Feketeleves ~ Henrik
A parkoló hűvös, reggeli aszfaltja aligha adott otthont romantikus jeleneteknek, mégis olyan feszültség vibrált a levegőben, amiért egy drámaíró a tíz ujját megnyalta volna. Ábel, a precíz svájci órásmesterként tetszelgő férj – ott állt a kávéjával, miközben a kocsiban ülő, sosem látott hölgyemény és az igazság pillanatakor megmerevedett felesége egymást méregették.
– Szóval Ábel… – hajtogatta össze a noteszét Alíz egy olyan fanyar, pengeéles mosollyal, ami a legközelebbi jegyzőt is azonnal óvatosságra intette volna. – Azt hittem, a keddi konferencia a városházán lesz, nem pedig a Toyota jobb első ülésén, egy eldobható kávé társaságában. De látom, a svájci óramű pontosság ma is hibátlanul hozza a formáját.
Ábel arca a hirtelen jött sokktól átváltott arra a mély, sötétvörös árnyalatra, ami előrevetítette a családi cunamit. A diplomatáska – amit éppen a reggeli rohanásban szorongatott – olyan veszélyesen lógott a kezében, mintha bármelyik pillanatban ki akarna esni.
– Alíz, kérlek… ez nem az, aminek látszik – dadogta a férfi, miközben a kocsiban ülő nő kénytelen-kelletlen kinyitotta az ajtót, és egy hanyag mozdulattal kiszállt.
– Ugyan már, Ábel, ne játszd itt nekem a szűzies múzsát! – vágta rá Alíz, miközben a táskáját a vállára vetette. – Legalább ne hozd a frászt a kedves kolléganőre, aki valószínűleg most bánja meg életének minden egyes másodpercét, amit veled töltött. Ha megvan a kedd délelőtti program, akkor talán ideje megbeszélni, hogy ki fizeti be a villanyszámlát, mielőtt a precíz életed miatt kikapcsolják alattam a fűtést!
A reggeli napfényben a paneldzsungel tömbjei némán figyelték a jelenetet, miközben Ábel tátott szájjal próbált valami értelmes magyarázatot kipréselni magából. De Alíz már megfordult. A léptei határozottak voltak, a feje tiszta, a noteszében pedig ott lapult a friss alapanyag.
Mert egy igazi író nem omlik össze a drámától – átírja a történetet. És ez a darab mostantól egészen biztosan az ő szabályai szerint futott.
A reggeli hűvös szellő belekapott Alíz hajába, miközben magabiztos léptekkel haladt hazafelé a paneldzsungel útján. A parkoló drámája – a vasalt ing, a kínos magyarázkodás és a tetten ért svájci órásmester – már ott sorakozott a notesze lapjain, mint egy tökéletesre csiszolt nyitófejezet.
Ahogy kulcsra nyitotta a bejárati ajtót, a lakásban még ott terjengett a frissen főzött kávé illata. Letette a táskáját az előszobai fotelre, lehámozta magáról a kabátot, és egyenesen az íróasztalához sétált. A toll hamar siklani kezdett a papíron, mert egy igazi alkotót a legváratlanabb pofonok sem törnek le – sőt! Csak feltüzelik.
– Na, Ábel, ezt a kört most simán elbuktad – motyogta félhangosan, miközben a papírra vetette a következő jelenet kontúrjait. – Ha azt hitted, hogy te vagy a feje tetejére állított világ legfőbb rendezője, akkor ideje szembesülnöd a ténnyel: Neked most befellegzett!
A lakás csendjét hirtelen a lépcsőházból feltolakodó, nehéz, határozott léptek törték meg. A zárban megfordult a kulcs – az a bizonyos acélos, guillotine-szerű kattanás, amit húsz év alatt sem lehetett összetéveszteni senki máséval. Ábel rontott be az ajtón, a diplomatáskájával a kezében, az arca pedig még mindig a parkolóban szerzett sokk és a bűntudat keverékét mutatta.
– Alíz! – lihegte, és a táskáját a kőpadlóra ejtette. – Ennek most tényleg nem volt semmi értelme… Miért kellett jelenetet rendezni?
Alíz felnézett az íróasztal mögül, a tollat lazán az ujjai között pörgetve. A száján átfutott az a bizonyos fanyar, mindent tudó mosoly, ami Ábelt általában a világból is ki tudta kergetni.
– Én hoztam ki a balhét, Ábel? Vagy esetleg te felejtetted el, hogy a Toyota anyósülése nem az irodád meghosszabbított kabinja? – felelte éles hangon, de a szemeiben ott csillogott az írói elégtétel tüze. – Úgyhogy mielőtt itt kezdenéd el a morális nagytakarítást, talán magyarázd meg, hogy mikor írtad alá a szerződést a kettős életre, mert ez a darab így bizony bukásra van ítélve.
Ábel elhűlve meredt rá, miközben a cselekmény hálója hirtelen mindkettejüket körbefonta.
A nappali félhomályában a diplomatáska még ott hevert a laminált padlón, mint egy rosszul időzített akna, Ábel pedig a rommá szakadt ingével a testén éppen a torkán akadt szavakat kereste. Alíz eközben komótosan letette a tollat az íróasztalra, megigazította a köntösét, és olyan fanyar eleganciával indult a konyha felé, mintha nem a harmincéves házassága romjain lépkedne, hanem a legújabb bestsellerének a dedikálására érkezne.
– Tudod mi a legszebb az egészben, Ábel? – kiáltott vissza a válla felett, miközben a konyhapulton gőzölgő bögréért nyúlt. – Hogy amíg te itt pörögsz ezen a kerti körhintán, és azt hiszed, te a feje tetejére állított világ legfőbb rendezője vagy, teljesen elfelejted, hogy a valóság néha váratlan szereplőket is beválogat a stábba.
Ábel arcán a düh és a hisztéria határán lévő vörösség szinte izzott.
– Miről beszélsz te megint? Milyen rendezőről meg stábbszereplőkről? Éppen most égett le előttem az egész életem a Toyotás csajjal, te meg itt játszod a drámaírót! Ki a fene lenne itt még rajtunk kívül?
– Hát, például Robi – mondta egy hűvös, laza hang a hátuk mögül.
Ábel a frásztól majdnem elejtette a maradék gombjait is, amikor a hálószoba ajtajából – a legnagyobb természetességgel, félig mezítelen, izmos felsőtesttel – előbukkant Robi, aki a tegnapelőtti rockkoncert megkoronázásaként valahogy még mindig ott tanyázott a lakásban. Kezében egy bögre feketével, úgy támaszkodott a félfának, mintha legalábbis ő fizetné a rezsit.
– Üdv a fedélzeten, drágapajtás – mormolta Robi egy pimasz, féloldalas vigyorral, és a kávéjából egy ráérős kortyot nyelt. – Ne kapkodj, mert még a végén elpattan egy ér az orrod helyén. Lássuk be, nem a legszebb reggeli rutinnal indult a kedd, de ha jobban belegondolsz, legalább kiderült, hogy a hűtőn kívül nálatok mindenki más is remekül hűti a kedélyeket a házon kívül.
Ábel szeme kerekre nyílt, a tátott szájából pedig csak egy rekedt hörgés jött ki:
– Te… te mégis ki a fene vagy?! És miért lógsz a lakásomban félmeztelenül, miközben a feleségem a keddi konferencia helyett a vonaton meg a parkolókban irodalmi drámákat rendez?!
Robi megrántotta a vállát, miközben Alíz a fotel szélére telepedett a kávéjával, kíváncsian várva, hogy a forgatókönyv melyik sora váltja ki a végleges zárlatot.
– Tudod mit, Ábel? – tette le a kávésbögréjét Alíz egy elegáns, határozott mozdulattal, miközben a noteszét zsebre vágta. – A te precíz, mindent megtervező, csalfa és unalmas személyed most hivatalosan is átadjuk a múltnak. Robi, kedves, hozd a kabátodat! Úgy látom, ideje megnézni, mit mutat a világ azon a kerti körhintán, amit nem egy diplomatáskából irányítanak.
Robi egy diadalmas, ragyogó vigyorral bólintott, miközben a pultra dobta a bögréjét.
– Már indulok is, drágám! Csak előbb még megnézem, maradt-e a drága Ábelnek valami használható inge a szekrényben, mert ebben a félmeztelen rocker-stílusban mégsem vonulhatunk be a napfényes paneldzsungelbe.
Ábel a kanapé szélén, a rommá szakadt ingében csak kapkodta a levegőt, mint partra vetett hal. A diplomatáska továbbra is a padlón hevert, ő pedig hirtelen azt sem tudta, hogy a Toyotás barátnőjét sírja-e vissza, vagy azt a pillanatot, amikor megfordult a kulcs a zárban.
– Várjatok… ti mégis hova mentek?! – hördült fel Ábel, és félig feltápászkodva próbálta fogni a nadrágját, amiről a tegnapi meccs óta hiányzott a gomb. – Ez az én lakásom! Itt nem lehet csak úgy… összecsomagolni és lelépni a tegnapelőtti rockkoncert sztárjával!
– Ó, dehogynem, Ábelke! – vágta rá Robi egy olyan pimasz, laza mozdulattal, mintha ő lenne a lakás tulajdonosa, és Ábel csupán egy túlórázó albérlő. – A művészléleknek mozgástér kell!
Alíz utolsó pillantásként végigmérte a földön heverő diplomatáskát, a tátott szájú férjét, majd Robiba karolva méltóságteljesen elindult az ajtó felé.
– Engedj minket szépen, Ábel! – intett hátra gúnyos mosollyal. – De vigyázz, a következő kötetben már nem te leszel a főszereplő!
A lépcsőház hűvös, visszhangos félhomálya egy szempillantás alatt elnyelte a lakásból áradó kávé és a dráma fojtogató szagát. Alíz még ott érezte a tenyerében a notesz szélét, de amikor Robi határozott, mégis szinte bűnösen gyengéd mozdulattal magához rántotta a fordulóban, a külvilág összes abszurd alakja – Ábel a diplomatáskájával, a Toyotás csaj meg az egész nyomorult paneldzsungel – köddé vált.
– Na, most mutasd meg, hogyan szólnak azok a sorok, amiket eddig csak a papírnak mertél sírni – súgta Robi a fülébe olyan rekedt, mély dallammal, amitől Alíz hátán azonnal felállt a szőr.
A lefelé vezető betonon már nem a menekülés kényszere hajtotta őket, hanem az a fojtott, izzó türelem, ami két olyan ember között feszül, akik végre ledobták magukról a mindennapok papírmasé díszleteit. Robi ujjai összefonódtak az övéivel, szorosan, birtoklóan, és mire kiértek a ház elé, a tavaszi napfény már nem holmi morgós kisvárosi ébresztőként sütött, hanem aranyló, nehéz mámorzóként folyt végig a bőrükön.
Behúzódtak Robi kopott, de bűnösen dohány- és bőrillatú kabriójába, aminek a műszerfalán még ott árválkodott a tegnapi koncert karszalagja. Ahogy a motor mély, torokhangú morajlással életre kelt, Robi egyetlen mozdulattal áthajolt hozzá, és egy mindent elsöprő, mély csókkal pecsételte meg a szabadulást. Nyelve lassan, rutinos magabiztossággal csúszott be Alíz szájába, birtokba véve minden rezdülését, miközben a nő ujjai azonnal belemarkoltak a férfi tarkóján a kócos tincsekbe. A csók íze a hajnali fekete leves, a cigaretta füstje és a tiszta vadság elegye volt, amitől Alíz törzse azonnal úgy simult a férfihoz, mint egy ritmusra feszülő harmonika.
– Hova a fenébe szökünk, főrendező úr? – lihegte Alíz a szája szélén átfutó, fanyar, diadalmas mosollyal, miközben a haja vadul csiklandozta Robi arcát.
– Oda, ahol nincsenek szabályok, csak magunk! Kapaszkodj cicám.
A gumiabroncsok élesen sivítva harapták az aszfaltot, miközben maguk mögött hagyták a várost, hogy megírják végre a saját, kendőzetlen, igaz fejezetüket.
A hegyi szerpentin lassan elhagyta a várost, és a táj olyan mély, zöld csendbe burkolózott, mintha a világ összes zaját egyszerre nyelte volna el a sűrű fenyves. A kabrió motorja mélyen, megnyugtatóan duruzsolt a hűvös levegőben, a műszerfalon táncoló árnyékok pedig lágyan rajzolták körbe a nő arcát. Ott ült az ülésben, hátrahajtott fejjel, és a bőrén még érezte a reggeli káosz utolsó, bizsergő parazsát. Minden gátlás, minden görcsös elvárás füstté vált a hátuk mögök; Csak a tiszta, vakmerőség volt jelen, meg a kettejük között vibráló, fojtogatóan sűrű feszültség.
Egy eldugott, rozsdás korlátú erdei tisztásnál fékeztek le, ahol a fák koronája szinte összezárult felettük, mint egy antik katedrális boltozata. Mire a motor elhallgatott, a csend olyan tapinthatóvá vált, hogy szinte hallani lehetett a lelkek egymáshoz súrlódását. A férfi egyetlen mozdulattal fordult át az ülésen, s a tekintete – az a sötét, perzselő magabiztosság, amit a füstös éjszakák idéztek – azonnal magához láncolta minden gondolatát.
– Ideje, hogy ne csak a papíron kend be tintával a világot, kedvesem – súgta, és a keze lassan, szinte bűnös áhítattal siklott végig a vállán, megállapodva a nyaka vonalán.
A csókjuk nem holmi lágy, udvarias kedvesség volt, hanem tiszta, zabolátlan lángolás. Úgy simultak össze a lehullott fenyőtűk szőnyegén, a kabrió lehajtott teteje alatt, mintha a föld kerekségén csak ketten léteznének. Ujjak jártak a testen, mint egy mesteri zenész a legfinomabb hangszeren: kitartóan, mégis vad éhséggel szántották végig a formákat. A lélegzetük egyetlen forró, lüktető párává olvadt össze a hűvös erdei levegőben. A testük harmonikaszerű mozgása felülírt minden eddigi emléket, minden hamis illúziót; a fájdalom, a csalódás és a düh most egyszerre változott át perzselő, testet-lelket betöltő gyönyörűséggé. Ott, a fák alatti félhomályban, a világ megállt a tengelyén, és a percek édes, mámorító örökkévalósággá nyúltak.
Amikor a viharos lélegzetvétel lassan visszatért a normális kerékvágásba, a nő a férfi mellkasára hajtott fejjel, elégedetten hunyta le a szemét. A bőrükön csillogó finom verejtékcseppek lassan hűltek le a szellőben.
– Azt hiszem, ezt a fejezetet nem kell átszerkeszteni – mormolta félmosollyal a szája szélén, miközben az ujjával lassan rajzolgatott köröket a meztelen vállon.
– Hát, reméljük, hogy a kötet címe sem az lesz, hogy A balek visszatér – felelte a férfi rekedt, kuncogó hangon, és gyengéden megsimogatta a haját.
Ám a béke, amit annyira megérdemeltnek hittek, csupán illúziónak bizonyult.
A tisztás szélén, a bokrok sűrűjéből hirtelen egy fémcsikordulással kísért, nehéz lépajtó csapódott be, majd egy ismerős, metszően hűvös, rideg hang hasított bele az erdei csendbe.
– Bravó. Azt hitted, elmenekülsz a saját sorsod elől egy olcsó kalandor hátán, mi? – hangzott fel a gúnyos, fanyar kacaj.
Alíz hirtelen felült a takarón, a szíve a torkában dobogott, miközben a fák árnyékából Ábel, a férje lépett elő a tisztásra. A kezében egy vaskos, rozsdás vadászkés csillant meg, a tekintetében pedig ott égett a hideg, emberi számításon túli téboly. Robi azonnal felugrott, elé állva, de Ábel nem habozott. Egyetlen vad, kiszámíthatatlan mozdulattal rontott rá.
A kés mélyen húsba maró hangja elnyomta a madarak csicsergését. Ábel őrjöngve, gépies kegyetlenséggel döfött újra és újra, mintha nem is húst, csak fát aprítana. Robi torkából felhördülő, bugyborékoló hang tört elő, ahogy a vér fojtogatóan sűrűn, sötétlő patakban ömlött ki a nyakából, eláztatva a tűleveleket. Alíz sikoltani akart, de a torkára fagyott a hang; a levegőt azonnal átjárta a meleg, fémaláfestésű vérszag. Ábel holtfehér arcán keskeny, meleg vércseppek csordultak le, míg végül Robi teste egy utolsó, rángatózó görcs után mozdulatlanul terült el a földön, tágra nyílt, üres szemekkel bámulva az eget.
***
A börtön magas, rácsos ablakán betörő szürke fény éles csíkokban rajzolódott fel a nedves betonra. Ábel a cella sarkában ült, a keze örökre magán hordozta a gyilkosság láthatatlan bűzét, az évek alatt pedig a csend felemésztette a lelkét.
Kilométerekkel odébb, egy csendes, napsütötte kisváros lakásában Alíz kávét főzött. A reggeli csendet csak a víz lágy fortyogása törte meg. Letörölte a konyhapultot, majd mély, megkönnyebbült levegőt vett. A múlt árnyai örökre ott maradtak a fenyves avarjában.
A Feketeleves nevet viselő kis kávéház a város csendesebb szegletében bújt meg, távol a régi emlékek súlyától, a szerpentinút kanyarjaitól és a fák alatt hagyott árnyaktól. Itt a levegőt nem a félelem, hanem a frissen őrölt kávébabok kesernyés, gazdag illata és a fekete tea gőze töltötte be. A pult mögött állni valaha a rutin biztonságát jelentette Alíz számára, most azonban minden mozdulatában ott vibrált a friss kezdet feszültsége és az újonnan visszanyert szabadság mámorító íze.
A kávéház csendes volt a délelőtti órákban. Alíz éppen egy adag hársfateát készített elő az egyik visszatérő vendégnek, miközben a tekintete a bejárati üvegajtón átszűrődő, lágy augusztusi napfényt kísérte. A kezén a bőr sima volt, a régi sebek helyét átvette a mindennapok céltudatos ritmusa. A pulton egy kis füzet hevert nyitva, benne félbehagyott sorokkal, mert az írás nem maradt ki az életéből; csupán a papír változott meg, amin a gondolatai formát öltöttek. Már nem a sötétséget kereste a szavakban, hanem a megérdemelt, tiszta levegőt.
Az ajtó csilingelése zökkentette ki a gondolataiból. Egy magas, idegen férfi lépett be, akinek a kabátján még ott csillogott a külső hűvös, bár a kávéház melege azonnal átölelte. Nem sietett, ráérősen lépkedett a kopott falemezes padlón, majd a pulthoz lépett.
– Egy feketét kérem, és ha van házi süteményük, abból is egy szeletet – mondta a férfi mély, nyugodt hangon.
Alíz bólintott, és hozzálátott a megrendeléshez. A mozdulatai rutinosak voltak, de a tekintete óhatatlanul is megvizsgálta a vendéget. Nem volt benne semmi a régi, fojtogató veszélyből; ez az ember egyszerűen csak egy utazó volt, aki megpihenni tért be a zajos világ elől. Ahogy letette elé a gőzölgő csészét, a férfi elmosolyodott, és a tekintete megakadt a pulton fekvő füzeten.
– Író vagy? – kérdezte halkan, nem tolakodóan, inkább csak tiszteletteljes kíváncsisággal.
Alíz egy pillanatra habozott, majd a szája szélén feltűnt a halvány, őszinte mosoly.
– Mondhatjuk úgy is. Új fejezetet kezdem – felelte, és a kávégép gőzölögni kezdett, lezárva a múltat, hogy átadja helyét a jelennek.
A férfi nem nyúlt rögtön a kávé után. A gőzölgő csésze felett átnézett a pulton, a tekintete pedig hosszasan elidőzött Alíz ujjain, majd a nyitott füzet sorain, amikbe a tollal belekormolta a gondolatait.
– A tintát nehéz lemosni a bőrről, ha az ember igazán mélyre ás – mondta a férfi halkan, szinte csak magának, de a hangja tisztán zengett a csendes helyiségben. – Különösen akkor, ha az ember nemcsak a felszínt kapargatja, hanem a sötétséget is ki akarja rángatni a papírra. Végül is mindketten a tintából élünk, nem igaz? Csakhogy én nem verseket írok, Alíz. Én erotikus horrorokat vetek papírra. Ott nincsenek szép szavak meg ábrándozás; ott a hús, a félelem és a gyönyör összegabalyodik, mint egy fojtogató háló.
Alíz gyomra egyetlen pillanatra görcsbe rándult, de nem a félelem, hanem a bizsergő, hirtelen feltámadó kíváncsiság miatt. Még soha életében nem találkozott olyan emberrel, aki írt volna – nemhogy még olyannal, aki a borzalmat és a gyönyöröket gyúrta volna egyetlen sötét masszává a lapokon. Ez a veszélyes, tabuk nélküli nyíltság egyszerre taszította és vonzotta ellenállhatatlanul. Olyan volt ez, mint egy tiltott ajtó, amelynek kulcsát eddig rettegett kinyitni, most mégis ott lógott a kezében.
Amikor letelt a munkaidő, a kávéház ajtaja bezárult a külvilág előtt. A zárt belső helyiség sötétedő zugában, a puha takarókra dőlve már nem maradtak távolságok.
A férfi keze olyan biztosan és birtoklóan simított végig a bőrén, mintha pontosan tudná, hol futnak a legféltettebb idegszálak. A csókjaik nem óvatosak voltak, hanem fojtogatók és mélyek, olyanok, amelyekben benne volt az éjszaka minden titka. Alíz a férfi fölé hajolt, és a teste minden rezdülésével ránehezedve vadul, féktelenül kezdett el vonaglani rajta. Minden egyes mozdulatában ott izzott a hosszú ideig fojtogatott düh, a szabadulás mámorító lángolása és a sötét történetekből áradó bűnös izgalom. A körmei mélyen belemaródtak a férfi vállába, a lélegzetük egyetlen forró, lüktető ordítássá olvadt össze a félhomályban, míg végül a gyönyör és a félelem határán átlépve együtt zuhantak bele a teljes megsemmisülésbe.
A sötét, csendes szobában a levegőt még mindig a bőrükön maradt fűtöttség és a kávéházból hozott kávéillat keveréke töltötte be. Alíz a férfi mellkasára hajtott fejjel feküdt, a füle mellett hallgatta a szívverését, miközben a saját lélegzete is lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Odakint az augusztusi éjszaka mély csendbe burkolózott, bent azonban valami furcsa, megmagyarázhatatlan rezdülés fagyasztotta meg a levegőt.
A férfi nem simogatta a haját, és nem mondott semmilyen megnyugtató szót. Teljesen mozdulatlanul feküdt a hanyatt dőlt testével a takarón, a szeme pedig nyitva volt, mereven tapadva a plafonra vetülő árnyékokra.
Alíz hirtelen észrevette, hogy a férfi mellkasa alatt a bőr nem emelkedik és süllyed. Nem volt levegővétel. Nincs ritmus, nincs oxigén áramlás, semmiféle belső motor nem mozgatta azt a testet, amely percekkel ezelőtt még vadul, izzadtan lángolt alatta.
Óvatosan, a gyomrában lassan szétáradó fojtogató félelemmel emelte fel a fejét. Megérintette a férfi mellkasát; a bőr hideg volt, szinte márványszerű, és a szívverés helyett semmi sem kopogott az ujjai alatt. A férfi ekkor lassan, egyetlen ízületében sem recsegve, tökéletes, gépies szimmetriával fordította felé a fejét. A tekintete – amely az imént még hús-vér élettel égett – most teljesen üresen, fémes csillogással bámult rá a sötétben.
– Azt hitted, a papír az egyetlen hely, ahová el lehet temetni a történeteket? – kérdezte a férfi a hangon, amely már nem a fülledt kávéházi beszélgetés mélységét hordozta, hanem olyan volt, mintha valami mély, föld alatti üregből szűrődne vissza, teljesen visszhangtalanul.
Alíz levegőért kapkodva hördült fel, és megpróbált elhúzódni tőle, de a férfi karjai hirtelen acélmarással fonódtak a derekára, mozdíthatatlanul fogva a sötét szobában.
A szoba levegője egyetlen szempillantás alatt besűrűsödött, mint a hideg iszap. Alíz a férfi acélként szorító karjai között vergődött, de minden izma ellenére a test megmozdíthatatlanul tartotta. Nem volt benne élet; mégis ott feszült benne az a könyörtelen, emberin túli erő, amely semmilyen fizikai törvénynek nem engedelmeskedett.
A férfi arca közelebb húzódott az övéhez, és a sötétben a pupillái helyén apró, ezüstös fény szikrázott fel, mint egy hibásan működő kivetítő lencséje.
– Miért… miért csinálod ezt? – suttogta Alíz a torkát maró fojtogató félelemmel, miközben a levegőért kapkodott.
– Mert a történetek nem érhetnek véget ott, hogy kinyitod a kávéház ajtaját, és elkezdesz teát főzni – válaszolta a hang, ami egyszerre hallatszott a fülébe és közvetlenül a koponyája belsejébe vetítve. – Azt hitted, lezártad a szerpentint? Azt hitted, Ábel börtönbe zárásával elintézted a sorsodat? Minden egyes karakter, amit papírra vetsz, életre kelt. De a legveszélyesebb az, amit magadban hordozol. Te írtál engem bele a fejezetbe, Alíz. Elfelejtetted?
A nő agyán villámgyorsan cikáztak át az emlékek. A füzet a pulton, a félig leírt mondatok, a sötét fantáziák, amiket a magányos éjszakákon papírra vetett, hogy kiírja magából a borzalmat. Ez a férfi nem egy idegen volt az utcáról. Ő volt az a legsötétebb, ki nem mondott karaktere, amit sosem mert senkinek megmutatni – a tökéletes ragadozó, aki most kilépett a lapokról, hogy benyújtsa a számlát.
A férfi szája szélén gúnyos, fémes mosoly húzódott szét.
– Most pedig fejezzük be a fejezetet. De ezúttal nincs visszalépés a harmadik személybe.
A szorítás hirtelen elengedett, de mire Alíz levegőhöz juthatott volna, a szoba falai megmoccantak. A tapéta helyén fekete, hullámzó tintapatakok ömlöttek végig a vakolaton, maguk alá temetve a bútort, a kávéház emlékeit, a valóság minden maradékát. A férfi testéből áradó jéghideg fuvallat elfújta a gyertyát, és a teljes sötétségben már csak a papír sercegő, kíméletlen hangja maradt, ahogy valaki – vagy valami – kíméletlenül húzni kezdte a vonalakat a bőrén.
….Itt…. A…. VÉG!!!!!!
A bőrét mardosó tintafoltok és a papírszáraz fojtogató sötétség hirtelen szertefoszlott, mint a hajnali köd a paneldzsungel felett. Alíz mély, hörgő lélegzettel rántotta vissza a tudatát a valóságba, a szeme pedig vadul cikázva nyílt fel a félhomályos szobában.
A gyomrában még ott remegett a menekülés és a lidércnyomás utolsó, feszült görcse, de a fekete tintapatakok helyett csak a jól ismert hálószoba csendje fogadta. A radiátor halkan ketyegett, az ablakon pedig már beszűrődött a kedd reggeli, lágy augusztusi napfény.
Egy pillanatig csak feküdt mozdulatlanul, miközben az agyában lassan a helyére ugrottak a kontúrok. A Toyota ülésén jelenetet rendező Ábel, a vérbe fagyott Robi a szerpentinen, a börtöncellák szürkesége, sőt még az újonnan nyitott kávéház is… mindössze a fáradt agy és a sötét fantázia vad, összefüggéstelen lidérce volt. Egyetlen hatalmas, zaklatott álom.
Megkönnyebbülten, remegő ujjal nyúlt a homlokához, hogy letörölje a hideg verejtéket, amikor a mozdulat félbeszakadt.
A derekán ugyanis egy hús-vér, erős kar fonódott át, és egy meleg, egyenletesen emelkedő mellkas simult a hátához. Alíz óvatosan oldalra fordította a fejét.
A párnán, békésen és mélyen aludva ott feküdt Henrik. Ugyanaz a magas, nyugodt idegen, akivel tegnap délután futott össze a kisváros csendes kávéházában, és akivel az estét végül egymás karjaiban töltötték. A vonásai a reggeli fényben nem hordoztak semmiféle fémes, dermesztő ridegséget: csupán egy igazi, lélegző férfi pihent mellette, akinek a borostája lágyan súrolta a lepedőt.
Alíz ajkain önkéntelenül is átfutott egy halvány, kissé hitetlenkedő mosoly. Hát persze. Az írói képzelete még éjszaka is a saját feje búbjára játszott, miközben Henrik csak csendben aludt mellette.
Lassan, a lepedőt megigazítva bújt ki az ölelésből, majd a konyha felé vette az irányt. A kávéfőző már élettel telve fortyogott, a notesze pedig nyitva hevert a pulton. Belelapozott a tegnapi utolsó, vad sorokba, de most már nem a félelem, hanem a megérdemelt, tiszta ihlet mosolygott vissza rá.
A hálószobából kiszűrődő csendes, egyenletes légzés és a konyhából lassan szétáradó, frissen őrölt kávé gazdag aromája még éppen csak megülte a lakás levegőjét, amikor a recsegő padlóhangok megváltoztak. A könnyű léptek hangtalanul siklottak végig a folyosón, majd a hűvös konyhakőre értek.
Henrik nem sietett. Póló nélkül, kissé még álmos, de éber mozdulattal lépett be a helyiségbe, a tekintete pedig azonnal a pultnál álló Alízra tapadt. A reggeli napfény élesen és tisztán rajzolta ki a nő alakját a könnyű, selyemköntösben, amelynek megkötője éppen csak laza csomóban tartotta az anyagot.
– Úgy látszik, a tintát mára felváltotta a koffein – szólalt meg Henrik rekedtes, mély reggeli hangján, miközben lassan, kihívó magabiztossággal lépkedett felé, amíg a pult és a teste közé nem zárta.
Alíz meg sem mozdult; a kávéfőző gőzölgő ritmusa és a férfi bőréről áradó, hűvös reggeli frissesség meg a fás-fűszeres parfüm elegye azonnal felborította a pulzusát. A pult szélén álló kerámia bögre megremegett az ujjai között, de mielőtt még letette volna, Henrik kezei már át is fonták a derekát. Az ujjai határozottan, mégis bűnös gyengédséggel siklottak fel a gerincén, pontosan ott, ahol a selyemanyag szabadon hagyta a bőrt.
– A kávé még nem főtt le teljesen – suttogta Alíz, és a szája szélén feltűnt az a bizonyos fanyar, kihívó mosoly, miközben a tenyerét a férfi meztelen mellkasára simította. A bőr forró volt és feszes, lüktetett a tenyere alatt. – Nem félkész árut szoktam kiszolgálni, Henrik.
– Akkor mutasd meg, milyen az igazi főzet, szerzőnő – vágta rá a férfi egy sötét, perzselő pillantással, és egyetlen határozott, de elegáns mozdulattal felkapta, ráfektetve a hűvös gránit munkalapra.
A kávésbögrék és a nyitott notesz lapjai egy pillanat alatt röppentek arrébb a pult széléről, miközben Alíz a combjaival átölelte a férfi csípőjét, magához rántva őt. A selyemköntös megadta magát a mozdulatnak, szétnyílva a lábain, feltárva a tiszta, védtelen vonalakat. A hűvös kő és a férfi testének forró, izzó valósága közötti kontraszt olyan éles sokkot adott a bőrnek, amitől Alíz hátán azonnal felállt a szőr, a torkából pedig egy elfojtott, rekedt sóhaj tört elő.
Henrik ajkai nem kérték, hanem követelték a figyelmet. A csókja mély volt, vad és birtokló, olyan ízzel, amelyben a hajnali ébredés és a lefojtott vágy tiszta ösztöne keveredett. A nyelve határozottan hatolt be Alíz szájába, átvéve az irányítást, miközben a kezei vadul, éhesen szántották végig a combvonalat, majd lassan feljebb kúsztak a törzsén.
A konyhában minden háttérzaj megszűnt: a gép csendes fortyogása elhalkult, a reggeli fény pedig aranyló csíkként égette a bőrüket. Alíz ujjai belemarkoltak Henrik kócos hajába, a körmei finoman megkarcolták a tarkóját, miközben a csípője ritmikus, követelőző mozdulattal simult rá a férfi testére. Minden egyes súrlódásban ott feszült az éjszakai lidércek utáni tiszta, felszabadult valóság. A hús a húson, a lehelet a leheletben – ez a fejezet már nem a papíron íródott, hanem közvetlenül a lüktető, forró idegszálakon.
A férfi súlya nehezedett rá, teljesen kitöltve a teret, és amikor a ritmus elért arra a pontra, ahol a világ összes zaja és szabálya megszűnt létezni, Alíz egy utolsó, mindent elsöprő sikollyal – amely a konyha falai között visszhangzott – engedte át magát a teljes, vakító zuhanásnak.
A konyhapult peremén pihenő testük még hosszú percekig lüktetett a vihar után, miközben a kávéfőző utolsó cseppjei halkan csöpögtek bele a fekete csészébe.
A konyhapult hűvös gránitja mostanra teljesen átvette a testük forróságát, de Alíz bőre még mindig lángolt a vadságtól. Henrik egyetlen határozott, mégis szinte áhítatos mozdulattal csúsztatta lejjebb a csípőjét, miközben a kezei biztosan fogták meg a combjait, szétnyitva azokat a saját teste előtt.
A férfi tekintete perzselő fénnyel tapadt rá, mielőtt lehajolt volna. A lehelete forrón érte a legérzékenyebb pontokat, és amikor a nyelve először lassan, hosszan végigszántott a nedves vonalakon, Alíz torkából egy önkéntelen, magas sóhaj szakadt fel. Nem volt ebben semmi óvatosság; Henrik úgy merült el benne, mint egy éhező, aki végre a legtisztább nektárhoz jut. A nyelve határozottan, mélyen és ritmikusan követelte a figyelmet, körkörös mozdulatokkal ingerelve a legrejtettebb idegszálakat, miközben az ujjai türelmetlenül nyitották szét a lüktető húst. Alíz ujjai görcsösen markolták bele a férfi hajába, a feje hátrahanyatlott, és a konyha csendjében csak a nyáluk összefonódó, nedves csattanása és a gyorsult lélegzetük hangja létezett.
A csöpögő csap monoton, mély ütemet adott a szobának.
Csöpp… csöpp… csöpp…
A vízszemcsék pontosan a ritmusra verődtek neki a lefolyó fémjének, miközben Henrik felemelkedett, és a teste teljes hosszával rásimult. A férfias keménység ott feszült a nyílás előtt, és egyetlen határozott, mély lökéssel hatolt be teljesen, kitöltve és szétfeszítve Alízt.
A nő a nevést kiáltva zárta a lábait a derekára, miközben a csap tovább diktálta a könyörtelen, tökéletes ütemet:
Csöpp… – egy mély lökés, ami a lélegzetét is el akarta vágni.
Csöpp… – a férfi csípője visszahúzódott, majd újra, perzselő éhséggel csapódott neki a testének.
A belső feszültség azonnal felforrósodott, mint a papírra öntött, sötét, sűrű tinta. Alíz úgy érezte, mintha a saját lénye, a mélyről fakadó összes gondolata és vágya egyetlen forró, lüktető tintatengerként égne bele a férfi mozdulataiba. Minden egyes behatolásnál a hús a húson hang teljesen elnyomta a külvilágot, miközben a csepegő víz metronómként mérte az időt:
Csöpp… csöpp… csöpp…
A ritmus magával ragadta őket, vadul, elemi erővel összefonva a testüket, amíg a gyönyör utolsó, vakító hulláma teljesen fel nem égette a valóság maradékát is. A konyha fojtogató, forró levegőjében Henrik mozdulatai egy pillanatra megváltoztak. A tempója nem lassult le, de a teste fölé tornyosuló alakja hirtelen olyan abszolút, megkérdőjelezhetetlen uralmat vett át, amitől a levegő is megdermedt a torkukban.
A férfi jobb keze – amely eddig a csípőjét szorította – hirtelen feljebb siklott, és határozott, de pontosan kimért erővel ráfogott Alíz nyakára. Az ujjai szorosan, birtoklóan ölelték körbe a torkát, pontosan annyi erőt kifejtve, ami a legapróbb, zsigeri rettegést is felszínre hozta a gyomrában.
Alíz szeme akaratlanul is kerekre nyílt. A levegő egy pillanatra elakadt a tüdőben, a szívverése pedig vad, sikoltó ritmusra váltott. Ez a hirtelen, sötét kontroll olyan elemi félelmet ébresztett benne, ami azonnal átváltott a legtisztább, legbűnösebb izgalomba. Soha, egyik korábbi férfitól vagy kalandtól sem tapasztalt még ilyesmit: a fojtogató veszély és a teljes kiszolgáltatottság olyan eksztatikus gyönyörré olvadt össze a bőre alatt, amitől a térdei maguktól remegtek meg.
Henrik mélyen, sötét ragyogással a szemében hajolt le hozzá, a hangja pedig rekedt, parancsoló dallamként csúszott be a fülébe:
– Most figyelj rám, szerzőnő… Mutatok neked valamit, amit eddig csak a legsötétebb lapjaidon mertél megélni.
A torkán lévő szorítás nem engedett, sőt, a férfi csípője ezzel a mozdulattal egy olyan megállíthatatlan, vad és mély lökéssel hatolt be belé, ami teljesen kiforgatta a világot a sarkából. A fizikai valóság megszűnt létezni; maradt a lüktető, forró hús, a bőrét mardosó gyönyör és az a mámorító fojtás, amely átírta az összes eddigi szabályt. Alíz a fájdalom és a mindent elsöprő élvezet határán kapkodott levegőért, miközben a körmei mélyen Henrik vállába mélyedtek, és egyetlen vad, féktelen zokogásba vegyülő sikollyal adta meg magát a zuhanásnak. A hálószoba és a konyha határán lebegő, forró csendben a lélegzetvételük még sokáig zaklatottan verte vissza a falak ritmusát. Alíz a pult hűvös gránitján fekve, félig lehunyt szemmel bámulta a plafont, miközben az idegszálain még ott futkostak a lusta, bizsergő utórengések.
Henrik lassan engedett a fojtogató szorításból; ujjai előbb fellazultak a torkán, majd gyengéden, szinte áhítatos simítássá szelídülve húzódtak vissza a bőréről. A férfi lehajolt, és egy lassú, mély csókot nyomott a nyakán pirosló ujjlenyomatok helyére, mintha csak pecsétet tenne a saját művére.
– Na, íróasszony… – mormolta rekedten, a haja pedig könnyedén söpörte Alíz arcát. – Azt hiszem, ez a fejezet határozottan túllépte a korhatáros besorolást.
Alíz egy elégedett, rekedt kuncogással húzta magához a férfi tarkóját, miközben a pulton heverő nyitott füzet lapjait megmozdította a huzat.
A Feketeleves kávéház – másnap délelőtt a szokásos, békés ritmusában ringatózott. A kinti augusztusi meleg elől a hűvös, vastag falak és a megnyugtató félhomály védelmet nyújtottak, a levegőt pedig a frissen őrölt robusta és a fűszeres hársfatea keveréke töltötte be.
Alíz a pult mögött állt, egy tiszta konyharuhával törölgetve a csészéket. A nyaka bőrén még alig halványultak az előző nap emlékei, de a mozdulatai már a megszokott, céltudatos eleganciát mutatták. A pult sarkában nyitva hevert a füzete; a toll ugyan ott pihent mellette, de ma reggel még nem sietett a papírra vetni semmit. A valóság most sokkal izgalmasabb volt minden fikciónál.
Az ajtó csilingelése finoman törte meg a csendet. Henrik lépett be a kávéházba, a válla fölött még ott maradt a külső világ lusta napsütése. Nem volt benne semmi a tegnapi reggel vad dühéből vagy a lidérces álmok fojtogató ridegségéből; egyszerűen csak odafigyeléssel, féloldalas, magabiztos mosollyal lépkedett a pult felé.
– Látom, nyugodt reggeled van – jegyezte meg halkan, amikor odalépett, és a kezét lazán megpihentette a fa pult peremén.
Alíz elmosolyodott, letette a csészét, és egy gőzölgő feketét meg egy bögre hársfateát csúsztatott át eléje.
– Attól függ, ki adja meg a nyugalmat, Henrik – felelte fanyar, de lágy hangon, majd a könyökét a pultra támasztva ránézett. – Bár a tegnapi jelenetek után nem nehéz nyugisnak lenni.
Henrik felkuncogott, a tekintete pedig végigsiklott a nő vonalain, mielőtt belekortyolt volna a kávéba.
– A jó történetek megnyugtatnak, Alíz.
A kávéházban felhangzott egy halk, nosztalgikus zongoradarab a rádióból, a háttérben pedig a csap csendesen, szabályos időközönként kezdett el csepegni a lefolyóba.
Csöpp… csöpp… csöpp…
De most nem volt benne semmi félelem. Csak a tiszta jelen, a délutáni fények, és a tudat, hogy a toll végre ott pihen a papír mellett, mert a legszebb sorokat már nem a képzelet, hanem az élet írja.
Alíz mélyen belélegezte a kávé és a hársfa illatát, majd Henrikre pillantott:
– Na, és mit tervezünk mára, művészúr? Újabb fejezet, vagy hagyjuk, hogy a nap magától írja tovább önmagát?
Henrik letette a csészét, a tekintete pedig melegen megakadt Alízon.
– Mit szólnál, ha ma délután egyszerűen csak bezárnánk egy órával korábban, és kisétálnánk a partra? Csak te meg én, mindenféle terv nélkül.
Alíz elmosolyodott. A feszültség, ami régóta fojtogatta a mindennapjait, most teljesen elszállt, átadva a helyét a szabadság könnyű mámorának. Letette a ruhát, rábízta magát a férfi közelségére, és bólintott.
– Zárjunk be, Henrik. Úgyis ideje, hogy a pillanatnak éljünk.
Az utcára kilépve a nyári szellő lágyan simította meg az arcukat, miközben kéz a kézben elindultak a napfényes utcán, hátrahagyva a hétköznapok minden súlyát.
A parton a délutáni napfény megcsillant a lassan hullámzó vizen, aranyszínű utat rajzolva a felszínre. A levegőt a nedves föld, a fű és a nyári meleg tiszta illata tette üdítővé. Nem siettek sehová; a lépteik maguktól igazodtak egymáshoz, miközben a cipőjük halkan recsegett a parti sóderon.
Henrik megfogta Alíz kezét, ujjai szorosan és természetesen fontolódtak össze az övéivel. Egy kidőlt fadarabnál megálltak a víz mellett, és egymás mellé ülve nézték, amint egy kismadár csobban egyet a sekélyben.
– Tudod – mondta Henrik halkan, a tekintetét a távol tartva –, sok mindent megéltem már, de ritkán adatik meg, hogy az ember egyszerűen csak létezni tudjon valaki mellett anélkül, hogy bármit meg kellene magyaráznia.
Alíz a fejét a férfi vállára hajtotta, érezve a kabátja anyagán átáradó meleget és a stabil, nyugodt jelenlétét.
– Talán mert eddig a rossz helyeken kerestük a válaszokat – felelte csendesen, miközben a szél belekapott a hajába. – Itt most nincs szükség álarcokra meg szerepekre. Csak ez a csend van, meg mi.
A víz lassan mossa apartot, a távolban egy hajó kürtje búgott fel tompán, de a hangjuk elvész a nyár délutáni békéjében. Henrik átkarolta a vállát, magához húzta, és egy gyengéd csókot nyomott a halántékára, míg a nap lassan lejjebb ereszkedett a horizonton, aranyló árnyékokat vetve a fák alatti ösvényre.
Alíz mély levegőt vett. A délutáni napfény megcsillant a hullámokon, de a tekintete egy pillanatra elhomályosult.
– Nem szoktam erről beszélni – kezdte halkan, a hangja kicsit megremegett. – Azt hittem, sikerült mindent magam mögött hagynom, de… talán sosem múlik el igazán.
Egy ideig némán bámulta a vizet, majd folytatta:
– Húsz évet éltem le egy férfival, Ábellel. Precíz volt, mindent megtervezett, a hideg, kimért kiszámíthatóság határozta meg a mindennapjait. Azt hittem, ismerem minden rezdülését, de… egy napon, egy teljesen hétköznapi reggelen, tetten értem. Egy parkolóban. A kocsijában ült egy idegen nővel.
Alíz ujjai görcsösen markoltak bele a kabátja ujjába.
– Abban a pillanatban… minden összedőlt. A bizalom, a biztonságérzet, az egész addigi életem egy hazugságnak tűnt. Ordítottam, kérdőre vontam, de ő csak dadogott, magyarázkodott. Nem tudtam, mit tegyek, teljesen összeomlottam.
Lenyelt egy gombócot a torkában.
– És akkor jött… Robi. Egy fiatal rocker, akivel a rockkoncert után futottam össze. Teljes ellentéte volt Ábelnek, laza, vad, kiszámíthatatlan. Egy menedéknek tűnt, egy módnak, hogy elmeneküljek a fájdalom elől.
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Végül… Ábel megtalált minket. Egy tisztáson. Nem habozott. Megölte Robit. Azt hiszem… abban a pillanatban én is meghaltam egy kicsit belül. Aztán börtönbe került, és én… egyedül maradtam.
Hosszú csend telepedett rájuk. Alíz a fejét Henrik vállára hajtotta, érezve a férfi nyugodt jelenlétét.
– Sokáig tartott, amíg újra talpra tudtam állni – suttogta végül. – De… most már itt vagyok. És talán… talán sikerült végre lezárnom ezt a fejezetet.
Henrik egy pillanatig némán nézte a vízen tovcsúszó utolsó napsugarakat, majd a kezét lassan Alíz arcára emelte, és a hüvelykujjával finoman letörölte a megmaradt könnycseppet.
– A múltat nem tudjuk kitörölni, Alíz – mondta halkan, a hangja mélyen és megnyugtatóan csengett a csendes parti szélben. – De azt eldönthetjük, hogy a jövőt hogyan alakítjuk. Ábel ott van, ahol lennie kell. Robi emléke a szívedben marad. De most itt vagy te, és itt vagyok én, és csak ez számít!
Alíz mély levegőt vett; a tüdőét átjárta a tóparti friss, hűvös levegő, és a szívében lévő nehéz kő mintha végre darabjaira hullott volna. Ránézett Henrikre, a férfi sötét, tiszta tekintetére, amelyben semmi sem tükröződött a régi, fojtogató árnyakból. Csak a jelen, a biztonság és az a tiszta, megbonthatatlan nyugalom.
– Igazad van – suttogta, és a szája szélén megjelent egy őszinte, könnyed mosoly. – Elég volt a sötétségből.
Henrik elmosolyodott, majd gyengéden talpra húzta a nőt. Kéz a kézben indultak vissza a parton hagyott autóhoz, miközben az esti szürkület lassan ráborult a tájra, magával hozva egy új, békés este kezdetét.
A szoba sötétjében még ott visszhangzott a tintasercegés utolsó, fémes hangja, amikor a valóság hirtelen visszavágta Alízt a jelenbe. Nem a fekete patakok között volt, hanem a saját hálószobájában, a lepedőre borulva. A fejét vadul kapkodva emelte fel, a torkában lüktető szívvel.
Henrik nem volt mellette. Az ágy másik oldala üresen és hidegen tátongott.
Alíz lassan, bizonytalan léptekkel kászálódott ki az ágyból. A házban halálos, fojtogató csend uralkodott, amit csak a padlódeszkák idióta, recsegő hangja tört meg a talpa alatt. A folyosó felől halvány, pulzáló vörös fény szűrődött be, mint egy égő sebből kiáradó pislákolás.
Megállt a konyha ajtajában, és a torkára fagyott a lélegzet.
A pultnál nem Henrik állt. Egy torz, emberi vonásait teljesen elvesztett alak görnyedt a kávéfőző fölött. A bőre úgy feszült a kiálló csontokon, mint a túlfeszített papír, a hátából pedig sötét, vékony fémrudak meredeztek ki a plafon felé, amelyek lassan, gépies ütemben csikorogtak minden egyes mozdulatnál.
– Elfelejtetted hogy mit tettél, Alí – süvítette a lény, miközben a feje egy természetellenes, száznyolcvan fokos fordulattal fordult felé. A szeme helyén üres, fekete üreg tátongott, amiből lassan csöpögött a sűrű, fekete tinta.
Csöpp… csöpp… csöpp…
Alíz háttrébblépett, de a háta mögötti ajtó üvege hirtelen sötét árnyakkal telt meg. Kívülről száz meg száz kéz kezdte el kaparni a panellakás ajtaját, miközben Ábel torz, visszhangzó hangja ordított be a lépcsőházból:
– Engedj be, Alíz! Nem fejezheted be a történetet nélkülem!
A konyhai lény hirtelen elindult felé, a körmei pedig éles pengékként karcolták a hűvös követ:
– A papír elfogyott, szerzőnő. Mostantól a te húsodra írunk.
A konyhai lény – a fémrudak csikorgó, elviselhetetlen ütemével – egyre közelebb ért, miközben a fekete tinta patakokban folyt alá torz arcán, eláztatva a padlót. Alíz az ajtófélfába kapaszkodva bámulta a rémületet, a szíve a torkában vert vad, kétségbeesett ritmust. A panellakás ajtaja eközben megadta magát az Ábel vezette árnyékhadseregnek; az acél guillotine-szerű kattanással engedett, és a sötét massza betört a lakásba.
Ekkor, a totális összeomlás pillanatában, a vörös fény hirtelen vakító, aranyló fehérré változott.
A konyhai lény megállt, a fémrudak egy utolsó, éles csikordulással elakadtak, és az egész alakja – mint egy rosszul kivetített hologram – egyszerűen szétesett, hamuvá és tintafoltokká porladva a padlón. Az ajtón betörő sötét árnyak szintén köddé váltak, mintha sosem léteztek volna.
A lakás csendje megtelt a frissen főzött kávé nyugtató illatával. Alíz lassan kinyitotta a szemét, amit a vakító fény elől ösztönösen összehúzott.
A konyhában, a pultnál Henrik állt. Teljesen nyugodtan, a kezében egy bögre gőzölgő feketével. Nem volt torz, nem voltak fémrudak a hátában; csupán egy igazi, lélegző férfi, akinek a borostája lágyan súrolta a lepedőt a hálószobában… bocsánat, a konyhában.
– Úgy látom, az írói képzeleted ma ismét túlteng – mormolta Henrik félmosollyal, és átnyújtotta a bögrét Alíznak. – A kávé kész. Azt hiszem, ideje lenne végleg lezárni azokat a sötét fejezeteket, nem gondolod?
Alíz megkönnyebbülten, remegő kézzel vette át a csészét. A padlón nem volt hamu, a falakon nem volt vér, csak a reggeli napfény sütött be az ablakon. A notesze ott hevert a pulton, mellette a tollal. Már nem a félelem, hanem a megérdemelt, tiszta ihlet mosolygott vissza rá.
A csap csendesen, szabályos időközönként kezdett el csepegni a lefolyóba.
Csöpp… csöpp… csöpp…
De most nem volt benne semmi vészjósló. Csak a pillanat békéje, a kávé illata, és az a tudat, hogy végre, igazán felébredt.
A konyha hűvös gránitja és a forró, lüktető bőrük találkozása hirtelen átváltott valami sötét, iszonyatos vadságba. Henrik kezei nem simogattak, hanem acélkeményen markoltak rá Alíz csípőjére, a csókjaik pedig olyan fájdalmasan vadak lettek, hogy a szájából azonnal elszivárgott a vér íze. A férfi teste megfeszült, a hátából kiemelkedő, láthatatlan feszültség pedig úgy rántotta magával Alízt, mintha egy örvény szippantaná be őket.
A pult melletti csap hirtelen megvadult:
Csöpp… csöpp… csöpp… csöpp csööööpp – vert a víz, de a hang egy pillanat alatt sűrű, fekete, fanyar szagú vérré változott, ami patakokban fröcskölt végig a csempén.
Alíz zihálva akart hátrahúzódni, de Henrik – vagy az a valaki, aki ránehezedett – még szorosabban rántotta magához. A bőr, ami percekkel ezelőtt még épséges és meleg volt, a tarkóján hirtelen jéghideggé vált. A hús az ujjai alatt púposodni kezdett, a húsos, sima felületeken pedig iszonyatos, mélyen tátongó vágások és foszladozó, szétnyílt sebek szakadtak fel, mintha egy napok óta rothadó holttest szubsztanciája olvadna egybe a lángoló élvezettel.
Alíz torkából egy sikoly szakadt volna fel, de a férfi hideg, merev ujjai azonnal ráfonódtak a nyakára, elvágva a levegőt.
– Hová szököl, kedvesem? – súgta a fülébe a hang. De ez a hang már nem Henrik mély, zengő orgánuma volt. Ez egy torz, bugyborékoló, fojtott rekedtség volt, ami a nyakból kiszivárgó vér buborékain keresztül tört fel.
Alíz vadul, a téboly határán kapkodta a levegőt, és a sötétedő szemével belefúródott a férfi arcába. A haj, ami eddig kócosan omlott a homlokába, most ragadós, sötét vörös csomókban állt. A bőr rémisztő, halotti szürkeségbe váltott, és amikor a férfi arca közelebb fordult a halvány reggeli fényben, a döbbenettől megállt Alíz szíve.
Nem Henrik volt az.
A szemek helyén tágra nyílt, üresen bámuló üregek tátongtak, a torkán pedig ott éktelenkedett az a hatalmas, húsba maró, tátongó seb, amelyet Ábel rozsdás vadászkése szántott fel azon az eldugott erdei tisztáson. Robi volt az. A halott rocker testének foszladozó, hideg tömege préselődött rá a húsára, miközben a rothadó ujjak vadul és kegyetlenül folytatták a behatolást, összefonva a gyönyör és a totális iszonyat borzalmát.
A szoba sarkaiból felcsapó sötét, iszapfekete tinta elnyelte a fény utolsó szikráját is, miközben Robi holtteste a fülébe súgta a sötét végzetet:
– A holtak nem felejtenek cicám…
A rothadó hús iszonyata, a fojtogató vérszag és Robi torz, vicsorgó arca hirtelen szertefoszlott, mint a hajnali köd a paneldzsungel felett. Alíz mély, hörgő lélegzettel rántotta vissza a tudatát a valóságba, a szeme pedig vadul cikázva nyílt fel a félhomályos hálószobában.
A gyomrában még ott remegett a lidércnyomás utolsó, feszült görcse, de a fekete tintapatakok és a szétnyílt sebek helyett csak a jól ismert, csendes szoba fogadta. A radiátor halkan ketyegett, az ablakon pedig már beszűrődött a kedd reggeli, lágy augusztusi napfény.
Egy pillanatig csak feküdt mozdulatlanul, miközben az agyában lassan a helyére ugrottak a kontúrok. A Toyota ülésén jelenetet rendező Ábel, a vérbe fagyott Robi a szerpentinen, a börtöncellák szürkesége, a kávéház, a horrorisztikus konyhai jelenet, sőt még az újonnan megismert, majd szörnyeteggé vált Henrik is… mindössze a fáradt agy és a sötét fantázia vad, összefüggéstelen lidérce volt. Egyetlen hatalmas, zaklatott álom.
Megkönnyebbülten, remegő ujjal nyúlt a homlokához, hogy letörölje a hideg verejtéket. Mellette, a párnán, békésen és mélyen aludva ott feküdt Henrik. Ugyanaz a magas, nyugodt idegen, akivel pár napka futott össze a kisváros csendes kávéházában, és akivel az estét végül egymás karjaiban töltötték, s pár nap alatt vad, szenvedélyes románcba kezdtek. A vonásai a reggeli fényben nem hordoztak semmiféle fémes, dermesztő ridegséget: csupán egy igazi, lélegző férfi pihent mellette, akinek a borostája lágyan súrolta a lepedőt.
Alíz ajkain önkéntelenül is átfutott egy halvány, kissé hitetlenkedő, de mérhetetlenül megkönnyebbült mosoly. Hát persze. Az írói képzelete még éjszaka is a saját feje búbjára játszott, miközben Henrik csak csendben aludt mellette.
Hogy végleg megnyugtassa magát, lassan, óvatosan, nehogy felébressze, a férfi arca felé hajolt, és egy lágy, hosszas puszit nyomott a halántékára.
Ebben a pillanatban a mosoly megfagyott az arcán.
A bőr, amihez az ajkai hozzáértek, nem volt meleg. Nem volt hűvös. Jéghideg volt. Olyan dermesztő, halotti hideg, ami azonnal átjárta a saját testét is.
Alíz ijedten kapta el a fejét, és a döbbenettől tágra nyílt szemekkel meredt a férfira. Henrik nem mozdult. Nem lélegzett. A szemei hirtelen, természetellenes sebességgel nyíltak ki, és a pupillái teljesen fennakadtak, csak a véreres, fehér ínhártyát mutatva a rémisztő reggeli félhomályban. A szája pedig, ami az imént még lágyan pihent, most torz, néma vicsorba merevedett.
Halott volt.
Alíz egyetlen másodpercig bámulta a rémisztő, élettelen tekintetet, majd a torkából egy hirtelen, fojtott hang szakadt fel, ami egyszerre fejezett ki döbbenetet, tehetetlen dühöt és egyfajta groteszk, fáradt beletörődést.
A konyhában pedig a csap hirtelen, szabályos időközönként, metronómként kezdett el csöpögni a lefolyóba, mintha az idő könyörtelenül mérné a következő fordulót.
Csöpp… Csöpp… csöpp…
Alíz pedig lassan, fásultan hajtotta le a fejét a párnára, és a szája szélén átfutott az a bizonyos, mindent tudó, fanyar vicsor, miközben elengedte a végszót:
– Jajj ne… Már megint???
