Egymagában üldögélt a nagy feketeségben, hagyva, hogy körülölelje a sötétség fullasztó sűrűje. Egyedül volt, ám mégsem. Érezte jelenlétüket, rothadásra emlékeztető bűzüket, negatív, gonosz kisugárzásukat. Néha érzékelte érintésüket, amely viszolygásra késztette őt, kitérni viszont nem tudott előlük, hiszen ő maga képtelen volt a mozgásra. Izmai meg sem rezdültek, s ezzel egy elhagyatott rongybaba képzetét keltette, melynek üveges szempárjaiban az emberi érzések hiánya volt megfigyelhető. Ám az ő esetében egy-két érzelem mégis kivehető volt: a magány és a reményvesztettség, melyek erőteljesen türemkedtek elő szemei homályából.
Szíve már egy ideje feladta a harcot. Azóta, hogy az utolsóban is csalódnia kellett, s újra visszatért ebbe a mély gödörbe, amiben ezek a „semmik” kínozták őt. Így hívták magukat: „semmik”. Léteztek, de egyben mégsem. Tudta, hogy nem valós személyek, nem élőlények, ennek ellenére ott voltak, s fizikailag és szellemileg is kimerítették; olyannyira, hogy elgondolkozott életének kioltásán.
Rengetegszer megfordult már ez a fejében, ám mindannyiszor elvetette ezt az ötletet. Rettegett attól, hogy megszűnik létezni, hogy elveszít mindent és mindenkit. Ám ekkor arra gondolt, hogy de hát neki nincs senkije. Körülállják az emberek, mégis egyedül van, hiszen senki nem szereti igazán, egy lélek sem törődik vele. Ő csakúgy odacsapódik, s ebbe a furcsa kettős létbe ragad, ami nem engedi őt el, s lassan felemészti. Sokszor próbált ez ellen harcolni, ám mindig érzéketlen fülekre talált, s kemény falakba ütközött, így minden egyes alkalommal elbukott.
Ennek ellenére mégis ott rejlett egy szikra a szíve mélyén, amely végül is meggátolta abban, hogy ítéletet mondjon saját élete felett. A remény egy apró darabkája még nem hagyta, hogy feladja, továbbra is benne lelt menedékre, s ezt nem igazán értette. A „semmik” is fenntartással rendelkeztek ez irányban:
- Mégis, mit reménykedsz? – kérdezték, éles, hegyes fogaikat mutogatva közben.
- Mi az, ami itt tart? Már réges-rég fel kellett volna adnod! – mondták, miközben meresztették rá vörös, gonoszságot sugárzó szemeiket.
- Tudod, hogy közénk tartozol, hát miért állsz ellen? – bámultak rá kérdőn, s közben erőteljesen karmolászták és cirógatták hamvas, érzékeny bőrét.
Ilyenkor mindig végig nézett saját, vértől vöröslő, meggyötört testén, s ugyanezen kérdéseket magának is feltette, ám válaszra ő sem lelt. Miért harcol ennyire? Mi értelme a küzdelemnek?
Hacsak nem az, hogy ennél jobb sorsa is lehetne, élete maga lehetne a tökély, de folyton akadályokba ütközik, mivel ők nem fogadják be, nem tekintik egyenrangúnak. Viszont akad egy-egy olyan személy, aki – mégha rövid időre is -, de képes kiemelni ebből a pokolból, ám ezidáig csak csalódott bennük. Félt attól, hogy újra megtörténhet ez, s már nem is igazán akart kitörni ebből a közegből. Azt kívánta, bárcsak végre megadná magát, s így ő is csak egy „semmi” lenne, érzelmek és bomlasztó gondolatok nélkül, problémák terhétől mentesen. Mégis kitartott…
Ismét ezen dolgokon elmélkedett. A „lények” újfent kínozták őt gyönyörtől fulladozó morgások közepette, karmaik zsenge húsától voltak mocskosak. Ő pedig a nemlét után vágyakozott.
Ám hirtelen gyönyörűséges aranyfény töltötte meg az éjfekete lyukat, világosságot hozva eme pokoli helyre, s egy-egy kisebb árnyékos sarokba kergetve a „semmiket”.
Felnézett a tüneményre, s bensőjét azonnal átjárta a melegség. A szívkamráiban megbúvó remény kitört, s óriási erővel járta át egész testét, mozgásra késztetve ezzel őt. Komótosan felállt, s lassan lépkedett a pozitív kisugárzással rendelkező alak felé. Amaz kinyújtotta aranyfénnyel átszőtt kezét, s türelmesen várt.
Miközben a mesebeli lény felé igyekezett, a „semmik” – kitekintve búvóhelyeikről – megpróbálták eltántorítani őt döntésétől, s mindenféle sértést kiáltottak felé érdes hangjukon:
- Úgysem menekülsz meg!
- Úgyis visszakerülsz ide!
- Hozzánk tartozol!
- Benne is csalódni fogsz!
Mielőtt még érintkezett volna megmentőjével, utoljára visszafordult, s szembenézett fogvatartóival. A rengeteg apró, gonosz szempár lenézően, cinikusan tekintett vissza rá, s egy pillanatra megingott elhatározásában. A remény viszont erősebb volt, így engedett a kísértésnek, s megragadta az aranyló kézfejet. Azon nyomban boldogság jelent meg lelkében, s a jövevénnyel együtt kilépett a sötétségből.
A kétség továbbra is ott rejtőzött benne, de reménykedése felülkerekedett, s hagyta, hogy szépséges hőse felvigye a fénybe. Remélte, ezúttal, talán, a megfelelő személyre lelt rá…
