A tízhetes kis sas álmosan törölte meg szemét a szárnyával. Óvatosan tipegett ki a fészekből. Édesapja a több-tíz méter magas fa legvastagabb ágán ült és süttette fenséges mellkasát a felkelő Nap kellemesen melengető sugarában.
– Jó reggelt, apuci! – Gyengéden odabújt apja lábához.
– Szervusz fiacskám.
– Mik azok ott lent, apuci? – Mutatott lefelé a szárnyával a földre.
– Azok ott emberek.
– Milyen furák. Csupaszak és nincsen csőrük. Nem fáznak így?
– Azt nem tudhatom.
– Mit csinálnak?
– Szerintem épp kommunikálnak, elég hevesen. – A két ember vörös arccal ordított egymással.
– És most mit csinálnak? Játszanak? – A két ember egymásnak esett, nagy port kavarva a lágy homokban.
– Nem egészen. Bölcs bagoly barátom azt mondta erre, hogy veszekednek.
– Nekem úgy tűnik, hogy csak játszanak.
– Ez nem olyan, mint mikor a testvéreiddel összekaptok az utolsó egérkén. A bagoly azt mesélte nekem, hogy az egyik azt mondta a másikra, hogy nagy fülű. Ezen vesztek össze.
– De furák. – A kis sas még nézelődött, majd megunta őket.
Másnap megint felkelt a kis sas és ugyanúgy találta apját, mint előző nap. Alattuk több ember is gyülekezett.
– De sok ember! – kiáltott fel.
– Ezt a sokat már úgy hívják, hogy család.
– Mint a miénk. Jól látom, megint veszekednek?
– Igen. Bagoly barátom úgy hallotta, hogy most azt akarják eldönteni ezzel, hogy melyikük kezdte.
– Én úgy látom, hogy mindenki elkezdte.
– Én is úgy vélem, fiam.
– Furák az emberek. – A kis sas megunta a nézelődést és visszament a fészekbe. A hatalmas porfelhőtől amúgy sem látott semmit.
A harmadik nap is ugyanúgy kezdődött, ám mégis valahogy más volt. Nagy hangzavarra ébredt a kis sas. Apja újfent a földet bámulta. A kis sas szeme teljesen kitágult. Ennyi embert még nem látott.
– Apu, ez nagyon sok ember.
– Úgy van fiam.
– Ez is egy család?
– Majdnem. Ez több család, amit már úgy hívnak, hogy falu vagy város. A bagoly legalábbis így mondta nekem.
– Nagyon hangosak! – A kis sas próbálta eltakarni fülét a szárnyaival. Az apja átkarolta kisfiát, hátha ezzel is tudja tompítani a kellemetlen zajt. Nem telt bele sok idő, a két falu egymásnak esett. – Megint veszekednek?
– Jól látod.
– Mindig azon, hogy ki kezdte?
– Most nem. A bölcs bagoly úgy hallotta, hogy határátlépés történt.
– Határ? Olyan, mint ami az ég és föld között van? Hogy is hívtad, a horizont?
– Nem, ez nem olyan. Ezt a határt valahová a homokban húzták meg, lent a földön.
– És azt nem léphetik át?
– Talán, de én nem értem őket. A Földnek elvileg nincsenek ilyen vonalai. – A talajon egyre több és több porfelhő alakult ki. A kis sas tovább nézte őket, hisz olyanok voltak, mint több apró forgószél. Végül órák múlva a porfelhők feloszlottak. Néhány ember bicegve, de a saját lábán távozott, míg másokat más emberek vittek, és volt, aki feküdt, mozdulatlanul. Az apa gyorsan betessékelte fiát a fészkébe. Jól tudta, mit jelentettek a mozdulatlan testek, a szaguk elárulta őket. Az alvadt vér bűze.
Eddig nem hallott dübörgésre ébredt a kis sas a negyedik napon. Olyan volt, mintha egyszerre több vihar is tombolt volna. Kilépett a fészekből, édesapja azonban kitárt szárnyakkal, fel-alá lépdelt az ágon, mely remegett a morajlástól.
– Mi történik, apuci? – kérdezte remegő hangon, míg alattuk tankok szelték át a vidéket, dübörögve, mint egy acél elefántcsorda. A földön még több ember cikázott oda és vissza, kiabálva, fegyvert ropogtatva
– Nem tudom, kisfiam, de mennünk kell! – Apa és fia elhagyták a fészket, az otthont. A levegőben nem eshet bántódásuk.
– Ez a határ miatt van?
– Nem vagyok biztos benne. A bölcs bagoly erre azt mondta, hogy ez a háború.
– És az miért van?
– Azt még a bagoly sem tudja.
– Ez lett a veszekedésből? – Az apa nem válaszolt, hisz magában erre nem is gondolt. – Szerintem igen. Mikor én megettem az egérkét bátyus elől, én kettőt hoztam neki helyette engesztelésül. Az emberek nem ismerik a szót, hogy bocsánat?
– Ezek szerint nem. – Apa és fia tova szállt, a háború hangjai halványodtak. Reménykedtek, hogy olyan helyet találnak majd, ahol nincsenek emberek.
