lehet, hogy túl is élt már egy pár embert.
Ginevra nem válaszolt. Elfordult, de néhány másodperccel később újra a rajtvonal felé pillantott. Killian még mindig őt nézte. Ezúttal Ginevra nem kapta el azonnal a tekintetét. Nem akarta, hogy a férfi azt higgye, hogy megijedt. Nem félt tőle. Legalábbis ezt ismételgette magában, miközben a gyomra kellemetlenül összerándult.
– Kettő…
Killian kesztyűje alatt megfeszült az ujja. A tarkóján végigfutó hideg figyelmeztette: ma éjjel valami nincs rendben. A tekintete visszatért a tömeghez. Aztán meglátta a férfit a pálya szélén. Fekete kabát, fekete kesztyű és a nyakán egy apró tetoválás. Egy fekete skorpió, aminek a farka körbefont egy égő koronát. Ezt a jelet a bárhol felismerte volna. Az emlékeiben még frissen élt a pillanat amikor először találkozott vele. Nem kellett volna látnia. Az emlék nem teljes képként tért vissza, hanem darabokban. Egy keskeny folyosó, a falon csöpögő víz, valaki zihálása. A saját keze, amely túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy az övé legyen. Aztán a tetoválás közelről, egy férfi csuklóján. A lángoló korona fekete vonalai elmosódtak a könnyektől és a vértől. Killian nem tudta, hogy melyiktől. A férfi a pálya szélén nem mozdult, csak nézte őt. Aztán a tömeg egy pillanatra eltakarta.
– Egy!
A világ felrobbant. A motorok egyszerre ugrottak előre. A gumik felvisítottak, a víz szürke permetként csapódott szét mögöttük. A tömeg hátrált. Néhányan felkiáltottak, mások nevetve emelték magasba a telefonjukat. Killian teste a fekete géphez simult. A hátsó kerék megcsúszott, aztán megtapadt. A motor felmordult alatta és a következő pillanatban már a pálya első szakaszán száguldott. A nedves aszfalt minden hibát felnagyított. Egy rossz mozdulat, egy túl későn meghúzott fék vagy egy apró kavics elég lett volna ahhoz, hogy a motor irányíthatatlanná váljon.
Balról egy motor próbálta megelőzni. Killian nem engedte. A másik versenyző közelebb húzódott, a két gép között alig maradt néhány centiméter. A motoros könyöke majdnem hozzáért Killianhez. A férfi agresszívan tolta kifelé, arra számítva, hogy Killian inkább elveszi a gázt, mintsem összeérjenek. Killian nem így tett. A fekete motor kereke végigszaladt egy vízzel telt mélyedésen. A kormány megremegett, de Killian csuklója azonnal korrigált. A másik motoros elvesztette az a kontrollt és egy pillanatra lemaradt. Jobbról egy másik zárkózott fel. A tükrök veszélyesen közel suhantak el egymás mellett. A város fényei hosszú csíkokká olvadtak körülötte. A raktárépületek falai elmosódtak, a neonreklámok vörös és kék villanásokként szakadtak szét a sisak plexijén. Kilencven. Százhúsz. Százötven. A sebességmérő tovább kúszott. Killian nem úgy hallotta a motor hangját úgy, ahogy mások. Számára a gép minden rezdülése üzenet volt. Érezte, hogy mikor tapad a gumi, mikor könnyül el a hátsó kerék. A motor nem egyszerű eszköz volt alatta. Élő, engedelmes állatként mozdult vele együtt. Az első kanyar előtt a másik motoros mellé ért. A férfi felé fordította a fejét. Killian csak a sisak mögötti vigyort látta, aztán a versenyző fékezett. Killian viszont nem.
A fekete motor szinte lefeküdt az aszfaltra. A térde súrolta a nedves utat, szikrák pattantak fel a lábtartó alól. A hátsó kerék megcsúszott, a motor fara kitört oldalra és egyetlen pillanatra úgy tűnt, mintha a gép kiszakadna alóla. A világ oldalra billent. A korlát már csak néhány méterre volt.
Egyetlen pillanatig déja vu erzes kerítette hatalmába. Egy másik korlátot látott és egy vezető nélküli motort az úton. Egy üres sisakot, egy kézfejet, amely mozdulatlanul feküdt a betonon. Aztán egy hangot hallott, amely azt mondta neki, hogy ne nézzen hátra. Killian szeme előtt elmosódott a pálya. A gumi megtapadt. A motor visszanyerte az egyensúlyát. Killian gázt adott. A fekete gép kilőtt a kanyarból. A másik versenyző túl későn próbált gyorsítani, a hátsó kereke megcsúszott és a férfi kénytelen volt korrigálni. Mire kiegyenesedett, Killian már több motorhosszal járt előtte. Amikor kiért a kanyarból, már egyedül volt az élen. A célvonal fényei feltűntek a távolban. A tömeg üvöltött, de Killian nem a célvonalat nézte. Tekintete a férfit kereste a pálya szélén. Fölöslegesen, mert a fekete kabátos alak eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Killian átszakította a célvonalat, majd félrehúzódott. A motor még járt alatta, a kipufogó forró fémje sistergett az esőben. A tömeg köré gyűlt, kezek nyúltak felé. Valaki megveregette a vállát, egy másik férfi pedig a sisakjára koppintott. Killian alig érzékelte őket. Csak egyetlen arcot keresett. Ginevra már nem Mara mellett állt. A pálya szélénél várakozott és őt figyelte. Nem tapsolt, nem mosolygott. Nem igazán tűnt lenyűgözöttnek. Inkább úgy nézett rá, mintha a verseny közben valami mást is észrevett volna. A nő tekintete végigfutott az arcán, a motorján, majd visszatért a szeméhez. A haja sötét tincsekben tapadt a homlokához, a kabátja vállán esőcseppek gyűltek. Az olajfoltok a kezén nem dísznek voltak. Valódi munka nyomai voltak, mélyen beivódva a bőrébe.
– Te vagy Killian?
A hangja elveszett a zajban, de Killian így is értette, amit mondott.
– Attól függ, ki kérdezi.
Ginevra szemöldöke alig láthatóan megemelkedett.
– Ez mindig beválik?
– Eddig nem panaszkodtak.
– Lehet, hogy nem maradt idejük rá.
A válasz száraz volt, de a szája sarkában megmozdult valami. Nem mosoly, inkább annak a gondolata. Killian akaratlanul is elmosolyodott.
– Ismersz?
– Nem. De mindenki veled van elfoglalva.
– Te is.
– Én azt próbálom kitalálni, hogy miért vagy itt.
– És mire jutottál?
Ginevra végigmérte. A sisakot, a bőrruhát, a kezét a kormányon. Aztán visszanézett a szemébe.
– Fixen nem a verseny miatt jöttél.
Killian mosolya eltűnt.
– Hanem?
– Ezt még ki kell derítenem.
– Gyorsan ítélkezel.
– Gyorsan figyelek. Nem ugyanaz.
A férfi egy pillanatig nem válaszolt. Ginevra közelebb lépett, hogy a férfi jobban hallja őt a motor és a tömeg zajában. A benzin, az eső és a férfi bőrének melege furcsán összekeveredett körülötte. Nem kellett volna észrevennie, mégis észrevette. Killian közelről nem tűnt olyan távolinak, mint a rajtvonalnál. A sisak árnyéka nélkül az arca komorabb volt, mint várta, de a tekintetében valami egészen más rejtőzött. Valami, amitől még nehezebb volt eldöntenie, hogy féljen tőle, vagy inkább kíváncsi legyen rá.
Nem a verseny fáradtságát látta benne. Az túl egyszerű lett volna. Ami Killian tekintetében ült, az sokkal régebbről származott.
– Szép verseny volt – mondta.
– Láttad?
– Nehéz lett volna nem látni. Majdnem nekimentél a korlátnak.
– Majdnem nekimentél a korlátnak.
Killian lassan felé fordította a fejét.
– Majdnem.
Ginevra szeme összeszűkült.
– Ezt így mondod?
– Hogyan kellene mondanom?
– Mondjuk úgy, mintha nem lett volna két centi az életed és egy betonfal között.
Killian tekintete végigfutott az arcán. Túl nyugodt volt. Mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy milyen közel járt a halálhoz.
– Nem volt két centi.
Ginevra felvonta a szemöldökét.
– Hanem?
– Három.
Egy pillanatig csak nézte. Aztán hitetlenül felnevetett.
– Igazad van. Ez sokkal megnyugtatóbb.
Killian szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Nem annak szántam.
– Sejtettem.
Ginevra közelebb lépett. Már érezte a férfiből áradó meleget a hideg eső ellenére is.
– Te mindig ilyen nyugodt vagy?
Killian lenézett rá.
– Nem.
– Akkor mikor nem vagy az?
A mosoly eltűnt az arcáról.
– Amikor tényleg van okom félni.
Ginevra gyomra összerándult. A válasz túl komoly volt ahhoz, hogy viccnek vegye.
– És most nincs?
Killian néhány másodpercig nem felelt. A tekintete a nő szemén időzött.
– Még nincs.
Killian újra elmosolyodott, ezúttal lassabban. Ginevra észrevette. A mosoly túl rövid volt, túl ritka, és túl gyorsan tűnt el.
– Te szereted ezt? – kérdezte Killian.
– Mit?
– A versenyeket.
– Nem.
– Akkor mit keresel itt?
Ginevra Mara felé pillantott, aki néhány méterrel arrébb türelmetlenül várakozott. A barátnője karba tett kézzel állt, és olyan arckifejezéssel figyelte őket, amelyből egyértelmű volt: később kérdései lesznek.
– A barátnőm szerint szükségem volt egy kis kikapcsolódásra.
– Te is így gondolod?
Ginevra oldalra pillantott.
– Ő gondolja így.
– Hallom ám! – szisszent fel Mara.
Ginevra nem vette le a szemét Killianról.
– Te pedig túl sokat kérdezel.
Killian halványan elmosolyodott.
– Csak kíváncsi vagyok.
– Az néha bajba sodor.
– Te pedig elég veszélyesnek tűnsz. Főleg nekem.
A válasz könnyednek hangzott, de a tekintete nem volt az. Killian észrevette. Ginevra nem egyszerűen óvatos volt. Valamitől már megtanult félelmet érezni és közben úgy tenni, mintha csak józan lenne.
– Akkor vigyáznod kellene, hogy kivel állsz le beszélgetni.
– Ezt most tanácsnak szánod?
– Figyelmeztetésnek.
– Még alig ismersz.
– Pont ezért.
Mara újra közelebb lépett.
– Ginevra, menjünk.
– Egy pillanat.
– Már öt perce ezt mondod.
– Akkor még egy perc nem fog megölni.
Killian tekintete megakadt rajta.
– Ezt nem venném biztosra.
Ginevra arca megfeszült. Egyetlen pillanatra eltűnt róla minden játékosság.
– Te mindig ilyen megnyugtató vagy?
Killian lassan felé fordult.
– Csak azokkal bánok így, akik túl sokat kérdeznek.
Ginevra állta a férfi pillantását.
– Akkor válaszolj egyre.
– Melyikre?
– Miért vagy itt?
Killian néhány másodpercig csak nézte.
– Biztos, hogy tudni akarod?
Ginevra felvonta a szemöldökét.
– Különben nem kérdeztem volna.
Killian közelebb hajolt, hogy a motorok dübörgése mellett is hallja.
– Akkor kezdjük egyszerűen. Te miért vagy itt?
A nő egy pillanatra elhallgatott. Nem a kérdés zavarta meg, hanem az, ahogy a férfi kimondta a nevét. Túl természetes volt.
– Mara miatt – felelte végül.
Killian halványan elmosolyodott.
– Nem hiszem.
Ginevra kissé oldalra billentette a fejét.
– Miért?
– Nem úgy nézel ki, mint aki könnyen rávehető valamire.
– Mara elég kitartó.
– Ezt elhiszem.
Ginevra szája sarkában megjelent egy apró mosoly.
– Akkor miért kérdezed?
Killian nem válaszolt azonnal. A tekintete végigsiklott rajta, aztán visszatért a szeméhez.
– Mert kíváncsi vagyok.
Ginevra lassan kifújta a levegőt.
– Ez veszélyes szokás.
– Melyik?
– Kíváncsinak lenni olyan emberekre, akiket nem ismersz.
Killian egy pillanatra elhallgatott.
– Mintha te nem lettél volna kíváncsi rám.
Ginevra lenézett a férfi kezére, aztán vissza rá.
– Lehet.
– Csak lehet?
– Nem ismerlek.
Killian halványan elmosolyodott.
– Én sem téged.
– Akkor döntetlen.
– Még nem.
Ginevra felvonta a szemöldökét.
– Miért?
– Mert én már tudom a neved.
Ginevra egy pillanatra elhallgatott.
– És te még mindig nem mondtad meg a tiéd.
Killian tekintete rajta maradt. Ginevra nem felelt rögtön. Eltelt egy másodperc, majd kettő, aztán közelebb hajolt.
– Még nem döntöttem el, hogy elmondjam-e neked.
Killian nem válaszolt azonnal. Csak nézte, mintha próbálná eldönteni, hogy Ginevra komolyan beszél-e.
– Ennyire nehéz eldönteni?
– Attól függ.
Killian szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Mitől?
Ginevra egy pillanatig gondolkodott.
– Attól, hogy mit tudnék meg rólad.
– És mit szeretnél tudni?
Ginevra egy pillanatra a szemébe nézett.
– Először azt, hogy miért vagy itt.
Killian nem kapta el a tekintetét.
– Rendben. Miért vagy itt?
– Versenyezni.
Ginevra a pálya felé pillantott, aztán vissza rá.
– És csak ennyi?
Killian szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Miért, többet vártál?
Ginevra megvonta a vállát.
– Nem tudom. Te nem tűnsz olyannak, aki csak a verseny miatt jön ide.
A tekintetük összekapcsolódott. A tömeg körülöttük tovább mozgott, kiabált, nevetett, de egyikük sem figyelt rá. A pálya szélén valaki újra felbőgette a motorját, a hang pedig végigszaladt a betonon. Killian érezte, hogy Ginevra túl közel áll. Érezte az eső illatát a hajában, az olaj kesernyés szagát a kezén. A nő nem hátrált meg, pedig pontosan tudta, hogy Killian őt figyeli. A férfi tekintete rajta maradt. Mara közben még mindig ott állt mellettük és egy pillanatig egyiküket, majd a másikat nézte.
– Na, szerintem én most inkább haza viszem. – szólalt meg végül.
Ginevra felé fordult.
– Gyere.
Ginevra még egy pillanatig Killianre nézett, aztán bólintott.
– Menjünk.
Mara elindult, Ginevra pedig követte. Killian utánuk nézett. A motorok hangja egyre távolabbról visszhangzott az utcán. A verseny nem a célvonalnál ért véget. Ott kezdődött el igazán.
