Hetedik
„Sehol se vagy. Mily üres a világ.”
(Pilinszky János: Apokrif)
Csörgött a telefon. Egyszer, kétszer, sokszor. Élesen belehasított a parancs az előtte nyugodt lakásba, hogy vegye fel. Nem tette. Elege volt az emberekből. Nem érdekelte, hogy ki szeretne időpontot, kölcsönkérni, vagy vásárolgatni, hogy ki felejtette el abban a kórházas sorozatban a sármos doki nevét… A kutya, akit átölelt, talán órákon belül meghal. Ő pedig mellette marad, bármi is fog történni. Mégis mi lehet ennél fontosabb?
Feküdt a konyha padlóján és sírt. Egyik karján a beteg kutya feküdt, másikat ő pihentette a kutyán. Néhány napja megint elfogták azok a gondolatok, hogy be kellene fejeznie. Egyszer már, egy évvel ezelőtt egy pokolian magányos időszakában felvágta az ereit, de nem sikerült túl precízen vágnia. Ráa-dásul a nővére épp akkor jött hozzá látogatóba. Persze, nem tudta, hogy jön, mert nem szólt neki előre, épp csak erre járt és beugrott. Így mentették meg.
Megint emésztette a magány, hónapok óta rágta belülről. Nagyon fájt az a sötét űr. Senki nem volt ebben a kibaszott világban, aki szerette volna őt. Senki nem volt, akit érdekelt volna, hogy mi törté-nik vele.
Az afrofonott és egészen barnára szolizott lány magányosan tengette napjait. Néha jött egy férfi, mulatták az időt, aztán az ember tovább állt. Hol hamarabb, hol akkor, amikor a lány már elkezdett hinni abba, hogy végre ez most más lesz. Tartós, komoly. De sosem lett az. Már csak néhány hónap választotta el attól, hogy betöltse a huszonnyolcat, és még csak nem is ismert olyan férfit, aki komoly kapcsolatra vágyott volna. Mintha azt a néhány embert, aki nemcsak szédítette a nőket, az ő személyisége, természete taszította volna. Vagy csak nem volt szerencséje. Inkább szerette volna azt hinni, hogy nem volt szerencséje, mint azt, hogy őt nem lehet szeretni. Pedig az idő múlásával egyre inkább látszott az utóbbi beigazolódni.
Tényleg, mi van akkor, ha őt nem is lehet szeretni?
Minden egyes „kapcsolat” után kevesebb lett. Kopott a lelkesedés, megtört a naivitás, fogyott a bizalom és a hit. Volt, aki durván bánt vele, volt, aki átverte, más megcsalta. Elfogyott az útravaló, a naiv ábrándok, amivel elindult. És helyette nem maradt semmi más, csak a tátongó fekete űr.
Újabban már enni sem tudott. Valamikor észrevétlenül megtelepedett odabent a fájdalom, amikor még egészen apró volt, majd nőni kezdett, egészen addig nőtt, míg a gyomrában már alig volt szabad hely. Étel már nem fért el benne. A gömbölyded formák lassan fogyni kezdtek róla, s abban a pillanatban két vézna test hevert a konyhakövön.
Csörgött a telefon, de ő a padlón feküdt és nem tudott felkelni, hogy felvegye. A hang éles volt és bántó. Mélyeket lélegzett és várta, hogy a csörömpölés abbamaradjon, és újra csend legyen. Nem érdekelte, hogy ki hívja. Tulajdonképpen mindenki elmehet a picsába.
A lány újabban önkéntes volt egy kutyamenhelyen. Hetente kétszer elment, segített a ketreceket takarítani, osztotta az állatoknak az ételt és néha egy-két kutyát elvitt sétálni. Volt az egészben valami mazochizmus. Újra és újra látni a szenvedést, az elhagyatottságot, a kis helyeken, kennelekben éveket leélő ártatlan lelkeket. Borzalmasan megterhelő volt lelkileg, de tudta, hogy ezeknek a kutyáknak minden az a séta, a kis játék vagy az a pár jó szó, amit ő tudott nekik nyújtani. Percnyi boldogság, ami különben semmiség, de nekik ez volt minden. Minden.
Önmagát látta bennük. Ő is ilyen volt. És hányszor használták ki a férfiak ezt, hogy mindenét odaadta pár jó szóért… Mint egy kivert kutya.
Nem volt olyan romantikája a kutyamenhelyes melónak, mint ahogy azt azelőtt képzelte. A kutyák büdösek voltak. A szagokat pedig a ruhájával és a hajával haza is vitte. Erős kozmetikumokkal, többszöri fürdéssel tudott megszabadulni tőle minden egyes alkalommal. Mégis az az őszinte lelkesedés, a szeretet utáni kiolthatatlan vágyakozás, ami benne is pont úgy égett, mint az árva kutyákban, újra visszahúzta a menhelyre. Köztük jobban érezte magát, mint emberek között. De ezen már meg se lepődött.
Sajnos az albérletébe nem engedték, hogy kutyát vigyen, így maradt az önkénteskedés.
Előző nap, amikor szokásos látogatását tette a menhelyen, éppen egy frissen műtött tacsikeveréket hoztak. Elütötte egy autó. Azonosító chip nem volt benne, és az állapotából ítélve az utóbbi időt az utcán tölthette. Le volt fogyva, koszos, bolhás volt, nagyon csúnya sérülésekkel. A kórházban megtettek érte, amit tudtak, de nem garantálták, hogy az állat túl fogja élni a sérüléseit. Nem tudták hová elhelyezni, annyira zsúfoltan működött a menhely. Ekkor a lány bevállalta, hogy hazaviszi a kutyust addig, amíg az annyira helyrejön, hogy be lehet tenni más kutyák mellé. Remélte, hogy néhány napig, egy-két hétig a lakás tulaja sem fogja észrevenni.
Hősnek nevezte el. Mert megengedték neki, hogy ő adjon nevet a kutyának. Hősnek pedig be volt kötve az egész törzse és a feje is. Pontosan nem tudta, hogy milyen sérülései vannak, csak annyi maradt meg benne, hogy az egyik füléből le kellett vágni egy kis részt, és hogy bordatörése is van.
A lány fodrászként dolgozott, az otthonában volt a szalonja berendezve, így előző nap az eszméletlen állatot a konyhában helyezte el, hogy a vendégeit ne zavarja a kutya. Vagy inkább fordítva… Egy nagy kartondobozt szedett szét, azt rakta le a járólapra, majd arra vastag takarót, oda fektette az alvó állatot.
Este sokáig nézte a kutyát, aki nem tért magához. Mellette térdelt, beszélt hozzá és simogatta azt a kis részt a feje búbján, ahol nem volt bekötve. Leült mellé, átölelte a térdét és késő estig ücsörgött ott, mielőtt aludni tért. De csak forgolódott. Óránként kiment a konyhába, hogy megnézze, magához tért-e a kutya, de semmi változás nem történt.
Másnap kilencre jött az első vendége, egy menyasszony, aki tervezte a megfelelő frizurát az esküvőjére. Pár centit vágott a hajából, majd több-féle kontyot elkészített neki, amiket tucatnyi fotóval örökített meg minden szögből. Közben ki-kiment a konyhába, látta, hogy a kutya magához tért, de csak a szemét nyitotta ki, nem mozgolódott sokat. Kapott egy tű nélküli fecskendőt a menhelyen, hogy azzal próbálja itatni, ha minden kötél szakad, de hiába próbált belecsepegtetni a szájába, a tacsi összeszorította az állkapcsát, és azzal a kis erejével, ami volt, azon dolgozott, hogy a fejét elfordítsa. Hosszasan próbálkozott vizet adni neki, de sehogy nem sikerült. A sírás kerülgette. Elkeseredettség és tehetetlenség.
A második vendége szerencsére lemondta az időpontját, a harmadikat és aznapra az utolsót pedig a lány maga mondta le, betegségre hivatkozva. Tudta, hogy az a vendége talán nem jön többet, nem szerették ebben a szakmában a megbízhatatlanságot, az utolsó pillanatban lemondott időpontokat, ő maga pedig nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy túl sok vendéget elveszíthetett volna, de abban a pillanatban ez nem érdekelte.
Eldöntötte, hogy kicsit takarít, és közben Hősre figyel. A kutya minden erejét összeszedve felállt. A lány ekkor is hiába próbálta itatni, az állat elutasította a vizet. Simogatta, kedvesen beszélt hozzá, de hiába, nem ivott. Csak állt. Remegő lábakkal, homályos tekintettel a semmibe meredve állt. A lány megpróbálta finoman lefektetni, de Hős ekkor ijesztően hangos nyüszítésbe kezdett és újra felállt. Többet nem erőltette.
Csak arra tudott gondolni, hogy a tacskónak talán nagy fájdalmai vannak, azért nem tud rendesen mozogni vagy lefeküdni. Felhívta a menhelyet. Ők megadták neki annak az orvosnak a számát, aki előző nap műtötte. Megpróbált nem sírni, miközben kétségbeesetten felvázolta a helyzetet. Az orvos szűkszavúan közölte, hogy ez normális és nem igényel beavatkozást, csak másnap kell visszavinni hozzá.
A lány nem nyugodott meg. Ismerős érzés fogta el, olyasmi, amit az intézetben oly sokszor érzett. Hát persze, hogy kellene ennek a kutyának fájdalomcsillapító, antibiotikum vagy infúzió, talán több minden is, de nincs rá kapacitás. Nincs ember, nincs pénz, mert több százezer gazdátlan kutya él Magyarországon, és az erőforrásokat inkább az egészségesebbekre fordítják. Hát pont ő ne értette volna ezt, aki soha, senkinek se kellett?
Nem tudott magával mit kezdeni. Nem mert felporszívózni, nehogy a hang megijessze a kutyát. Alig evett egész nap valamit, többféle ételt is próbált magába erőltetni, de nem ment. Émelygett, összeszorult a gyomra, ahogyan megérezte az ételek illatát. Csak az járt a fejében, hogy Hős nem halhat meg. A kutya már huszonnégy órája nem ivott, de minden próbálkozását elutasította. Már dülöngélt a fáradtságtól, de mégsem feküdt le.
Odaült a konyhában leterített pokrócra és sírni kezdett. Később hanyatt feküdt az ácsorgó kutya mellett, aki látszólag már alig tudta tartani magát. Simogatta a fejét, arról beszélt neki, hogy ki kell tartania, hogy meg kell gyógyulnia. Hátha megérti a szavakat és szót fogad… Vagy csak önmagába próbált ezzel lelket önteni, kevés sikerrel.
A kis test az egyik pillanatban rádőlt a karjára, mint ahogyan egy nehéz zsák dől el. Elfojtottan nyüszített egyet, aztán csend lett. Lélegzett és lélegzett. A lány finoman átölelte őt és megpróbálta azon a kis részen simogatni, ahol úgy sejtette, hogy nem volt seb, ami fájhatna neki.
Így feküdtek órákig a konyhában leterített pokrócon, kényelmetlenül, félig-meddig az egyik karján fekvő, szuszogó Hőssel. A kutya elaludt, ő pedig a plafont bámulta és megállíthatatlanul folytak a könnyei.
Nem volt elég papírzsepije, de nem tudott felállni, hogy hozzon. Folyt az orra és a könnyei, mintha sosem akarna már elállni a sírás. Beletörölte a pulóvere ujjába, és cseppet sem zavarta a minden más esetben undorítónak tartott mozdulat. Úgyis ő mossa majd ki. Ha kimossa. Mert ki tudja, hogy él-e addig, hogy mosson még.
De Hős egy angyal, aki megmentheti őt, ahogy ő is megmenti ezt a kutyát.
Nem ismerték még egymást, de tudta, érezte, hogy ez a kutya olyan barátja lehetne, amilyen senki más ezen a Földön, egyetlen ember sem. Csak élje túl. Mintha az életük abban a pillanatban elválaszthatatlanul összefonódott volna, ott a konyha padlóján.
Két haldokló, akik senkinek se kellenek.
Csak éljék ezt túl. Mindketten.
