Amikor az utolsó rezgések is eltűntek a deszkákról, a mágia sisteregve életre kelt és a régimódi kulcs elfordult a zárban. A halk kattanással egyszerre sóhajtott fel Star és fáradtan nekidöntötte a homlokát az ajtónak.
– Ez egy hosszú este volt – jegyezte meg inkább csak magának, de mindenki jól hallotta.
– Szerintem érdekes, sőt élvezetes – szólalt meg Trou, amikor kilépett a konyhából és bekapta az utolsó falatot, amit lenyúlt a szakácstól. Star felhorkant, majd megpördült és elindult a férfi felé.
– Na, mert te aztán marha sokat segítettél – vágta oda neki. Lófarokba kötött hosszú, barna haja ide-oda lengett, miközben végigmasírozott a lakkozott padlón. Csizmája hangosan dübörgött a léptei alatt, jelezve, hogy nincs jó kedve. – Belehaltál volna, ha felemeled a seggedet és segítesz?
– Na, de mókuskám! Most akkor fenn akarjuk tartani a látszatot, hogy én csak egy vendég vagyok és csupán kártyázni jöttem vagy legyek a személyzet része? – tárta szét a karjait Trou.
– Vendégként is segíthettél volna – vágta rá Star. – Legalább jó modort taníthattál volna itt egyeseknek.
– Ne kezdjétek megint, megfájdul tőletek a fejem – sóhajtott Moon és lezuttyant az ovális kártyaasztalhoz.
– Ami igaz, az igaz – fonta össze a melle előtt a kezét Star, amikor a férfi mellé ért. – Néha igazán lehetnél tökösebb férfi is. – Trou megdermedt a mozdulat közben, amivel igyekezett megszabadulni a csilingelő mindenféle karkötőtől. Minden magára aggatott ékszer, beleértve a nyakláncokat, a fülbevalókat és a gyűrűket, mind csak a maga köré felépített álca része volt. Egyedül a szemöldökébe szúrt piercing volt az övé, minden más csak kellék volt.
– Mi az, hogy lehetnék tökösebb férfi? – kiáltott felháborodottan és lecsapta a kártyaasztalra az ékszereket. Vékony arca egész elvörösödött dühében, rövid szőke hajában apró szikrák pattantak és bordó szeme szinte villámokat szórt. Az asztal alatt eddig nyugodtan pihenő parázs sakál, most izgatottan felpattant, érzékelve a gazdája hangulatának változását és kidugta a fejét az asztal alól. A keskeny fején lévő hegyes füleinek a vége vörösen felizzott, a vékony testén lévő fekete szőre lassan narancsos árnyalatba váltott, készen arra, hogy bármikor lángba boruljon. Majd amikor látta, hogy csak Star áll a férfi mellett, bosszúsan fújt egyet. Moon odanyúlt, hogy megsimogassa az állat puha szőrét és újra elcsodálkozott, hogy a parázsállatok milyen meleget sugároznak magukból. A sakál felmordult és közelebb húzódott a lányhoz.
Moon az ikertestvérére és Troura pillantott, akik már megint kezdték belelovalni magukat az ősrégi vitájukba. Sóhajtva a tenyerébe hajtotta az állát, miközben a másikkal továbbra is a sakált simogatta.
– Ma tényleg mindenki megbolondult – motyogta az orra alatt. Igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni a tőle nem messze zajló vitát és a tekintete végigfutott a jól ismert helyen. A faragott asztalokon és székeken, amik mindegyike más-más formára volt alkotva és különböző lényeket vájtak beléjük, az elszeparált bokszokon, ahol most nem csillogtak a távoltartó és hangszigetelő mágia függönyei. A tőle nem messze lévő ovális, zöld posztóval leterített kártyaasztalokon, amiknek a támlás székeinek hátulját különböző kártyalapok mintájára faragtak meg. A szeme sarkából még látta a sarokban lévő emelvényt, amin általában a felbérelt zenekar zenélt, de ma ők sem jelentek meg. A fáradt agyában egy halk hangocska figyelmeztette, hogy ne felejtse el megkérdezni, miért nem jöttek ma. Aztán a pincérlányok vonták magukra a figyelmét, akik leszedték az utolsó ott hagyott korsókat és poharakat az asztalokról, hogy a pulthoz vigyék és átadják a mögötte mosogató társaiknak. Aztán visszamentek és letörölték az asztalt, majd felrakták a székeket a felületre. Moon bármikor képes volt megmondani melyik asztal, melyik törzsvendéghez tartozott, ahogy azt is, hogy ki, melyik italt vagy ételt szereti. A termet betöltötték a bezárt kocsma jellemző hangjai, a székek csikorgása a padlón és az asztalon, a poharak és korsók csilingelése, a víz csobogása, a ládák fedelének csapódása. Tekintete a pulthoz vándorolt, a mögötte lévő tükrös és egyszerű fa polcok az egész hátsó falat elfoglalták. A söntés felett lógott egy hatalmas, széles tábla, mágikus, a színüket folyton változtató betűkkel az aktuális ajánlat szerepelt rajta. Valamint egy másik kisebb táblán az egyedi ital kínálatuk és a szakács külön ajánlata. Moon még éppen el tudta olvasni, amikor a varázslat érzékelte, hogy bezártak és lassan elmosódott majd eltűnt.
A jövő söre: 2 fiolányi holdpor vagy
5 angyaltoll vagy
3 doboz Álmok virága
Csillag koktél: 3 üveg varangy méreg vagy
2 doboz méz arany
Szupernóva leves, Fekete lyuk raguval öntözött sült (kérés szerint) Tejút Burgonyával, Desszert: 9 doboz Álmok virága vagy
5 üveg Csillag Folyó víz
Pillantása tovább vándorolt a pult mögött álló két férfira, az állandó pultusukra és a főpincérükre, akik épp a kasszát számolták át. Külön rakták a különböző lények, különböző fizető eszközeit, hogy aztán megszámolják őket. A végén pedig egyezniük kellett a listával, hogy mit adtak el aznap, amit a pult köré szőtt varázslat adott ki, hiszen az érzékelte, mit vittek ki a pult mögül, a raktárban éppen készülő standlappal és a mágiával működő pénztárgép összegével. Nagyon ritkán esett meg, hogy valami nem egyezett. Az itt dolgozók közül mindenki tudta, hogy bár a lányok ritkán kiabáltak az alkalmazottakkal, még ritkábban kritizálták, hogyan végzik a munkájukat, de azt elvárták, hogy a kassza rendben legyen az utolsó garasig. Cserébe jól meg is fizették őket. Sokan voltak, akik a kocsma nyitása óta itt dolgoztak, felvétel pedig olyan ritka volt, mint egyes birodalmakban a fehér holló.
Moon megpillantotta az új pincérlányt, aki egy papírral a kezében lépett ki a konyhaajtón. Valószínűleg Goto a szakács küldte ki vele, hogy adja oda a kasszát számoló férfiaknak. Majd szaladt is tovább segíteni a többieknek becipelni a pultban lévő dobozokat és ládákat a raktárba. A polcok között bújt meg a keskeny ajtó, ami oda vezetett, ahol most épp Lyrria csinálta a standot. Moon egy ideig figyelte a lányt és azon merengett, hogy milyen jól viselte a mai első napját, a verekedős incidens ellenére is.
– Jó, hát Gabriel angyal, persze, hogy jóképű, de én nem kezdenék vele – kúszott Moon gondolatai közé Trou hangja. A lány visszapillantott a testvére és a fiú felé, akik között úgy tűnt időközben lecsengett a vita. Trou hangja már nem volt dühös, az arcán se virítottak vörös foltok.
– Nem is neked kell – cukkolta Star és végre mosolyt villantott Trou-ra.
– Még jó. Szerintem túl görbe a lába…
– Nem is görbe – tiltakozott Star.
– Jaj, te úgyis tökéletesnek látod a szerelemtől – legyintett Trou.
– Moon, most tényleg görbe Gabriel lába? – nézett rá Star, mire Moon vállat vont.
– Nem figyeltem eddig Gabriel lábát, de ígérem megnézem neked legközelebb. Viszont, nem haladhatnánk? – sóhajtotta Moon. – Sosem végzünk…
– Jogos – bólintott Star, majd Trou-ra pillantott. – Terítsd a lóvét!
– Igenis, mókuska – szalutált a fiú, aztán leakasztott az övéről egy kis zsákot, majd az asztalhoz lépett, amin Moon könyökölt és kiöntötte a tartalmát. Az elbájolt zsák sokkal több mindent rejtett, mint azt a méretéből gondolni lehetett. Aranyak, ezüstök, gyémánt érmék és különböző birodalmak pénzérméi csilingelve hullottak az asztalra. Star elégedetten elfüttyentette magát a hatalmas kupacot látva.
– Nem semmi. Ezek szerint jó estéd volt.
– Ha már az elmúlt napokban ilyen szar szériám volt, ma igazán megérdemeltem, hogy Fortuna homlokon csókoljon – vetette le magát Trou a Moon melletti székre. A parázs sakál azon nyomban hozzá dörgölőzött és a férfi ölébe hajtotta a fejét.
– Fortunának nem igazán lennél az esete – jegyezte meg Moon, miközben Star is leült az asztalhoz. – Ő a fekete, kigyúrt pasikat szereti. – A fiú ráemelte bordó szemét, majd felvonta vékony szőke szemöldökét.
– Te ismered Fortunát? Ne már…
– Járt ide egy időben – vont vállat Moon, majd ő is lófarokba fogta a haját és kontyba tekerte, hogy ne zavarja pénzszámolás közben.
– Mi? Mégis mikor? És én miért nem tudok róla? És miért nem szóltatok? – hadarta a kérdéseit Trou és izgatottan előrehajolt.
– Neked akkor volt az iszákos korszakod – mondta ki Star, amire Moon is gondolt. Néha még a lányok is meglepődtek azon mennyire megegyeznek a gondolataik néha szó szerint tudják, mit szeretne mondani a másik. – Tudod, amikor a közeli világokban járkáltál és berúgva próbáltál kártyázni.
– Akkor szedted össze azt a sok adósságod – folytatta Moon. – Aztán Fortuna elmaradozott nem sokkal azelőtt, hogy visszajöttél. Azt hiszem volt valami hatalmi harc a birodalmában. Azóta nem láttuk.
– Áh – sóhajtott lemondóan Trou és hátradőlt a székben. – Erről lemaradni…
– Csúnya korszakod volt akkor.
– Ne is mondd – sóhajtotta a fiú. – Ebből a mai pénzből, lehet nekem is marad valami végre. És talán kifizetem az összes adósságom. – Önkéntelenül nyúlt oda a karjához és dörzsölte meg az ingén keresztül a varázstintával a karjára tetovált számokat. Tudták, hogy csak akkor fog eltűnni róla, ha kifizette az utolsó garast is, amivel tartozott.
Moon a fiú kezére tette a kezét, majd megszorította, Trou pedig csak rámosolygott. A lány még emlékezett arra, amikor a fiú félholtra verve esett be a hajó ajtaján, mindene csupa vér volt. A karjára tetoválták az összeget is csak a vére lemosása után vették észre. Hónapokba telt mire legyőzte az italok utáni vágyát és összeszedte kinek és mennyivel tartozik. De emlékezett arra a fiúra is, aki az első találkozásuk után a kezét nyújtotta a két ismeretlen lánynak, akik előtte szöktek meg otthonról, aki megmutatta nekik ezt a hajót. Már az első pillanatban összeszövődött a sorsuk, de olyan erősen és elszakíthatalanul, amit egyikük sem gondolt. A barátságuk mindent kibírt. A múltjukat és a jelen hibáit is. Tudta, hogy a fiú mennyit küzdött azért, hogy végre megszabaduljon az adósságaitól és, hogy ez mennyit jelent neki.
– Lesz hol aludnod? – szólalt meg Star. Moon egyetlen pillantásból is tudta, hogy ugyanezek a gondolatok futottak keresztül a testvére fejében is. Trou vállat vont.
– Majd meghúzom magam valahol – mire Star a szemét forgatta.
– Még mindig szabad a vendégszobánk… bár igazából lassan hívhatnánk a te szobádnak is – cukkolta a lány, de Trou most nem mosolyodott el.
– Visszaélek a barátságotokkal.
– Hülyeség – legyintett Moon. – Különben is vihart jósoltak, nem aludhatsz a szabad ég alatt.
– Akkor is…
– Megint túl gondolsz mindent – sóhajtotta Star. – De ha ennyire nem akarsz csak úgy itt maradni, akkor egyezzünk meg, hogy kitakarítod a konyhát érte. Az jobb lenne a lelkednek? – Trou még mindig nem mondott semmit, csak egyre erősebben dörzsölte a karján lévő tetoválásokat. Moon kedvesen oldalba bökte.
– Ne kéresd már magad, mint valami szende szűzlány. – A fiú erre csak a szemét forgatta, majd megadóan felsóhajtott. – Különben is, gondolj Brace-re – simogatta meg Moon a parázs sakál fejét. – Nem tesz jót neki, ha megázik.
– Hogy ti mindig kizsaroljátok belőlem, hogy itt aludjak – kúszott féloldalas mosoly a fiú arcára. – Valljátok be, hogy szeretitek, hogy itt vagyok.
– Sosem mondtuk az ellenkezőjét – forgatta a szemét Star. – Szólok Gotonak, nehogy kitakarítson helyetted. El ne kezdjétek nélkülem. – Ezzel a lány felpattant és a konyhához masírozott, majd belökte a lengő ajtót. Közben a pincérlányok végeztek a pakolással, így Moon is felállt, hogy odalépjen hozzájuk és hazaküldje őket, vállalva, hogy majd ők felmosnak. Szüksége volt valami fizikai munkára, hogy rendszerezze a gondolatait és a ma este történteket. A pincérlányok halkan beszélgetve indultak meg az öltözők felé és Star is visszatért a konyhából.
Miközben ők hárman a különböző pénzérméket válogatták, a hajó lassan kiürült. A lányok elmentek, Goto is kilépett a konyhából, aztán elbicegett mellettük, az elveszett lába helyén lévő szerkezet minden lépésénél nyikorgott és szuszogott. Az ajtóban még megemelte ősrégi, már foltozott kalóz kalapját feléjük, majd ő is elhagyta a hajót. A pultos és a főpincér Moon karja mellé csúsztatta a papírjaikat, letették az asztal mellé a faládát, amibe összegyűjtötték a mai bevételt, majd elbúcsúztak és ők is elmentek. Hárman maradtak, ahogy mostanság mindig.
Moon nagyon szerette ezeket a csendes perceket, amikor csak hármuk lélegzete, Brace szuszogása és a hajó fáinak halk reccsenése törték meg a csendet. Ez a hajó volt az otthona hosszú évek óta. A két kezükkel, az ellopott pénzből, az erejüket és az idejüket nem sajnálva alakították ezt a hajót olyanná, amilyen most. Egy otthonná.. Itt élték a mindennapjikat nem csak a kocsma miatt, a hajó másik felében voltak a szobáik, plusz egy vendég szoba, amit Star már sokszor inkább Trou szobájának hívott. Itt volt mindenük, ők maguk építették fel. Két táskával indultak el otthonról, egyikben a kevés ruhájuk, a másikban a lopott pénzük. Menekültek az apjuk elől, a fájdalom elől, a múltjuk elől. Amikor Trou annak idején segített nekik megszerezni a hajót, már tudták, mihez akarnak kezdeni vele. Gondolkodás nélkül vágtak bele, nem is igen volt más választásuk. Elhagyták a Kormányzó által felügyelt területeket, birodalmakat és bolygókat, majd itt a semmi közepén létrejött a Bolondok hajója. Ezeken a deszkákon tűnt el végleg Luna és Lina Wate helyettük megszületett Star és Moon.
A hajó egyik deszkája nagyot reccsent, mire Moon felkapta a fejét. Körbenézett a teremben, de nem látott semmit, ami miatt aggódnia kellett volna, mégis furcsa érzés fogta el. Az ujjai megálltak, bőréhez hűvösen simultak a pénzérmék, de már fogalma sem volt hol tart. A hajón minden csendes volt, nem mozdult semmi és az árnyékok sem mozdultak, mégis feszültség kúszott végig a tagjain. Szeme továbbra is ide-oda járt és mozdulatlanul hallgatózott, de csak a mellette ülő fiú dünnyögését hallotta, meg az érmék csillingelését. Aztán a hajó hirtelen kilengett, a polcon lévő üvegek összekoccantak és az ablakokon meleg szél süvítette be csillagport hozva magával. Erre már Star és Trou is felkapta a fejét. Mind az ablakok felé bámultak, ahol csak a csillagos ég látszott, mégis valahogy furcsa volt. Moonnak már az is érdekes volt, hogy nem a hajnal színeit látja, hiszen általában hajnalban zárnak és akkor számolják a pénzt. Most mégis csak a sötétkék csillagos égbolt bámult vissza rá.
– Úgy tűnik nagyobb vihar lesz, mint amit jósoltak – jegyezte meg Star és aggódva összevonta a szemöldökét, amikor újabb széllökés érkezett, ami be is vágta az egyik ablakot. Felettük megnyikordult a plafon, majd valami puffanva feldőlt.
– A francba – morogta Moon, majd felpattant. – Elpakolok odafent, mielőtt mindent elvisz a szél.
– Én megnézem adtak-e ki riasztást – állt fel Trou, és a pult felé indult. Moon is mozgásba lendült, csak ő a fiúval ellentétesen, az ajtó felé. Egyedül Star maradt az asztalnál, hogy visszarakja a pénzt a zsákba és összeszedje a papírokat. Moon először csak a saját csizmájának a kopogását hallotta, majd egy másik hang is a fülébe kúszott. Tikk. Takk. Meglepve felpillantott a mívesen faragott, elbájolt órára, ami mindig annak a birodalomnak az idejét mutatta, amit a rá pillantó szeretett volna látni. Moon összevonta a szemöldökét, amikor azt látta, hogy a mutatók egy helyben állnak és az óra csak kattog és kattog. Átfutott az agyán, hogy talán meg kellene néznie, de ekkora a hajó újra nyöszörögve kilengett a széltől. Megállás nélkül folytatta az útját az ajtóhoz, mert úgy döntött a fenti bútorok fontosabbak, mint holmi megbolondult óra. A szabadba vezető lépcsők nyikorogtak a léptei alatt, ahogy felsietett rajtuk, majd kilökte a fedélzetre vezető csapóajtót. Kint a még mindig csillagos, fekete égbolt és nehéz, meleg levegő fogadta. Az a fajta, ami lekúszik a torkodon és úgy érzed megfulladsz tőle. Sietve robogott keresztül a fedélzeten. A tat felé igyekezett, miközben az útjába kerülő asztal és szék kombinációkat megérintve egy szót mormolt. A bútorokat egyedileg gyártották, minden asztalnak megvoltak a maga székei, amit nem lehetett tőlük elválasztani. Olyan láthatatlan fém és mágia szálak kötötték össze őket, amit senki sem látott. Ennek a mágiának köszönhetően ezek a bútorok úgy alakultak, ahogy éppen a vendégeknek szükségük volt rájuk. A fedélzeti részt voltak, akik csak a látványért használták, a végtelen kékség, csillagokkal vagy bolygókkal tarkítva, csodálatos látványt nyújtott. De leginkább mégis azok ültek le itt, akik túl magasak vagy szélesek voltak ahhoz, hogy le tudjanak menni a fedélközbe, vagy olyan mérget párologtatott ki a testük, amivel nem tudtak zárt térben tartózkodni. Ezek a bútorok úgy nőttek, nyúltak, alakultak, hogy a vendégek kényelmesen tudjanak rajtuk ülni. Ha éppen a Víz birodalom lényei, például sellők jöttek, akiknek vízre volt szükségük, azt is meg lehetett oldani. A székek mellett ott álltak a levegőt megszűrő maszkok is, azoknak, akik nem levegőt lélegeznek be. A különleges darabok nem csak, hogy láthatatlanná váltak, ha valaki feltette őket, de semmiben sem akadályozták a viselőjüket, úgy ehettek, ihattak, mintha semmi sem lenne rajtuk. A maszkok most ijesztő táncot jártak a feltámadó szélben és a bútorokhoz csapódtak.
Amikor Moon megérintett egy széket és elsuttogta a varázsszót az egymáshoz kapcsolódó bútorok lilán felizzottak, majd apró téglalapokra estek szét, amik egymáshoz csatlakoztak. Mintha egy örvény húzná őket egy helyre rendeződtek, mindegyik a maga tempójában, addig, amíg nem maradt belőlük más, mint egy kártyalap nagyságú fadoboz. Ami aztán lesüllyedt és teljesen egybeolvadt a fedélzettel. A bútorok így sorra tűntek el, miközben Moon a tat felé igyekezett. Útközben, ahogy elhaladt az árbóc mellett megnyomott rajta egy gombot. A hatalmas vitorla, ami villogó neon betűkkel hirdette, hogy ez a Bolondok hajója, előbb elsötétedett, majd lassan összecsukódott. A szerkezet nyikorgott és füstöt pöfékelt magából, mivel olyan ritkán tették ezt meg, hogy a fogaskerekek berozsdásodtak. Általában nem szokott ekkora szél kerekedni, de Moon most komolyan tartott attól, hogy a vihar tönkreteszi a vitorlát.
Mielőtt felrohant volna a lépcsőkön, amik két oldalról vezettek fel a hajó kormányához, megérintette a közöttük húzódó pultot, ami hasonlóan működött, mint a többi bútor. Téglalapokra hullott, majd a padlóba süllyedt. Úgy gondolták, hogy sokkal egyszerűbb, ha idefent is kiszolgálnak, amikor vannak vendégek, mint lentről felcipelni, ami kell. Másrészt tökéletesen elrejtette a lányok lakrészét, aminek a folyosója a pult mögött kezdődött.
Ahogy felszaladt a lépcsőkön, a hajó megint kilengett, a kitett tábla, amin a napi ajánlatuk látszódott hangos csattanással eldőlt. A meleg szél a lány arcába csapott és összeborzolta kiszabadult tincseit. Moon levegő után kapott, amikor meglátta a horizonton gyorsan gyülekező viharfelhőket. A felhők feketés lilában gomolyogtak, aminek a színe véraláfutásra emlékeztette a lányt, narancssárga villámok szabdalták összevissza, hogy aztán még haragosabban kavarogjanak. A dörgés még nem ért el hozzá, de a szőrszálak felálltak a karján az levegőben lévő elektromosságtól. A lány gyomra összerándult, mert nagyon jól tudta, hogy egy ilyen vihar milyen pusztítást tud okozni és, hogy milyen gyorsan tud ideérni.
– A francba – motyogta az orra alatt, majd kirántotta magát a mozdulatlanságból és rohanva cikázott a bútorok között, hogy mindegyik biztonságba kerüljön. Lerohant a lépcsőn, hogy az árbóc másik oldalán is megtegye ugyanezt. Újabb szélvihar száguldott végig a hajón, némely bútor nyikorogva arrébb csúszott a fedélzeten. Halk morajlás kelt a távolban. Aztán csend lett. Az a vihar előtti fajta, amiben érzed a feszültséget a bőrödön a felhők nyomasztó súlyát az agyadban, a villámok fémes ízét a nyelveden és a nyomást a füledben. Moon csak a csizmájának gyors koppanásait hallotta, majd új hang kelt.
Tikk. Takk.
A lány megtorpant, keze egy szék háttámlájára fonódott, nem volt képes moccanni. Nem tudta megmondani miért, de nem tudott tovább haladni. A hang egyre hangosabban szólt. Tikk. Takk. Majd hirtelen megváltozott. Takk. Takk. Takk. Az eddigi, szinte hipnotikus ritmus megszakadt, össze-vissza, szakadozott, akadozóvá vált. Moon mégsem tudott elszakadni tőle, egyre csak bámulta a horizontot. A felhők továbbra is dühösen gomolyogtak, újabb villám cikázott rajtuk keresztül, majd megpillantotta a szerkezetet. A repülő kör alakú volt, színe a szürke, a fekete és a fehér között váltakozott és sebesen közeledett. Egyenesen a hajó felé. Moon még mindig mozdulatlanul bámulta a felé száguldó szerkezetet, de most a döbbenettől gyökerezett földbe a lába. Ahogy egyre közelebb ért a gép, úgy vette észre a szárnyaiból előtörő füstöt, majd azt, hogy össze-vissza pörög és forog. Tudta, hogy a gép irányíthatatlan. Ujjai annyira szorították a széket, hogy elfehéredtek, és zihálva szedte a levegőt.
Aztán a repülő a hajónak ütközött. Visszapattant a mágiáról, majd a fedélzetre zuhant. Moon reflexből hasra vetette magát, a gépből szerteszét szóródó darabok elől. Fogaskerekek, füstölgő fém és gépdarabok zúgtak el a feje felett, vagy csapódtak a deszkákra. A hajót körbefonó varázslat megakadályozta, hogy felgyulladjon, vagy hogy nagyobb sérülést szenvedjen. A deszkák így is sisteregtek, karcosak, kormosak és koszosak lettek.
A hangot idegesítően továbbra is hallani lehetett, de csatlakozott hozzá a gép sziszegése, a benne lévő tűz pattogása, az irányító berendezés csipogása. Majd egy pukkanás. Takk… Ta… és a hang elhalt. Végleg.
Moon zihálva nézett fel a deszkákról, körülötte mindenhol a gép darabjai hevertek, orrát betöltötte a füst és a gépzsír szaga. Nyögve támaszkodott fel a karjaira, és döbbenten meredt a hátáról leesett fém darabra. Egy órára. Majd a repülőgép vonta magára a figyelmét, aminek csikorogva, szikrákat hányva kinyílt az ajtaja és valaki vagy valami kiesett rajta.
Moon még hallotta, hogy Star lent a fedélközben a nevét kiáltja, meg, hogy mi a fene folyik odafent, de aztán bekapcsolt a “másokon muszáj segítenie” ösztöne. Felpattant és a lényhez rohant. Ugyan látta, hogy a gép majdnem minden darabját órák borítják, de az agya nem fogta fel. Fémdarabokat kerülgetve, a kifolyt olajban megcsúszva érkezett oda a furcsa lényhez. Az alak hason fekve zihált, ruhájá hol elszakadt, hol kiégett.
– Hé, jól van? – térdelt le mellé Moon, bár tudta, hogy a kérdése nem igazán állja meg a helyét, hiszen az előbb csapódott egy hajóba, de nem tudta, mi mást kérdezhetne. Megragadta a lényt és nyögve a hátára fordította, nehezebb volt, mint arra számított. Aztán erővel kellett visszatartani a sikolyát és az öklendezését. A gép becsapódáskor leszakadt darabjai felhasították a lény gyomrát és több helyen átszúrták a mellkasát. A vér vöröse és az olaj barnás színe keveredett össze és ömlött a lába elé, ahogy megfordította a testet. Aztán az agya felfogta azt is, amit elsőre nem tudott. A lény teste, bár egy férfi alakját öltötte magára folyton vibrált, elfolyt, ahogy a fájdalomtól képtelen volt koncentrálni. A bőrét pedig ellepték az órák vagy annak darabjai. Fogaskerekek, számlapok, mutatók, felhúzók, elemek, szíjjak vagy éppen a digitális órák vibráló számai. Az órák néhol teljesen összeálltak, néhol szerteszét szóródtak, de mindegyik mozgott és működött, bár most teljesen megbolondultak. Némelyik megállt, némelyik recsegett, némelyik rosszul kattogott és disszonáns hangzavart alakítottak ki. Tikk. Takk. Reccs. Tikk…tikk… ta…ta… Összhangban a lény zihálásával és a torkából feltörő sípoló, szörcsögő hangokkal.
– A rohadt életbe – nyögött fel Moon, mire a lény kinyitotta a szemét és a lány levegő után kapott. A férfi szeme nem volt más, mint két óralap, amelyben lassan kattogtak a mutatók. Az egyiket elöntötte a vér és törött mutatói egyre lassultak. – Hozok segítséget! Minden rendben lesz! – mondta Moon, bár tudta, hogy hazudik. Ezeket a sérüléseket nem valószínű, hogy bárki túlélné, de akkor is legalább értesíteni akart valakit. Bár azt se tudta, kinek szólhatna, sosem látott még ilyen lényt, még csak nem is olvasott róla. Már éppen fel akart tápászkodni, amikor a férfi megragadta a karját. Fájdalmas nyögésétől, még Moon is összerándult és újra belenézett abba a furcsa szempárba.
– Ne menj … – nyögte a lény. A hangja karcos és csikorgó volt, mintha fogaskerekek csúsznának egymáson. Arca grimaszba rándult, egy rajta lévő mutató a deszkára hullott. – Nincs idő… Oda… kell… adni… – szájából vérrel kevert olaj folyt, ami magával hozott egy apró fogaskereket.
– Micsodát? – kérdezte halkan Moon. – És kinek? – Majd nézte, ahogy a férfi a szabad kezével a mellkasához nyúl. Az inge már elszakadt, de a lány csak most vette észre az ott lévő számokat, amik a lény bőrébe mélyedtek. Szinte megbabonázva figyelte, ahogy a lény a fájdalomtól nyöszörögve elforgatja a hat számot. Olyanok voltak, mint a széfeken lévő számzárak. 1.2.2.4.0.0. Hangos kattanás hallatszott, majd a lény mellkasa nyikorogva feltárult. Moon nagyot nyelt, de nem látott belső szerveket, csupán fémet és egy fekete rongyba csomagolt kör alakú tárgyat. A lény a tárgyért nyúlt és kivette, majd a lány kezébe tette. – Mi ez?
– Tudni… fogja… – nyögte a férfi. – Ő tudni… fogja…
– Kicsoda? – ismételte meg a kérdést Moon, de a számlapos szempár már nem ránézett. A másik szemét is ellepte a vér, a mutatók egyre lassabban haladtak.
– A szerkezet… tudja.. ki… a gazdája… – hörögte a lény és sípolva fújta ki a levegőt. Keze még egyszer erősen megszorította a lány kezét, ujjait a tárgy köré hajtotta. – Csak… ő… használhatja… Mert képes rá. – A teste csörgött és zörgött és egyre kevesebb kattogó óra maradt rajta. De mégis volt benne annyi erő, hogy közelebb húzza magához a lányt. A véres szeme valahogy mégis megtalálta Moon pillantását. A mondatai kitisztultak, mintha az, amit ki kell mondania fontosabb lenne még a halálnál is. – Ne add oda a Kormányzónak! Bármi történjék is, nem szerezheti meg! Védd meg, ha azt akarod, ez a világ így létezzen, ahogy most van! Védd meg… ha élni akarsz… – Az utolsó szavai hörgésbe és szörcsögésbe fulladtak. Majd egy hatalmas sóhajjal a kezei elengedték Moont és lehullottak, teste elterült a deszkákon, a mutatók egy utolsót mozdultak a szemében, majd az utolsó kattanás is elhallgatott. Moon remegve szorította a kezébe a tárgyat. Az ismeretlen lény a lábai előtt halt meg.
A vihar pedig lecsapott. Moon zavarodottan nézett körbe. Úgy érezte, mintha megállt volna az idő számára, amíg a lénnyel beszélt. Nem vette észre, hogy a vihar milyen közel van, ahogy nem vette észre Start és Trout sem, akik időközben szintén a fedélzetre értek. Narancssárga villámok hasították az eget, a mennydörgés moraja a gyomrukban visszhangzott.
– Mi a fene történt itt? – kiabálta túl a szelet Star, ami süvítve, sikoltva táncolt körülöttük.
– Nem tudom – kiabált vissza zavartan Moon. Majd a szél feléjük sodorta a közeli birodalomban harsogó riasztást, ami megállás nélkül ismétlődött.
– Figyelem! Négyes szintű csillagvihar közelít! Ismétlem Négyes szintű csillagvihar közelít! Kérünk mindenkit húzódjon biztonságos helyre és ne hagyja el az otthonát!
– A picsába – kiáltotta Trou, majd a még álló bútorokhoz szaladt, hogy eltűntesse őket.
– Moon, mennünk kell – rázta meg finoman Star a lány vállát, mivel az még mindig a lény mellett térdelt. Moon is tudta, hogy nem maradhatnak itt, mégsem bírt mozdulni. Még mindig a furcsa testet bámulta a lábai előtt.
– Mi lesz vele? Nem hagyhatjuk csak így itt!
– Meghalt? – kérdezte Star, mire Moon csak bólintani tudott. – Nem tudjuk magunkkal vinni te is tudod – guggolt le mellé. – Lassan felettünk a vihar. Mennünk kell. Lehetetlen hogy őt is magukkal cipe…
A hajón megszólaló éles, magas riasztó Starba fojtotta a mondat végét. Vörös színű mágia villogott fel mindenhol és hangosan kiáltotta.
– Kormányzói flotta három óránál! Kormányzói flotta három óránál! Várható érkezés tíz perc múlva! Várható érkezés tíz perc múlva!
Moon és Star egymásra meredt és szinte egyszerre sápadtak el. Majd az ég is leszakadt. A csillagvihar szeszélyes volt, hol tűzforró, hol pedig jéghideg esőcseppek záporoztak rájuk, a levegő meleg lett, túl meleg. A két lányt mégis a hideg rázta. Nem hagyhatják, hogy a kormányzó flottája észrevegye a hajót, nem hagyhatják hogy felismerjék őket.
– Lina… – motyogta reszketve Star.
– Mennünk kell! Most! – ugrott végre talpra Moon. Bár a lelke egyik felét bántotta, hogy itt kell hagynia ezt a lényt csak úgy, de a másik fele tudta, hogy meg kell védenie, ami fontos. A húgát, Trout, a hajóját és saját magát. Tudta, hogy most neki kell a testvérét irányítania, mert már a Kormányzó puszta gondolatától is ledermed és megbémul, ahogy az előbb ő tette a lény halálától. Nem hagyhatta, hogy elkapják őket, nem hagyhatta, hogy a nyomukra bukkanjanak, mert minden álmuk és céljuk szilánkokra hullott volna. – Luna, hozd a vészhelyzetre összekészített táskákat! – kiáltott rá a testvérére, aki erre összerezzent. – Igyekeznünk kell! – A lány ráemelte sötétbarna szemét, amiben a félelem árnyai jártak táncot, majd megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a félelmét, mozgásba lendült és a fedélközbe indult.
Moon közben a lakrészükbe szaladt. Először magára rángatta a kabátját, továbbra is a kezében szorongatva a lény által a kezébe került tárgyat, de nem volt ideje megnézni. Gyorsan a kabátja belső zsebébe rejtette, majd felkapott két dobozt az íróasztaláról. A két faragott doboz szintén vörösen villogott a bennük lévő mágiától. Az egyikre egy hajó képét, a másikra egy apró házat faragtak. Gyorsan beugrott a testvére szobájába is egy kabátért, majd visszarohant a füstölgő roncshoz. Star is éppen ekkor csukta le a csapóajtót, ami a fedélközbe vezetett, mind a két vállán egy-egy hátizsák lógott. Trou eltüntette az utolsó kinti bútort is, majd Brace-re terítette a kabátját, aki az esőtől szűkölve követte a gazdáját. Majd mindhárman a pallóhoz siettek, ami összekötötte őket a keskeny stéggel. Moon még egyszer megtorpant és a roncsra, meg a mellett fekvő lényre nézett.
– Mi lesz vajon vele? – fordult Starhoz, amikor az megragadta a karját és tovább húzta.
A hajón újra felhangzott a figyelmeztetés.
– Kormányzói flotta három óránál! Várható érkezés öt perc múlva!
– A mágia nem fogja azt is összezsugorítani mert nem tartozik a hajóhoz, úgyhogy gyanítom le fog zuhanni – mondta Star. – Tudod, hogy nem menthetjük meg.
– Tudom – mondta Moon, miközben követte a testvérét és a zsebét súlyosan húzta a szerkezet, amit kapott. Csizmáik és a körülöttük záporozó esőcseppek hangosan kopogtak a pallón, amikor lerohantak rajta. A stég deszkái megremegtek az egyre közelebb tomboló vihartól.
Moon pár lépés után megállt a stégen, és visszafordult a hajóhoz. Kinyitotta a kezében szorongatott ládák közül azt, amire a hajót faragták. Lila és kék színű köd gomolygott ki belőle és pillanatok alatt ellepte a hajót, mire az elkezdett zsugorodni. Recsegett, ropogott, ahogy egyre kisebb lett és a doboz felé lebegett. A fedélzeten lévő roncs és fémdarabok kezdtek lefelé hullani. A mágia megvédte a hajót, nehogy valamelyik rész összetörje. Elég sokat fizettek a boszorkánynak, aki csinálta, sőt a haláláig úgy játszhatott a kártyaasztalnál, hogy sosem vesztett, ezért Moon elvárta, hogy ha gyorsan kell menekülniük a hajó, akkor is teljes biztonságban legyen. Nem volt oda Finnaért, mert túl gonosznak és beképzeltnek tartotta, de az tény, hogy a hajó minden varázslata, a riasztórendszere is kifogástalanul működött. Moon direkt a zsugorodó hajót figyelte, amikor a rajta lévő roncs és vele együtt a test is a semmibe zuhant. Nagyot nyelt és nem értette miért kaparja a torkát a sírás, amikor nem is ismerte ezt a lényt.
A hajó végül olyan kicsivé vált, hogy elfért a dobozba. A körülötte lebegő köd a kis ládához vonta, majd eldöntötte és egy lila és kék szikrákból alakult párnára fektette. Moon rácsukta a fedelét, mire a zár kattant egyet. Ahol eddig egy hatalmas hajó-kocsma lebegett, most nem volt semmi. Csak a kék égbolt és a haragos felhők.
Ezután elindultak Brace után, aki már a stég végénél járt. Eszeveszetten menekült az eső elől. A stég vége reszketett és elmosódott, nem látszott a birodalom, amibe éppen vezetett. Hiába lebegtek elvileg a semmi közepén, nem kockáztatták meg, hogy sokáig egy helyen horgonyozzanak. Így bizonyos, mások számára érthetetlen időközönként helyet változtattak, de aki a hajójukra akart jönni, az mégis mindig megtalálta őket. Ez is Finna egyik különleges varázslata volt. A semmi közepe mindig változott és kiszámíthatatlan volt, a hajó mégis mindig biztos pontként állt egy stég mellett, akármelyik birodalomhoz közel is horgonyoztak. A Moon által szorongatott másik láda egy összezsugorított házat rejtett magában, pont az ilyen alkalmakra, amikor kénytelenek elhagyni vagy elrejteni a hajót.
Brace volt az első, aki átlépte a birodalomtól elválasztó fátylat, majd őt követte Trou és Star is. Moon még a stégen maradt egy pillanatra, ami deszkáról deszkára hullott utánuk a semmibe. Csak állt ott figyelte a horizontot és a keze a kabátja zsebébe csúszott. A puha anyag és a benne lévő szerkezet melegen simult a tenyerébe. Fogalma sem volt mit bízott rá a lény, ahogy azt sem, hogy ki fogja tudni használni és hogyan fog a nyomára bukkanni. De egyet tudott, hogy ez a szerkezet valahogy kötődik hozzá és nem hagyja, hogy rossz kezekbe kerüljön. Főleg nem a Kormányzóéba. Amikor megpillantotta a zöld-sárga vitorlát, átlépett ő is a fátylon. A stég utolsó deszkája is a mélybe hullott.
És a Bolondok hajója mintha soha nem is lett volna.
✦ . ⁺ . ✦ . ⁺ . ✦
A Kormányzói flotta zöld és sárga vitorlás hajója sokáig keringett a semmiben. De egyetlen fogaskereket sem talált a repülőgépből, amit keresett.
