– Szia Rita! Boldog karácsonyt! Ezennel átadom neked az esti műszakot – mosolygott Clara a kórház nővérpultja előtt, miközben egy kisebb halom kezelőlapot és néhány szem bonbont nyomott a kezembe.
– Köszi! Van új betegünk?
– Egyetlen férfit hoztak be délelőtt, a kettesben fekszik.
– Mit kell tudnom az esetről?
– Hát azt a keveset, amit tudunk, a papírokban megtalálod. Most ne haragudj, de rohanok. Otthon már várnak rám! – magára kapta kabátját, szorosan átölelt, majd sietős léptekkel elindult a kijárat felé.
– Üdvözlöm Johnt és a srácokat! – mosolyogva intett.
Egyedül maradtam a kórház folyosóján. Elindultam a kettes kórterem felé, közben pedig fellapoztam a beteg kartonját.
Beteg neve: John Doe
Életkor: ismeretlen
Lakhely: ismeretlen
Biztosítási szám: ismeretlen
Státusz: mentővel érkezett, szívműködés, vérnyomás, légzés – rendben, fejsérülés a tarkón, eszméletlen
Meredten bámultam a kórlapot.
Benyitottam a betegszobába, ahol az egyetlen ágyon egy harmincas éveiben járó, fekete hajú, borostás, markáns arcvonásokkal rendelkező, jóképű férfi feküdt. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Ha nem ilyen körülmények között látom, azt hittem volna, hogy csak mélyen alszik. Közelebb léptem az ágya mellett álló monitorhoz és figyeltem a felvillanó értékeket.
– Jó estét Rita! Látom, már felfedezte magának az osztály talányos esetét. – köszöntött az éjszakai ügyeletes orvos.
– Jó estét dr. Walker. Igen, épp az életjeleit ellenőrzöm. Úgy tűnik, minden rendben, kivéve, hogy nem tért magához. Különös eset – morfondíroztam.
– Ne aggódjon, holnap elvégzünk rajta néhány komolyabb vizsgálatot. A sérülése nem indokolja az eszméletlenségét.
– És azt sem tudjuk, kicsoda.
– Amikor a mentő behozta, nem voltak nála iratok, sem bármi, amivel azonosíthatták volna. A rendőrség holnap reggelre ígért információt.
Hirtelen a szoba távoli sarkában egy árny suhant át. Odakaptam a fejem. Egy vörösbundás, villogó, zöld szemű macska huppant az ágy végébe. Érdeklődő tekintettel vizslatott.
– A mentősök a beteg mellett találták. Úgy gondolták, a férfihoz tartozik, ezért behozták. Persze nem maradhat itt, ez egy kórház és nem menhely. Már el is felejtkeztem róla. Kérem, intézkedjen!
– Doktor úr, kérem, hadd maradjon! Szenteste van. Biztosan nagyon aggódik ő is. – Utolsó szavaimat, mintha értette volna a macska, a férfihoz bújva hangosan dorombolt.
– Rendben, de maga felel érte! – és elindult kifelé.
– Nem lesz gond! – a cica hálásan pislogott.
– Magunkra maradtunk. – fennhangon beszéltem a macskához, aki érdeklődve követte mozdulataimat. – Várj itt, visszajövök!
Elsiettem a nővérpulthoz. Szerencsére idén csendes karácsonyunk volt. Az eszméletlen férfin kívül csak három beteg feküdt az osztályon. Végig látogattam őket. Miután kiosztottam a gyógyszereket és mindent rendben találtam, visszatértem. Mialatt a pizza melegedett a mikróban, felkarikáztam két virslit és egy műanyag tálkába halmoztam. Elővettem „A Gyűrűk ura” című könyvet, amit az éjjeli műszak üres óráiban olvasgattam és visszatértem John Doe-hoz. A macska szófogadóan feküdt a férfi lábánál, ahogy meghagytam neki. A szobában álló vendégeknek fenntartott fotelt közelebb húztam az ágyhoz, és leültem.
– Boldog karácsonyt Cicus! Hoztam neked is egy kis karácsonyi vacsorát – letettem a földre a virslivel teli edényt.
A macska éhesen ugrott le az ágyról. Pillanatok alatt eltüntette a falatkákat, majd ismét felugrott a férfi mellé, és onnan fürkészte az arcomat.
– Ne nézz így rám! – forgattam a szememet. – Tudom, a pizza nem igazán ünnepi menü.
Miután jóllaktam, elhelyezkedtem a fotelben, és kinyitottam a könyvemet.
– Mit szólnál hozzá, ha hangosan olvasnék fel? – a macska egy ugrással az ölemben termett.
– No, nézd csak! – egy bilétát találtam a nyakán. Ez állt rajta: Rocco.
Hozzám simult, kényelmesen elhelyezkedett és álmosan hallgatni kezdte a hobbitok történetét.
Néha megálltam az olvasásban és hallgattam a műszerek monoton csipogását.
Semmi változás.
Nem tudtam róla semmit, mégis újra és újra azon kaptam magam, hogy őt nézem.
Biztos a karácsony miatt…
– Tudod Rocco, jó lenne tudni, mi történt a gazdáddal. Bárcsak el tudnád mondani! Na, ez úgy hangzott, mint egy karácsonyi kívánság – kuncogtam fel halkan.
Abban a pillanatban a macska nyújtózott egyet, finoman kilökte a kezemből a könyvet és a combomra ült felszegett fejjel. Egyenesen a szemembe nézett. A sejtelmes zöld szempár megbabonázott. Rejtélyes borzongás futott végig rajtam. A bundás jószág még közelebb húzódott, egészen közel az arcomhoz. Hűvös orrát az enyémhez nyomta, miközben doromboló hangja a fülemben rezgett. Önkéntelenül lehunytam a szemem, szemhéjam mögött, akár egy film, peregni kezdtek a filmkockák.
Magam előtt láttam az ágyon fekvő férfit, aki egy sikátorban volt. Ölében fogta a macskát és vele együtt sietős léptekkel igyekezett kijutni a szűk, homályos utcából. Néha hátra kapta a fejét, mintha attól tartott volna, hogy követi valaki. Nem tévedett. A sötétből egy magas, nagydarab férfi alakja bontakozott ki, kezében egy baseball ütővel lopakodott, majd hátulról lesújtott a menekülő férfira, aki élettelenül a földre rogyott. A macska odébb szaladt és onnan figyelte az eseményeket. A nagydarab pasas átkutatta John Doe zsebeit, elvette a tárcáját, kulcsait, aztán a sikátor homályában kámforrá vált. A macska aggódva szemlélte a földön fekvő gazdáját. Közelebb húzódott hozzá és keservesen nyávogott.
Meghalt – suhant át rajtam a gondolat.
De akkor mégis hogyan van életben?
Rocco a gazdája arcához érintette bajszos pofáját és sejtelmes dorombolásba kezdett.
A férfi mellkasa újból mozogni kezdett.
Ismét lélegzett!
Aztán magamat láttam a kórházi szobában.
Nem értettem.
Kinyitottam a szemem. Rocco továbbra is mélyen a szemembe nézett. Puha mancsával megsimogatta az arcomat – mintha vigasztalni akarna. Szemembe könny szaladt.
Váratlanul a műszerek egyenletes csipogása kaotikus vijjogássá változott. Odaugrottam az ágyhoz. Felváltva figyeltem férfi sápadt arcát, és a villogó gépeket. Kitapintva a nyaki ütőerét, éreztem, szíve erősen és ütemesen vert. Valami mégis megváltozott. Megérintettem az arcát, félresimítottam sötét haját. Aggódtam érte, magam sem tudom miért.
Rocco a kezemhez bújt, morgáshoz hasonló hangon duruzsolt.
Villámcsapásként cikázott át rajtam: ő a kapocs!
Megbűvölve bámultam.
A férfi szeme lassan kinyílt, felült az ágyon. Szürke szeme megcsillant a kórházi lámpák fényében. Bizonytalan tekintete az enyémet kereste.
– Rita! – bódító hangjától a lelkem megremegett – Köszönöm, hogy olvastál nekem – hangja még rekedten szólt.
– Hogyan lehetséges ez? – hebegtem zavarodottan, miközben segítettem neki felülni.
Meleg tekintettel nézett a vörös hízelkedő kandúrra, aki a lábán dagasztott.
–Tudod, a macskáknak kilenc élete van. – megsimogatta a kandúrt – Rocco egyet nekem ajándékozott. Tudta, hogy nekünk találkoznunk kell.
A cica cinkos pillantásokat vetett rám.
A korábbi látomás végre értelmet nyert.
– De még a nevedet sem tudom – mosolyogtam zavartan.
– Ryan vagyok – lágy hangja ismerősen visszhangzott a fülemben.
Hirtelen beugrott!
– A sarki kávézó – motyogtam hitetlenkedve – Már emlékszem, ott hallottam a hangodat, de nem láttalak.
– Törzsvendégek vagyunk. – tovább cirógatta a macskát. – Én sem láttalak, de a hangodat bármikor felismerem – mosolyogott és lepillantott Roccóra. – Azt hiszem, ő pedig mindig is tudta.
A macska a szemét gazdájára villantotta.
– Egyébként én is szeretem a hobbitokat – nevetett fel. – Mit gondolsz, ha kiengednek innen, találkozhatnánk a kávézóban?
– Azt hiszem, ezek után Roccónak nem okozhatunk csalódást – cirógattam meg a cica selymes bundáját.
A macska pofiján elégedett vigyorhoz hasonló kifejezés jelent meg.
