Noémi feldúltan jött be a garzonlakás ajtaján, hogy az éppen a konyhában tüsténkedő párjára fittyet hányva leborulhasson közös ágyukba. Hason fekve hevert ott, még a kabátját és a cipőjét sem vette le. Csak feküdni akart, kizárva mindent zakatoló agyából, ám ebben társa megszólalása megakadályozta:
- Neked is szia…
- Szia… – motyogta bele a párnába a nő.
- Drágám, mi a baj?
- Semmi…
- De, van valami, máskülönben nem fullasztanád meg magad a párnában.
Noémi dacosan mélyebbre fúrta arcát a puha szövetbe. Érezte, ahogy egy kissé besüppedt mellette a matrac, majd barátja gyengéd érintését is érzékelte vállán.
- Kérlek, mondd el, mi a baj!
Egy konok fejcsóválás volt erre a válasz.
- A munka, ugye? – kérdezte a srác kíméletlenül.
Semmi reakció.
- Tudom, hogy arról van szó. Mindig a munka a baj. Most mit csináltak…?
Noémi megadólag belesóhajtott a párna puhaságába, majd felült és ránézett vallatójára.
- Csak a szokásos… Tudod, hogy mindig megaláznak és becsmérelnek.
- Tudom, de gondoltam, szeretnél róla beszélni!
- Nem, Ákos, nem szeretnék róla beszélni! Úgyis mindig ugyanazt mondom el, minek fárasszalak vele állandóan…?
- Nem fárasztasz vele. Tudod, hogy bármikor meghallgatlak.
- Tudom… Ezért van bűntudatom…
- Pontosan miért? – értetlenkedett Ákos.
A lány hallgatott, de a fiatalember nem hagyta annyiban:
- Noémi, légy szíves… Miért van bűntudatod?
A fiatal nő belenézett a melegséget sugárzó barna szempárba, mely aggódva tekintett rá, végül beadta a derekát, és elcsukló hangon felelt:
- Azért, mert… Te mindent megteszel… Te eltűröd, hogy rosszul bánnak veled a munkahelyeden; elviseled, hogy tizenkét órában kell dolgoznod és éjszakáznod is kell. Mindig elintézel mindent, a házimunkába is besegítesz, én meg…
- Te meg…?
- Én meg csak panaszkodok, állandóan. – bökte ki végül Noémi. – Neked is van épp elég bajod…
- Igen, van, de attól még itt vagyok neked. Lehet, hogy én nem mondok el neked mindent, de attól még te is itt vagy mellettem.
- Pedig elmondhatnád… – jött a kissé sértődött közbevágás.
- De nekem máshogy van rád szükségem – mondta Ákos enyhe remegéssel a hangjában, és megérintette Noémi arcát, majd folytatta: – Tudom, hogy most nehéz. Anyagilag nem állunk a legjobban…
- Hát, nem…
- Ki kell bírnunk. Amint sikerül anyagilag rendbe jönnünk, elmehetünk innen. Hitelt veszünk fel, megvesszük a saját házunkat, keresünk másik munkát…
Noémi lemondóan felhorkantott, de Ákos nem hagyta annyiban:
- Elkezdhetjük a saját életünket. Csak annyit kérek, hogy higgy ebben, és bennünk is.
A lány ezúttal csendben maradt, és meredten nézte szerelme kedves arcát.
- Minden rendben lesz, jó? – kérlelte Ákos, majd átölelte párját. – Minden rendben lesz!
Noémi ezúttal Ákos nyakához fúrta be az arcát, magába szívva a srác megnyugtató illatát. Egy darabig így ültek az ágyon: szorosan egymást ölelve, kizárva a külvilágot. A csendet végül Ákos törte meg:
- Szeretlek! – súgta a fülébe.
A lány még jobban hozzábújt a biztonságos nyakhoz, és szemeiből eleredtek forró könnyei, végül elcsukló sírásba kezdett. Ákos továbbra sem engedte el. Noémi hagyta, hogy ez az egyetlen kimondott szó átjárja testének minden sejtjét, hogy aztán kellemes melegséggel töltse fel lelkét és bizonyossággal szívét. Karjaival magához szorította élete párját, majd felnézett rá, és kimondta:
- Én is szeretlek!
Ákos őszintén elmosolyodott és gyengéd csókot lehelt ajkára. Egymásra néztek, és ezúttal már nem csak ő, hanem Noémi is tudta: minden rendben lesz.
