A tenger éjszaka sem pihent. Rosehaven előtt sima, fekete felszín feszült, amelyen a hold fénye vékony, reszkető csíkokban kapaszkodott meg. A víz nyugodtnak látszott, de Aren tudta, hogy ez csak látszat. Odalent áramlatok kavarogtak, hideg mélységek húzódtak egymás alatt. Arennek mégis az volt az érzése, mintha valami figyelné a partot.
Aren Draven három napja érkezett a városba. Három napja keresett valakit, eredmény nélkül.
Ujjai a mellkasán függő ezüstmedálra zárultak. A király adta át neki a Mélység tróntermében, mielőtt a felszínre küldte.
– Nem tudjuk, hogy ki ő – mondta akkor. – Azt sem, hogy hol rejtőzik, kiben bízik vagy mire képes.
– Kit keresek pontosan?
A király elé csúsztatta a medált. A közepén sötétkék kő ült, amelynek mélyén fekete köd kavargott.
– Ha közel jársz hozzá, jelezni fog.
– És ha megtalálom?
A király tekintete elsötétült.
– Ide hozod.
– Élve vagy halva?
Hosszú csend ereszkedett közéjük.
– Halva.
Aren nem kérdezett többet.
A Mélység Őrségének katonáit nem vitára, hanem engedelmességre képezték ki. Megtanították nekik, hogyan olvassanak a víz rezdüléseiből, hogyan közelítsenek hangtalanul és hogyan öljenek úgy, hogy a célpontnak ideje se legyen segítségért kiáltani.Aren ebben volt a legjobb.
A víz alatt legendák keringtek róla. Azt beszélték, hogy hangtalanul közelített meg ellenséges őrségeket, gyorsabb volt a legtöbb katonánál és a sötétben is úgy látott, mintha nappal lenne.
A legtöbb történetet eltúlozták,de nem mindet.
Aren a medálra pillantott. A kő sötét maradt.
– Három rohadt nap – mondta halkan.
Rosehaven egy keskeny öböl köré épült. Házai a sziklás domboldalra kapaszkodtak, falaikat sós szél és eső marta. A tetőkön moha terpeszkedett, a ferdén lógó redőnyök mögött pedig alig derengett fény. A levegőben só, nedves fa és rothadó hínár szaga keveredett. A régi kikötő cölöpjei görbén meredtek a vízbe. A korhadt deszkák megnyikordultak Aren léptei alatt, a hajók oldalán megfakult nevek ringatóztak. A kötelek az árbocokhoz csapódtak, a hajótestek pedig minden hullámnál mély, panaszos hangot adtak ki. A főutca egyenesen a tengerhez vezetett. A kövek közötti repedésekben kagylóhéjak fehérlettek, a falakon sós víz hagyott szürkés csíkokat. Az egyik homlokzaton rozsdás tábla lógott:
CALLOWAY ANTIKVÁRIUM
A kirakatban régi órák, repedt porcelánfigurák és megsárgult térképek sorakoztak. A hátsó falon egy kifakult tengeri festmény függött, amelyen a hullámok között egy női alak állt. Az arcát valaki gondosan lekaparta a vászonról. Aren háromszor járt ott. Háromszor kapta ugyanazt a választ: 𝐍𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝𝐮𝐧𝐤 𝐬𝐞𝐦𝐦𝐢𝐫ő𝐥.
Hazudtak.
A város lakói túl gyorsan zárták be az ajtókat, túl sokáig tartották rajta a tekintetüket a tengeren. Amikor Aren a célpontjáról kérdezett, ugyanazzal a begyakorolt arckifejezéssel néztek rá, mintha előre megbeszélték volna, hogy mit nem szabad kimondaniuk. Aren éppen végigsétált a mólón, amikor a szél elült. A hajók ringása lelassult, a medál hirtelen megrezdült. Aren a mellkasához kapott. A sötétkék kő belsejében halvány fény gyúlt, majd hidegkék derengéssé erősödött. Aren a part felé fordult. A fény néhány másodperc múlva kialudt.
– Mi a…
Senki sem állt a közelben. A móló üres volt. A kikötő végében egyetlen lámpa himbálózott, hosszú árnyékokat vetve a deszkákra. A medál újra hideg lett. Aztán Aren meghallott egy halk, távoli dallamot, amely beleolvadt a hullámok morajába. Nem volt benne szöveg, mégis olyan érzést keltett, mintha egy régi történetet próbálna elmondani egy elfeledett nyelven. Aren teste megfeszült. Ismerte ezt a dallamot, de nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Valahol mélyen belül olyan érzése volt, hogy nem először hallotta. Aren a vízhez lépett. A dallam azonnal elhallgatott. Már belépett volna a tengerbe, amikor egy női hang megszólalt mögötte:
– Ha tovább bámulod a tengert, előbb-utóbb visszabámul.
Aren lassan megfordult. Egy lány állt a parton, mezítláb, egyik kezében a cipőjével. A nedves homok a bokájához tapadt, hosszú haja sötét csíkokban simult a vállára. Bőrén vízcseppek csillogtak, mintha a víz nem akarná teljesen elengedni. Nem tűnt ijedtnek, inkább úgy nézett Arenre, mintha ő lenne a legérdekesebb látvány az éjszakában. Aren végigmérte. A lány ruhája egyszerű volt, a csuklóján kopott ezüstlánc csillant. A lábán nem volt karcolás pedig a partot éles kagylók és hegyes kövek borították. A medál néma maradt.
– Új vagy itt? – kérdezte a lány.
– Ennyire feltűnő?
– Rosehavenben? Igen.
– Miből gondolod?
A lány tekintete végigsiklott rajta.
– Aki idevalósi, nem áll ilyen közel a vízhez éjszaka.
– Talán nem félek tőle.
– Ezt általában azok mondják, akik még nem találkoztak vele igazán.
Aren a tenger felé pillantott.
– Miért? Te találkoztál?
– Többször is.
– És még mindig itt vagy.
– Úgy tűnik, hogy ma szerencsés napom van.
A lány könnyedén mondta ki, de közben a vízre figyelt. Nem Arenre, hanem a hullámok közötti sötét résre, mintha valamit keresne odalent.
Aren észrevette.
– Mit nézel?
Waterlily pislogott, mintha csak akkor jött volna rá, hogy lebukott.
– Semmit.
– A semmit általában nem szokták ilyen figyelmesen nézni.
– Rosehavenben a semmi is tud érdekes lenni.
A következő hullám elérte a lány lábfejét. Waterlily nem lépett hátra. A víz körbefutotta a bokáját, majd lassan visszahúzódott, de egy vékony, fényes réteg ott maradt a bőrén.
– Hideg – jegyezte meg Aren.
– Neked.
– Te nem érzed?
Waterlily lenézett a lábára.
– Érzem.
– Akkor miért nem mozdulsz?
A lány vállat vont.
– Talán a tenger nem akarja, hogy elmenjek.
Aren nem tudta eldönteni, hogy a lány tréfál-e. Waterlily ekkor hirtelen oldalra fordította a fejét.
– Hallottad?
– Mit?
– Azt a hangot.
Aren a víz felé nézett.
– Milyen hangot?
Waterlily néhány másodpercig hallgatott. A tekintete elhomályosult, mintha valami távoli zajt próbálna követni.
– Semmi – mondta végül. – Biztos csak a kikötőből jött.
A kikötőben azonban semmi sem mozdult.
– Mit keresel itt ilyen későn?
– Valakit.
– Rosehavenben?
– Nem ismerek másik várost a közelben.
– Akkor rossz helyen keresel.
– Ezt miből gondolod?
A lány közelebb lépett.
– Mert aki el akar rejtőzni, nem marad ott, ahol mindenki ismeri egymást.
– Talán nem akar elrejtőzni.
– Akkor miért keresed?
Aren tekintetében valami hideg villant.
– Nem mondtam, hogy keresem.
A lány elmosolyodott.
– Dehogynem.
– Mikor?
– Amikor úgy néztél a tengerre, mintha választ várnál tőle.
Aren nem felelt. Waterlily pillantása a mellkasán függő medálra siklott.
– Szép ékszer.
– Nem ékszer.
– Akkor talizmán?
– Nem a te dolgod.
– Ezt is általában azok mondják, akiknek van mit rejtegetniük.
Aren szeme összeszűkült.
– Sokat beszélsz egy idegennel.
– Te pedig túl keveset.
– Ezért működik köztünk ilyen jól a beszélgetés.
– Még nem döntöttem el, hogy működik-e.
Aren akaratlanul is elmosolyodott. Waterlily tekintete ekkor ismét a férfi mellkasára tévedt. Egy pillanatra a medál közepén ülő sötétkék kő halvány fénybe borult. Waterlily összevonta a szemöldökét.
– Ez mindig ezt csinálja?
Aren lenézett a medálra, majd vissza rá.
– Mire gondolsz?
Waterlily közelebb hajolt, de nem érintette meg. A levegő körülötte hirtelen lehűlt és Aren úgy érezte mintha a lány jelenlétében a hangok is tompábbá válnának.
Furcsa – suttogta Waterlily.
– Mi?
– Amikor az előbb felvillant… olyan érzésem volt, mintha már láttam volna valahol ezelőtt.
Aren figyelmesen nézte.
– A medált?
Waterlily megrázta a fejét.
– Nem. A fényt.
Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg. Aren visszacsúsztatta a medált az inge alá.
– Valószínűleg csak a fény tükröződött rajta.
Waterlily halványan elmosolyodott.
– Te mindig ilyen könnyen megmagyarázod azt, amit nem értesz?
Aren szája sarkában megjelent egy apró mosoly.
– Csak azt, amit nem akarok megérteni.
– És ezt nem akarod?
Aren tekintete egy pillanatra megállapodott rajta.
– Még nem döntöttem el.
Waterlily lesütötte a szemét, majd a tenger felé fordult.
– Rosehavenben jobb, ha nem akarsz mindent megérteni.
– Miért?
– Mert néhány dolognak oka van arra, hogy rejtve maradjon.
Aren elhallgatott.
A mondat valamiért túl ismerősen csengett.
– Te sok mindent tudsz erről a városról.
– Itt nőttem fel.
– Akkor biztosan tudod, miért viselkedik néha ilyen furcsán a tenger.
Waterlily lassan ránézett.
– A tenger nem furcsa, Aren. Az emberek azok.
A férfi elmosolyodott.
– Ezt honnan veszed?
– Tapasztalat.
Egy hullám nekicsapódott a szikláknak. A vízpermet végigszállt közöttük. Waterlily ösztönösen hátralépett, Aren pedig a karja után nyúlt, hogy megtartsa. Egyetlen mozdulat volt, mégis túl sokáig maradt így a keze a lány csuklóján. Aren lenézett rá, Waterlily pedig felnézett rá. A medál az inge alatt halványan felmelegedett. Aren ezt most nem vette észre.
Hirtelen nehezére esett elengedni a lányt. Waterlily törte meg először a csendet.
– Azt hiszem… jobb, ha most hazamegyek.
Aren lassan elengedte.
– Holnap is itt leszel?
Waterlily elmosolyodott.
– Talán.
– Ez nem túl egyértelmű válasz.
– Nem is annak szántam.
Megfordult, és elindult a város felé. Aren utána kiáltott.
– Mi a neved?
A lány lassan felé fordította a fejét.
– Miért akarod tudni?
– Hogy tudjam, ha újra látlak.
– És ha nem akarsz újra látni?
– Akkor nem kérdezem meg.
A lány néhány másodpercig figyelte. Tekintetében volt valami mély és ismerős, amit Aren nem tudott hová tenni.
– Waterlily – mondta végül.
A név lágyan hangzott, mégis furcsa súlya volt. Aren bólintott.
– Aren.
– Csak Aren?
– Egyelőre.
Aren arca rezzenéstelen maradt, de belül megfeszült. Waterlily elmosolyodott, megfordult majd elindult a város felé. A sötét utcák között hamarosan elnyelte az árnyék, nedves lábnyomai azonban még néhány pillanatig látszottak a homokban. Aren percekig nézett a sötét utcák felé. A medál sötét maradt. Waterlily néhány méterrel arrébb megállt, és lenézett a tenyerére.
Egy apró, fekete kagyló feküdt benne. Nem emlékezett rá, hogy felvette volna. A felszínén vékony, ezüstös vonalak futottak végig, amelyek a holdfényben úgy ragyogtak, mintha belülről világítanának. Waterlily a füléhez emelte a kagylót. Nem a tenger morajlását hallotta benne. Egyetlen, elnyújtott hang szűrődött át rajta.
– Waterlily…
A lány azonnal leengedte a kezét. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de ettől a hangtól végigfutott rajta a hideg. Egyetlen vízcsepp gördült végig az ujján.Waterlily a tenger felé fordult. A hullámok lassan visszahúzódtak. Egyszer, majd kétszer és végül háromszor. A nedves homok hosszú, sötét sávban maradt utánuk, mintha a víz egy pillanatra megállt volna.
Waterlily nem mozdult. Aztán egy dallam jutott eszébe. Nem tudta, hogy honnan ismeri. Halkan dúdolni kezdte ugyanazt a dallamot. Néhány hang után hirtelen elhallgatott. A hullámok visszahúzódtak a partról. Waterlily értetlenül nézte a vizet. Nem tudta, hogy miért érzi úgy, mintha a tenger figyelné.
A parton Aren sétált, amikor meghallotta a dallamot megállt. Azonnal felismerte. Pontosan ugyanaz volt, amit néhány perccel korábban hallott a tenger felől. Aren tekintete a fekete vízre szegeződött. A medál a mellkasán halványan felizzott egyetlen pillanatra, aztán kialudt. Aren ujjai ösztönösen a hideg ezüst köré záródtak. A kő már ismét sötét volt. A férfi még néhány másodpercig a vizet figyelte. Valami megmozdult a felszín alatt. Valami Rosehavenben válaszolt a tenger hívására.
