Emily világ életében balerina szeretett volna lenni. Kicsi kora óta az anyukája elvitte az évente megrendezett Hattyúk dalára. Lenyűgözte a látvány, a mozgás és a zene.
Csillogó szemmel vágyakozott ő is a színpadra.
Minden műsor után a kislány otthon táncolt és pörgött.
Anyukája mindenben támogatta. Beiratta iskolába, megvette neki a cipőt, még a haját is megcsinálta kontyba és egy rózsaszín masnit kötött a barna hajába.
Ám mint minden történetben itt is vannak rossz dolgok.
Nem volt tehetséges, úgy mozgott, mint egy elefánt a porcelánboltban.
Semmi ritmusérzéke nem volt és a koreográfiák sem mentek neki. De kitartó volt, végül a középiskola után díszletépítő lett a társulatban ahová mindig is járt.
Fentről nézte a vékony, gyönyörű lányokat, ujjait mozgatta felettük mintha dróton mozgatná őket.
Egyre betegesebben viselkedett a fenti átjárókon. Hosszú ideig csak nézte a színpadot.
Majd egyik este.
Amikor Libby táncolt alatta szinte önkívületi állapotba került, annyira megbabonázta a lány mozgása.
Próba után, késő este Libby az autójához tartott. Hideg, havas szél fújt, összébb húzta bézs kabátját és nagyban kereste táskájában a kulcsokat. Lépéseket hallott maga mögött.
Majd jött a sötétség.
Amikor magához tért egy szobában találta magát. Körülötte szekrények, roskadásig megtöltve ruhákkal és balett kiegészítőkkel.
Megakarta fogni a fejét, hogy megsérült-e de a karjai nem engedelmeskedtek.
Maga fölé nézett és meglátta.
Karjai és lábai egy-egy vastag kötélhez voltak rögzítve.
Amint elméje felfogta, hogy mi történt egyszerre jött vele a fádalom. A végtagjai furcsa, kitekert módon lógtak a plafonra rögzített madzagra.
Ekkor, Emily bukkant fel, vigyorogva.
–Végre felkeltél! –kiáltott rá Emily.
–Hol vagyok? Mi ez a hely? Ki vagy te?
–Még ennyit se tudsz? Én készítem a legcsodálatosabb díszletet az egész országban!
–Nem tudom ki vagy. Engedj el ez nagyon fáj.
–Te már az én játékszerem vagy. De megmutatom neked a barátaidat–Lépett közelebb Emily és elhúzta a tehetetlen lány mellett a függönyt.
Megjelent 3 nagyon vékony, meggyötört arcú lány.
Mindegyikük a társulat tagja volt.
Ahogy megpróbáltak megmozdulni, csontjaik tovább törtek és kegyetlen sikolyokat hallattak.
–Miért teszed ezt velünk? –Sírta bele a hangokba Libby.
–Tudod, sosem lehettem balerina. Az idióta tanár szerint nem volt tehetségem, ezért úgy döntöttem, hogy alapítok egy saját társulatot–mosolygott csillogó szemekkel Emily.
Libby megpróbálta felemelni a karját, de a csuklója újabb roppanással jelezte, hogy véglegesen eltört.
Emily felment a plafonra építettet emelvényre, megfogta a kereszt alakú farudakat és játszani kezdett a lányokkal.
–És most! Tisztelt közönség. A lányok és természetesen én! Előadjuk a Hattyúk tavát!
lábával belerúgott a régi kazettás magnóba, ami elkezdte játszani az első dalt.
Libby pedig repült a szobában, a kötelek segítségével.
Mint egy igazi baba.
Tökéletes volt.
