Guillaume
Lelassítottam a lépteimet, ahogy a Dávid-kapu felé közeledtem. Kámzsám durva szövete dörzsölte az arcomat, de egyben jótékonyan el is takarta. Nem akartam, hogy felismerjenek.
Több mint két hosszú esztendő telt el, mióta utoljára itt jártam, és a gyomrom összeszorult, amikor megláttam a Szent Sír-templom felett lebegő égi erődöt. A Démonok lakhelye nem csak a városra vetett árnyékot, hanem az emberek lelkét is megfertőzte. Mintha egy mocskos leplet dobott volna valaki a szent oltárra.
Kezem önkéntelenül a kardom markolatára csúszott. Jeruzsálem már nem Istené volt, meggyalázták hitem ősi városát. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Megismételtem párszor. Miután kissé lenyugodtam, lehajtottam a fejem, aztán beléptem a kapun.
Éveket töltöttem a Szent Városban. Minden sikátor, szűk utca, tető, rejtett átjáró látványa visszavitt a múltba. Ugyanolyan volt, de mégis más. Nem tudtam megmagyarázni az érzést, de a zsigereimben éreztem a változást. A fertőt, az emberekből áradó sötétséget. A tévelygés áthatotta a város minden lakóját, fogalmuk sem volt róla, hogy egy démont imádnak istenként. Nem akartam elhinni, amikor erről meséltek, látnom kellett személyesen.
Kerültem a Cardót, a széles utakat. A sikátorok mélyén, a szemét és a húgy bűze valami ismeretlen fémes szaggal keveredett, mégis otthonosabban éreztem magam, mint hosszú utam bármelyik megállóján.
Először a régi szállásom felé vettem az irányt, mert tudni akartam, hogy a világ, amit elhagytam, létezik-e még a falak között, vagy az is elenyészett. Ahogy lopakodtam, minden egyes fehér köpeny látványára összeszorult a szívem. Nem lovagokat láttam, hanem kísérteteket. Ugyanazt a fehér köpenyt, ugyanazt a vörös keresztet viselték, amit én magam is valaha. A templomos lovagok kardja az oldalukat verte, a láncingjük ragyogott. De a tekintetük már nem Isten felé fordult. Számukra a fenti démonok voltak a Jelenések Könyvének beteljesülése.
– Ti szerencsétlenek – morogtam a fogaim között. Megvető pillantással hagytam ott őket, és inkább a fűszeresek utcájába mentem, ahol a bazár szűk sikátorai szinte egybehúzódtak.
Megálltam egy füstös, utcai sütöde előtt. A gyomrom görcsbe rándult az éhségtől, napok óta alig ettem pár falat száraz lepénynél többet. A füst csípte a szememet. Mellettem nyárson forgó birkahús sercegett, a kömény illatától azonnal összefutott a nyál a számban.
– Húst és lepényt – szóltam halkan az árushoz, miközben a pultra csúsztattam a rézpénzt. Az arabul kiejtett szavakat olyan mélyen dörmögtem, hogy kiejtésem ne legyen több egy érthetetlen morgásnál. Jobban értettem a nyelvet, mint ahogy beszéltem.
Az aszott bőrű árust nem érdekeltem, rám se nézett. Rutinos mozdulattal szelt a húsból, és egy darab lepénybe csavarva elém lökte.
A fal mellé húzódva kezdtem enni. Forró volt és zsíros, de az erő azonnal visszatért a tagjaimba. Közben az embereket pásztáztam. Pár lépéssel arrébb két fegyveres férfi állt egy bódénál. Hitetlenek voltak. Kopott bőrvértet viseltek, és hiányzott a rendjel. Sosem voltak lovagok, nem viseltek keresztet a vállukon, és nem hittek semmiben csak az ezüstben.
Zsoldosok. Eretnekek. Alantas, gyomorforgató részletességgel ecsetelték, hogy mit műveltek este egy elfogott asszonnyal az egyik sikátorban. Hallgattam a nevetgélésüket, a mocskos szavakat, miközben az undor helyét lassan átvette a fojtogató düh a gyomromban. Már azon voltam, hogy vagy otthagyom őket, vagy mindenki előtt lemészárolom, amikor az egyikük témát váltott.
– Hallottad, mit mondott Claude tegnap? – kérdezte a magasabbik. Arcát lustán sütette a napfényben. – Ha holdtöltéig nem tisztítjuk ki a Vörös Boltív környékét, leküldik a lovagokat. És akkor lőttek a zsoldnak.
– Olyanok a lázadók, mint a patkányok – vágta rá a másik, miközben köpött egyet a porba.
– Bolond az összes. Még mindig azt hiszik, hogy visszajön értük… Ha én lennék a helyükben, már rég fejet hajtottam volna az új vezér előtt.
A hús gombócként szorult a torkomba.
Már útközben hallottam a suttogást, hogy vannak itt olyanok, akik nem rogytak meg az égi szörnyek előtt. Tudtam, hogy nem tört meg mindenkit. Egy testvér kitartott, és nyilván ő vezeti a rejtőzködőket. Régen Szaladin pengéje ellen harcoltunk, de az legalább tisztességes halál volt. Most a saját királyunk udvarában közösködünk a veszett kutyákkal démonok figyelme mellett.
Biztos voltam benne, hogy Balduin király nem adhatta át a várost. A zsoldosok is új vezetőről beszéltek. Ezúttal hátrányomra vált elszigeteltségem. Mégis igaz volt, amit Zahra motyogott nekem, miközben a kunyhója melletti barlangban húztam meg magam élelemért cserébe. Az elmúlt években csak az ő szűkszavú arab szavait hallgattam a kövek között.
Nem bírtam többet lenyelni egy falatot sem. A maradék lepényt gondosan a rongyomba csavartam, és elrejtettem kopott bőrzsákom mélyére.
Alaposan végigmértem a két zsoldost. Emlékezetembe véstem az arcvonásaikat, a hajukat és a hanyag tartásukat. Tudtam, hogy fogunk még találkozni, és abban nem lesz köszönet.
Úgy indultam tovább a bazár mélye felé, mint egy kóbor fegyveres, kámzsámat továbbra is mélyen az arcomba húzva. Számukra csak egy idegen voltam, egy senki a sok közül.
